Mióta Scarlett Johansson sztár lett, jól alszom - Bëlga: Sanyi lemezkritika

Bëlga sajtófotó
Vágólapra másolva!
Akit az érdekel, hogy milyen az új Bëlga-lemez, annak gyorsan elmondjuk. Aztán másról lesz szó: arról, hogy korántsem olyan egyszerű megmondani, miről nyomják. Még akkor sem, amikor csak azt éneklik, hogy "az anyám [csúnya szó] kajak hülye".
Vágólapra másolva!
BëlgaSanyiTom-Tom2013

Szóval a Sanyi olyan, mint egy tipikus Bëlga-lemez. Van rajta elegendő olyan szám, amin nagyon sokszor lehet röhögni; elegendő idézgethető sor; meglehetős mennyiségű olyan darab, amiről azt hinnéd, hogy legfeljebb egyszer-kétszer lesz jó, aztán kiderül, hogy ötödszörre is az; egy-két meglepő módon fülbemászó refrén ("Zsolti, a béka / a Megabéka ellen" - ezt elég sokszor dúdolgattam magamban). Na meg legfeljebb négyszer-ötször (Bezzeg régen: a címből kitalálható), vagy egyszer-kétszer használatos poénok (a Kolbiegy füves himnusz, csak fű helyett kolbival; a Dugóbancímű hangjátékban meg dugóban káromkodnak, igaz, hogy benne van ez, hogy: "anyám olyan mértékű paraszt volt, hogy miatta lett bazdmeg néprajzi szak az ELTE-n, mert annyira érdekes, különlegesen nagy paraszt volt"). Meg egy csomó a kettő között: nem szerettem meg különösebben, de azért elég szórakoztató, amíg szól. Illetve van még az a furcsa fajta Bëlga-szám, amit az ember ötödszörre sem vesz észre (Mit görcsöljek).

Mindez 18 számon, 74 percen keresztül, Titusz alapjaival, amik változatosak (old school hiphop, laza funky-hiphop, tinglitangli, idézőjeles "techno", őszintekőkemény magyaros rock, drum and bassbe forduló digidub stb.), ún. meg vannak csinálva, de túlzott ötletességükkel nem akarják magukra vonni a figyelmet. Egy-két ismerős számtípus most hiányzik (az oktatós téma például ki lett merítve), viszont van egy új: a kifacsart rímeket és idióta szójátékokat elképesztő töménységben egymásra szóró, legfeljebb véletlenül értelmes hiphop. Ezeken én annyira jól szórakozom, ráadásul a sűrűségük miatt annyiszor tudnak újabb meglepetéseket okozni, hogy miattuk B+ a lemez; bár kérdéses, mennyire kell egészében értékelni, hiszen úgyis az van, hogy az ember előbb-utóbb kiválogatja magának azt, amit sokszor is meg tud hallgatni.

Akkor a kritika letudva, és most egy speciális problémáról szeretnék értekezni, ami a Bëlga-jelenség mint olyan megfejtéséhez is jelentős adalékokkal szolgál. Induljunk ki a 15 éves zenekar 15 év című számának refrénjéből: "Hogy miről nyomjuk, az kérdés / különböző szintű a megértés / mert itt bizony vannak jobbról és balról a közönségben / borral, búzával, békességben." No igen, gondolja az ember rögtön, vannak, akik egy az egyben veszik a Bëlga-számok szövegét, és elhiszik, hogy a Nemzeti hip-hop, az egy ilyen jobbos szám, a Szerelmes vagyok meg szerelmes; meg persze van a másik szint, amikor az ember rájön, hogy ez paródia, ja nem, ők nem is parodizálnak, akkor irónia.

Na de vegyük elő a Russell-paradoxont vagy a Gödel-tételt, vagy csak a józan eszünket: miért pont ez a különböző szintű megértésről szóló refrén lenne az, aminek nincsenek különböző szintű megértései, amit egy az egyben, készpénznek lehetne venni? Pláne, hogy a számban még olyan ócska "minden zenekar ezt mondja" közhelyek is elhangzanak, hogy "mi ugyanúgy nyomjuk százhetvennek, mint nagyszínpadon húszezernek"; meg olyan csodás kalandok, hogy "láttam Még5-öt megfázva nyomni, és láttam a Lukácsot hajat mosni", és "nyúltam már le / külföldi / főzenekaroknak félretett / külön hűtőben tárolt sörből" (illetve, ez mondjuk meglepő: ""mi voltunk azok, akik a pokróccal letakart Till Atillát probléma nélkül megrúgdosták"); meg olyan viccek, hogy "hogy volt, hogy nem volt, a faszom tudja / aki most az igazságot el is mondja".

