A jó nem mindig úgy jó - a Cut Copy új albuma

Az ausztrál Cut Copy az utóbbi évek vezető elektropop zenekarává nőtte ki magát, vannak epigonjaik is, de ma már nem menő annyira a nyolcvanas évek újrajátszása. Mit lép erre a zenekar, de még fontosabb kérdés, hogy fontos-e, hogy jó legyen a lemez?

Cut CopyModular2013

Lassan érdemes lenne elgondolkodni egy újfajta lemezkritikai kritériumrendszeren, ami nem azt nézi, hogy jó-e a lemez, mert ez ma már nem sokat jelent, jó lemezzel tele van a padlás. Én magam is ezen az oldalon az elmúlt öt évben jóval több lemezt értékeltem jónak, mint amelyik tényleg meg is maradt bennem, hiszen tényleg, nem volt velük semmi baj az égvilágon, csak most, amikor egy munkahelyi gépcsere miatt le kéne selejteznem az mp3-aim negyedét, többségükről világosan látom, hogy sosem fogom őket meghallgatni. (Akik most azzal jönnek, hogy miért nem teszem föl azokat egy hordozható merevlemezre, azok nem értik a lényeget!)

Sajnos a Cut Copy két évvel ezelőtti, Zonoscope című lemeze is pont ez a kategória, adtam neki egy B érdemjegyet ugyan, meg odaírtam, hogy „összességében nem rossz próbálkozás arra, hogy továbblépjen valami sajátosan szubtrópusi elektronikus tánczene felé, amely talán legközelebb már teljes fegyverzetben lép majd a színre", de aztán kész, ahogy kiélesedett a kritika, el is felejtettem azt az albumot. Ha valamiért, ez csak azért lehet szomorú, mert az azelőtti Cut Copy-album, az In Ghost Colours egy igazi remekmű volt, ami ma meghallgatva is azonnal hat. A Zonoscope-pal viszont a melbourne-i zenekart vezető Dan Whitford már kevésbé tűnt korunk elektropop-királyának, inkább csak egy ügyes srácnak, akinek néha összejön, néha nem.

A Free Your Mind is ezt az utóbbi elméletet erősíti, pedig a felépítése az In Ghost Coloursét idézi: itt is van négy instrumentális, atmoszférikus számtöredék a tíz dalon kívül, itt is van egy gitáralapú szám stb. Azt Whitford már a Zonoscope idején is elmondta, hogy főleg Primal Screamet és Happy Mondayst hallgat, meg korai acid house-t, ám ez a hatás most erősödött föl igazán. És ezzel nincs is semmi gond, én ugyanúgy szeretem azt a korszakot is, mint a korábbi Cut Copy-lemezeket meghatározó szintipopot, csak sajnos Whitfordnak ez már nem áll olyan jól.

A Let Me Show Your Love például úgy kezdődik, mint egy KLF-szám, aztán Primal Scream lesz belőle, míg van egy szuper szaxofonos-house-os dal, aminek az a címe, hogy Meet Me in a House of Love. Ezek a legtriviálisabb utalások, a számok többsége viszont olyan, mintha az első három lemez alapján készült Cut Copy-dalíró szoftver segítségét vették volna igénybe: felismerhető az összes stílusjegy, csak maguk a dalok már jönnek is ki a másik fülünkön. A Whitford szűrőjén átpasszírozott pop-house sajnos nem túl érdekes, de főleg hiányzik belőle az az izgalom, amely a korábbi lemezeket még meg tudta tölteni élettel.

Viszont egyáltalán semmilyen problémát nem okoz a hallgatásuk, szóval akár még azt is mondhatnám, hogy ez a lemez egyáltalán nem rossz, más szóval jó. Viszont nem látom magam előtt azt a pillanatot, amikor a jövő egy tetszőleges pontján azt mondom, hogy hú, de jó lenne most meghallgatni a Free Your Mindot, maximum azt, hogy a fent kiemelt számokat lejátszom a YouTube-on, esetleg az In Memory Capsule-t, mert az akár az In Ghost Colourson is lehetne. De hát akkor meg már miért ne azt hallgassam, nem igaz? B-