Veretés aranyban fürdéshez - Gesaffellstein: Aleph

Gesaffelstein fellépés, Sziget 2013
Vágólapra másolva!
A francia Mike Lévy, azaz Gesaffelstein neve alapján (úgymint Gesamtkunstwerk + Einstein) bitófát érdemelne, nem rajongótábort. A közelmúltig nem is számíthatott túl nagy érdeklődésre, aztán előbb a Pursuit klipje keltett nagy feltűnést, majd Kanye West valahogy megtalálta, és két számnak is ő lett a társproducere a Yeezuson. Első saját lemeze eléggé felemás lett, de ego, az van mögötte bőven.
Vágólapra másolva!
GesaffelsteinAlephParlophone2013

Gesaffelstein Szigetes fellépéséről azt írtuk, hogy a magyar fesztiválszezon legjobb bulija volt. Ötletes, sokrétű elektrós technójával egyszerre táncoltatott és késztetett elismerő csettintésre kukacoskodó kritikusokat is. Ezek után elég sokat vártunk debütáló nagylemezétől, főleg a Hate Or Glory-hoz készült gengszterkedős videó után. Sajna az egész albumon ez magasan a legjobb szám a maga nyers agressziójával és azzal a klassz hanggal, ami valahol egy sikítás és egy elsütött puska között van. Az Aleph viszont összességében tipikusan az a lemez lett, ami annál érdektelenebb, minél többet hallgatja az ember, és végül már csak pár számot pörget róla néha.

A legzavaróbb, hogy két rém egyszerű számtípus váltakozik az unalomig: a köznyelvileg veretésnek becézett zsáner, és a kellő veretés utánra kitalált szomorkodós, líraibb techno. Az utóbbiak biztos kiválóak a Hajógyáriról hajnalban, egyedül hazahévezéshez, máshoz nem nagyon. Az előbbiek pedig megfelelően hatásvadászok, úgyhogy nyakfájásig lehet rájuk bólogatni, ami azért nem hátrány. És nem akarok igazságtalan lenni, mert Lévy tényleg baromi sokféle stílust keverget ügyesen a hiphoptól a hagyományos technóig, de mindig ugyanoda lyukad ki. Ami egyébként nem egy vészes végeredmény, de nem is túl izgalmas. Duhognak a basszusok, süvítenek a magas hangok, és mi tagadás, elég cool a hangzás, de ennyitől azért nem kell beszarni.

Az egész lemez egy nagy fokozás, mindenből sok, de inkább több: ennek tök jó szimbóluma az említett klipben kádnyi aranyban megmerítkező srác. Ez a megalománia egy darabig szórakoztató és eltereli a figyelmet, de a gyengébb számoknál már borul a bili, hogy ez csak felszín. Nem azt mondom, hogy minden poplemeztől őrületes mélységet kell várni, de azért egynél több trükköt illik bevetni. Az igazán suttyó számok lettek így a legsikerültebbek, a Pursuit meg-megtorpanó 4/4-e és előembervokálja, vagy a hiphopos, leszámoláshoz ideális Hellifornia még biztos jövőre is eszembe fognak jutni. De aztán ott vannak azok az arcpirító pillanatok, amikre már egy jobb érzésű tini is elhúzza a száját, legyen bármilyen por a nyálkahártyáján.

Régebben volt ilyen "kinek ajánljuk" szellemeskedés a Quarton a cikkek végén; a szép hagyomány felélesztése végett az Alephet K. Tamásnak és minden Skins-rajongónak küldeném. B-