Szóval hogyan van ez a különböző szintű megértéssel? Nyilvánvalóan sok olyan szám van, ami különböző szinteken érthető meg. Viszont a Bëlga egyik jellegzetessége pont az, hogy gyakran téves az a kép, amit a "szint" szó is sugall, vagyis hogy volna egyrészt egy szó szerinti, másrészt egy helyes és "magasabb szintű" megértés, és ezt a kettőt kényelmesen, egyértelműen el lehetne különíteni - ráadásul a magasabb szintű megértésre képes hallgató, aki átlátja, hogy igen, ez paródia, lenézheti a szó szerinti jelentésnek bedőlő hallgatót (akár létezik az a valóságban, akár csak elképzeljük, hogy intellektuális felsőbbrendűségünkkel hízeleghessünk magunknak). Ha nem is mindig, de gyakran ennél jóval bonyolultabb a helyzet. Nem mondom, hogy ezek a bonyolultabbak a legjobb, legszórakoztatóbb Bëlga-számok: vannak egészen szimpla, egyszerűen csak jól sikerült dalok, vagy éppen a többrétűség ellenére nem annyira jók - azt viszont állítom, hogy a Bëlgát ez teszi igazán különlegessé, részben ettől lesz több, mint mondjuk egy intellektuális Irigy Hónaljmirigy.

Vegyük a lemezről a nagyon szimplának tűnő Tini Rock című dalt. Tényleg egy tini beszél benne, hogy "megint kopogás nélkül benyitottál", illetve "az anyám bazdmeg kajak hülye / kurvára leszarom én" stb. Van ugye az az alapszint, hogy: egy tini beszél itt, és akkor az az érdekes a számban, hogy művészileg sűrítve mutatja be a tiniséget mint létállapotot. Aztán van egy másik szint, hogy: haha, ezek a tinik! Ezt erősíti a rapperek kissé parodisztikus megszólalása is, a tinglitangli alap, na meg az, hogy hiába képzelhetjük el majdnem mindegyik mondatot valódi tinik szájából, pusztán már a sűrítés is valószerűtlenné, parodisztikussá teszi az egészet. Ez eddig viszonylag egyszerű; azonban nem nehéz egy újabb értelmezési szintet találni: eszerint arról szólna a dal, hogy hogyan ábrázolják a tiniket. Ez elsőre talán nem egyértelmű, de nekem például az "anyu csak este ér haza, az apu is csak este ér haza", illetve aztán a "hideg a leves, én leszarom / tele van répával, leszarom / utálom a répát, leszarom" sorokról az jut eszembe: igen, a tinikről szóló, persze felnőttek által készített filmekben mindig ott vannak azok a jelenetek, amelyek megmutatják (rosszabb esetben szájba rágják), hogy "ő azért ilyen, mert a szülei nem törődnek vele".

Ez már eléggé bonyolult, meta, főleg ahhoz képest, mennyire egyszerű a szám - ámde tovább is van! A későn hazaérős sorra ez jön: "Leszarom, leszarom, kiszőrösödött a faszom"; illetve a répás sor után: "Esik az eső, dagad a faszom". Ezeknek aztán semmi köze nincs semmi máshoz a dalban, de az ember egész egyszerűen kénytelen röhögni rajtuk, na jó, nem az ember: én - holott mennyire idióta poén már, "fasz". És erős a gyanúm, hogy ez is egy szint: "na, ezt a sort ideraktuk, mert tudjuk, hogy röhögni fogsz rajta, 'höhö, fasz' - tudjuk, hogy te is így működsz, ilyen egyszerűen". Ha pedig még tovább akarjuk magyarázni, akkor ennek az is lehet az üzenete, hogy "mert valójában te is tini vagy, hiába hiszed, hogy felülről nézheted őket". Miközben nyilvánvalóan az sem kizárt, hogy ez már erős belemagyarázás, ami amúgy éppen hogy erősíti az üzenetet: jöjj rá magad, ha akarsz, találd meg a belső tinidet.

A rímhányó számok másképpen többszintesek. Egyrészt teljes és nyilvánvaló őrültségek az őrültség kedvéért; másrészt mondhatjuk, hogy paródiák, hiszen ismerjük a magyar hiphopnak azt a - bizonyos körökben nagyon elismert - fajtáját, amely roppant mennyiségben halmozza a rímeket és szójátékokat, és közben egyben költészet is kívánna lenni. Igen, az Akkezdet Phiairól beszélek, legalábbis nekem ez jutott eszembe ezekről a számokról (lásd ezt a kritikát és alatta a zenekart védelmező kommenteket), nem állítom, hogy a Bëlga direkt őket vette célba. Harmadrészt meg néha van értelme a mondatoknak (például ennek is ám: "orbitális poétikus verbális felláció / kontemplatív repetitív rapkommunikáció"), és elképzelhető egy olyan értelmezés, amely szerint azzal játszanak el, azt játsszák ki ezek a számok, ahogy a hallgató, mihelyt kap egy kis értelmecskét, rögtön elkezdi azt keresni máshol is. Mondjuk abban, hogy "mióta Scarlett Johansson sztár lett, jól alszom", vagy "gyerekkoromban nagyon féltem a Pókembertől / most, hogy felnőttem, inkább félek a pókerteremtől / van egy barátom, akinek nem jön be a brókerszerepkör". (De miért, ennek van értelme, nem?)

