A zene és a tanulás istennője visszatekint - MIA új albuma

M.I.A., MIA, lemezkritika
Vágólapra másolva!
MIA új lemezét már két éve ígérgette, mielőtt most tényleg megjelent volna. Nyomot hagyott vajon a pályáján a bemutatós botrány vagy a kiadós huzavona, esetleg csak bölcsebb lett, így közel a negyvenhez?
Vágólapra másolva!
MIAMatangiN.E.E.T./Interscope2013

M.I.A. popkulturális jelentősége és konvenciómentes, egyedi stílusa mellett nehéz szó nélkül elmenni. Egyszerre képes szórakoztató – de mégis kicsavart – popdalokat írni, és közben úgy hallatni a hangját különböző társadalmi kérdésekben, hogy az soha nem tűnik erőltetett, tartalmatlan gesztusnak (mint például a számára személyes érintettség miatt is fontos Srí Lanka-i polgárháború ügyében). Három éve jelent meg a MAYA, de azóta is folyamatosan hangos volt a sajtó nyilatkozataitól (sőt, botrányaitól!); közben azért kijött egy mixtape, a Vicki Leekx, amelyen először szerepelt a rendkívül sikeres Bad Girls. Pályája azonban nem volt felhőtlen az elmúlt években, ellentmondások, viták övezték tevékenységét, és a korábban egyenletesen felfelé ívelő karrier egy kicsit meg is torpant, az egyöntetű dicsőítő szólamok közé egyre több negatív felhang is keveredett. Erre aztán még egy lapáttal rátett az a kiadójával folytatott bő egy éves huzavona is, amelynek következtében egyre csak tolódott negyedik lemezének megjelenése. Így hát valóban időszerű volt a visszatérés, és egy olyan album, ami végre minden elváráshoz felnő. Úgy tűnik, ennek most eljött az ideje.

A Matangi elsőre is lehengerlő, tömör és rendkívül erős anyag. Minden olyan előzetes ígéretet bevált, amelyekkel M.I.A. felvezette lemezét: a koncepció része az is, hogy önreflexív mozzanatokkal a korábbi albumokat is új megvilágításba helyezi (így például a MAYA-ra mint a hamis, illuzórikus világ megjelenítőjére utal), újraértékeli egész munkásságát, és innen nézve a Matangi mindenképp túlmutat az eddigieken. Az alkotói folyamat legfőbb inspirálója ugyanis a címben is megnevezett hindu istennő, a zene és a tanulás istennője volt (akinek neve M.I.A. keresztnevével is egybevág, minő véletlen!). Innen a „spirituális" ihletettség, bár ez a végeredményt tekintve azért mégsem olyan meghatározó.

Nyers, őszinte megszólalásmódja rögtön a legelső lemezt, az Arulart idézheti a hallgató emlékezetébe, annál azonban sokkal összetettebb, azokból a stílusokból építkezik, amelyek M.I.A. pályájának későbbi szakaszain meghatározóvá váltak. És bár széles zenei spektrumot foglal magába, mégsem széttartó. A nyitó Karmageddon valóban egy spirituális felütéssel kezdi a sort, és a lemez elején helyett kapott felvételek hangsúlyosan ezt az irányt követik. Itt jellemzően a tradicionális indiai zene hatása is erősebb (így például a címadó dalban), míg a játékidő második felében ez háttérbe szorul. A teljes anyagot tekintve viszont összességében elmondhatjuk, hogy rendkívül zajos, kicsavart, váratlan fordulatokban bővelkedő felvételek kerültek fel az albumra. Gyakoriak a ritmusváltások, a modulált/effektezett/szétvagdosott vokálok, a tipikus dalstruktúrát felszámoló kompozíciók (utóbbira talán a legjobb példa a Come Walk With Me, amelynek első másfél perce tulajdonképpen egy kellemes popdal, ami aztán hirtelen vált át egy őrült, gyors tempójú ütemre, mindenféle furcsa zajokkal megtűzdelve).

A zenék jelentős hányadát a kezdettől M.I.A. mellett tevékenykedő Switch (a Major Lazer egykori tagja) jegyzi, és ennek is betudható, hogy sokkal nagyobb az összhang az alapok és M.I.A. előadói stílusa között, mint például az előző lemez esetében. A színvonal sem ingadozik. Az előzetesen már ismert dalok, a Bad Girls és az első hivatalos single, a Bring The Noize sem képesek kiemelkedni a sok egyenrangúan erős felvétel közül. A Drake-féle The Motto „magvas létfilozófiáját" kifordító Y.A.L.A., a reggae-ből vérbő elektronikába átváltó Double Bubble Trouble, a WikiLeaks alapítója, Julian Assange segítségével megírt, szójátékos aTENTion (amelynek tört ütemekre és mély basszusra építő alapja az aktuális elektronikus zenék felé is kikacsint) mind-mind tovább tágítják, színesítik az összképet, és nem csak a lemezen, hanem az egész életmű vonatkozásában is kiemelkedő teljesítmények. Egész egyszerűen annyira bővelkedik a Matangi különleges pillanatokban, hogy még az sem ront a hallgatás élményén, hogy a The Weeknd-et hangmintázó két szerzemény, a lemez közepén elhelyezkedő Exodus és a záró Sexodus szinte teljes mértékben ugyanaz a dal, kisebb változtatásokkal.

Többször érte az a kritika a Matangit, hogy nem igazán aktuális a témáit, utalásait tekintve, meg hogy nem annyira előremutató, mint M.I.A. korábbi lemezei. Pedig kitűnően működik az a kiterjedt referenciaháló, amelyben visszacsengenek a korábban is fontosnak vélt témák, ugyan talán kevésbé direkt módon, inkább egy összetettebb egységbe ágyazva. M.I.A. ezúttal nem közvetlenül napjaink eseményeiből merített inspirációt, hanem egy több ezer éves hagyományból, de még így is frissebb és aktuálisabb, mint számos pályatársa, és ebben a környezetben kétségtelenül magabiztosabb is, mint valaha. A