De ki lehet indulni, és messze lehet jutni egyes sorokból is, akár olyanokból, amelyek elsőre nem tűnnek értelmesebbnek a többinél. Vannak például olyan részek a Rímálom az Elme utcában című számban, amelyek a gyerekmondókákat idézik meg: itt lehet elmélkedni a nyelv ritmikusságának különböző arcain (mondóka - rap - költészet). Az ëMCabban a sorában pedig, hogy "szókimondó szavakat rakosgatok egymás után", annyira tökéletesen benne van a mélyet mondó magyar slágerszövegek több évtizedes hagyománya, hogy arról egy külön esszét tudnék írni. Tényleg túlságosan sokszor találkoztunk a szó (a Szó!) mágikus hatalmába vetett hit egyszerre patetikus és buta megfogalmazával - és nem vettük észre, hogy ezek mögött gyakran az a filozófiai feltevés áll, hogy maguk a szavak a szókimondók, és nem az ember, aki a szavakat kimondja. Ennek bizony messzire vezető következményei vannak. De persze nem írok egy ilyen esszét, hiszen ez csak egy hülye vicc.

Aztán ha az ember elkezd értelmezési szintek bonyodalmai után kutatni, azon kapja magát, hogy már semmiben sem biztos. Itt van mondjuk a De rossz buliba hoztál, baby. Ez egy jellegzetes Bëlga-szám abból a típusból, amelyben mindenki számára ismerős helyzetben elhangzó, mindenki számára ismerős mondatokból áll a szöveg, azonban ezek valamiért sokkal viccesebbek, mint a valóságban, és idézgetésért kiáltanak. (De miért? Csak mert dalszövegben vannak és rímelnek? Ezt most nem mondom meg, mert még mindig nem jöttem rá.) Kérdéses, hogy van-e egy másik szintje, vagyis például a "figyeld azt a kockás inges, pattanásos rendszergazdát, meg a feltűrt galléros, Lacoste pólós HR-es haverját" sor és a többi vajon értelmezhető-e úgy, hogy nem a sorok tárgyán, hanem a beszélőn gúnyolódik, aki rögtön tudja, hogy akinek kockás az ingje, az rendszergazda? Vagy a VIP-ben benne van-e az, hogy nemcsak a víájpi memberek szánalmasak, hanem azok is, akik a víájpi memberek szánalmasságán pörögnek? Amikor pedig a Gyarmatkiesik a szerepéből - hiszen akik a multik gyarmatosításáról beszélnek, aligha jönnek rá arra, hogy "de a krumplit hagyjátok itt nekünk" stb. -, az direkt van, vagy hiba?

Lehetne folytatni, de aki akarja, keresgélhet még hasonlókat a Bëlga-számokban. Végül inkább egy fordított példát mutatnék. Az LTP ismét csak látszólag egyszerű eset, hiszen egyértelműen kimondja: a lakótelep nem gettó. Értjük rögtön: azoknak a magyar rappereknek szól oda viccesen, akik lakótelepen laknak, de átveszik a gettóban született amerikai hiphop fordulatait. Itt pont a "szó szerinti" értelmezés az izgalmas és a kevésbé kézenfekvő: meghallani (vagy belehallani, elképzelni) azt, hogy a melankolikus-érzelmes, jazzes hiphopalapra épülő szám a maga kissé szégyenlős, ezért gúny mögé rejtőzködő módján tényleg a lakótelep, az unalmas és eseménytelen, "senki sem egyedi a negyediken" valóság sajátos szépségéről szól. Arról, hogy tulajdonképpen egész jó úgy élni, hogy "elragozom neked, mi az általános helyzet / az, hogy itt nincs is helyzet"; hogy a fenébe is, igaz, hogy "a vasbeton szerkezet biztonságot ad / a távfűtés meleget és biztonságot ad". Ha akarjuk, akkor a "szeretlek, lakóte..." zárósort levágó zörgés ezt tagadja; de ha akarjuk, akkor pont ezt vallja be: igen, így van, csak ezt nem lehet kimondani, mert nem szokás, mert a rap (a művészet?) hagyományai lehetetlenné teszik az ilyen hétköznapi, unalmas érzelmek kimondását - arról lehet beszélni, hogy a gettóban így meg úgy, arról meg nem, hogy szeretlek, lakóte...