Na de tényleg, mit mond a róka?

Ylvis: The Fox (What Does The Fox Say?) videoklip
Vágólapra másolva!
"A kutya azt mondja: vaú; a cica azt mondja: miaú; a madár azt mondja: csip-csip. No de mit mond a róka?" Ezt a kérdést teszi fel az internetet és az interneten kívüli világot, többek között Amerikát elképesztő ütemben meghódító The Fox című klip, amelyet az Ylvis, vagyis a norvég testvérpár, Bard és Vegard Ylvisaker jegyez. Több választ is mérlegelnek: lehet, hogy azt mondja a róka, hogy "gering-ding-ding-ding-dingeringeding!", vagy azt, hogy "wa-pa-pa-pa-pa-pa-pow", netán: "fraka-kaka-kaka-kaka-kow"? Azonban végül nem derül fény az ősi rejtélyre. Hogyan született ez a lehengerlően idióta dal, hogyan terjedt a Gangnam Style-nál is gyorsabban - és mivel állnak elő legközelebb a Ylvis testvérek?
Vágólapra másolva!

"Az a munkamódszerünk, hogy csak üldögélünk, mindenféléről dumálunk, közben jegyzetelgetünk. Gondolom, arról beszélgettünk, hogy milyen hangot ad a róka" - mesélt a dal születéséről a Billboardnak Bard Ylvisaker. Testvére, Vegard szerint a szám "őszinte kíváncsiságból fakad: na de tényleg, mit mond a róka?" Azért szerencsére izgalmasabb és viccesebb a történet annál, hogy csak elgondolkodtak ezen, majd megírták a dalt.

Slágert akartunk írni, de elrontottuk

A most harmincas éveik elején járó Ylvisaker testvérek Afrikában nőttek fel, ugyanis ott dolgozott mérnök édesapjuk. Mint az Entertainment Weeklynek mesélték, mindössze két videókazettájuk volt: a Brian élete a Monthy Pythontól és egy norvég komikus műsorának felvétele. E két hatás együttese vezetett sajátos humoruk kialakulásához. Szüleik hatására ráadásul állandóan zenéltek, énekeltek, de mindig vicces dalokat találtak ki: "túl gyávák voltunk ahhoz, hogy tényleg érdemi mondanivalót fogalmazzunk meg" - mondták visszatekintve.

Norvégiába visszatérve zenés-humoros műsort csináltak a középiskolában. Itt fedezték fel őket, és először színpadi, majd tévéműsorokat kezdtek el készíteni, egyre népszerűbbek lettek. Idővel saját céget hoztak létre, hogy azt csinálhassanak, amit csak akarnak. 2011-ben indult a TVNorge kereskedelmi adón az I kveld med Ylvis (Este az Ylvisszel) című műsoruk, amelyben vendégekkel beszélgetnek, vicces jeleneteket adnak elő, és alkalmanként egy-egy paródiaklipet is leadnak. Ezek itt vannak összegyűjtve, beszúrunk még néhány vicces, angol nyelvű darabot.

A női nemi szerv anatómiáját, illetve egy jakuzzi technikai paramétereit taglaló, a szexuális metaforákat gondosan elmagyarázó 2011-es dalért Perez Hilton is lelkesedett

Ezek a számok zeneileg ugyan profik, de meglehetősen jellegtelenek, a választott műfaj (hiphop, stadionrock, soul) kötelező fogásait hozzák; a humort az hordozza, ahogy a szöveg kiforgatja a műfaji kliséket. A Fox azonban egy igazi élvonalbeli zenei műhelyben született: a norvég származású, New Yorkban működő Stargate dalszerző-producer duó készítette az alapot. Ők a popipar krémjéhez tartoznak; a legtöbb slágert Rihannának írták (köztük van a Don't Stop The Music, az Only Girl (In The World), a Diamonds stb.), valamint Beyoncé, Katy Perry, Ne-Yo, Chris Brown, Selena Gomez és más A-listás sztárok is igénybe vették szolgálataikat. Egyszer a duó egyik tagja, Tor Erik Hermansen megkérte az Ylvist, hogy segítsenek születésnapi ajándékot csinálni szerzőtársa, Mikkel Storleer Eriksen negyvenedik születésnapjára. A testvérek forgattak egy áldokumentumfilmet, amelyben ők játszották el a Stargate tagjait; cserébe pedig azt kérték, hogy majd egyszer dolgozhassanak velük.

A szívességet a harmadik évadot bevezető videóhoz akarták beváltani. Az eredeti ötlet az volt, hogy arról szóljon a szám, hogy minden hétvégén hárommilliárd férfi megy szórakozni, és mindenkinek muszáj táncolnia - de senki nem tudja, hogyan kell. "Régen voltak olyan bevett tánclépések, mint mondjuk a cha-cha-cha, de most már csak a káosz van." Az Entertainment Weeklynek utólag azt mondták erről: ez amolyan "slágert akarunk írni" típusú ötlet volt. De aztán rájöttek, hogy egy "rendes" sláger nem állna jól nekik, hiszen "komikusok vagyunk. Valahogy meg kellett találnunk a viccet a helyzetben. Ezért arra gondoltunk, hogy direkt bénán fogjuk kihasználni a Stargate tehetségét, aztán hazajövünk, és azt mondjuk a közönségünknek: 'lehetőséget kaptunk arra, hogy valami nagyot csináljunk, de semmi más nem jutott eszünkbe, mint hogy arról írjunk dalt, mit mond a róka - úgyhogy bocsi, elbaltáztuk'."

A Stargate tagjai először az eredeti tervre mondtak igent, de aztán a rókás ötletbe is belementek. Átküldtek néhányat az alapok közül, amelyeken éppen dolgoztak, a komikusok pedig választottak egyet. A szám az elektronikus tánczenével (annak a slágerlistákat meghódító, EDM-nek nevezett fajtájával) "flörtöl" az egyik producer szerint; de ő úgy véli, hogy önmagában véve nem parodisztikus, csak a komolyan előadott idióta szöveg által lesz azzá - sokan tényleg EDM-paródiának tartják. Az énekfelvételekhez az Ylvis kiutazott Amerikába. "Egészen szürreális és abszurd volt: ott álltunk abban a stúdióban, ahol Rihanna felénekelte a Diamondst, és hülye rókahangokat kiabáltunk" - mesélte Bard. A Daily Beasttel megosztották az első, mobiltelefonos próbafelvételüket is, amelyen még jóval mérgesebb az a bizonyos róka. Ez enyhült a stúdióban, a végén pedig Vegard "farkasüvöltésére" pedig AutoTune-t eresztettek rá.

A klip pedig véletlenül lett ilyen. Rókajelmezeket akartak csináltatni hozzá, de ezek nem lettek készen, úgyhogy a forgatás előtt elmentek a Norvég Filmintézetbe. De nem tudtak rókajelmezt bérelni, mert egy sem volt raktáron - így került aztán mindenféle állat a videóba. "Először azt gondoltuk, ez így szar, aztán rájöttünk, hogy talán mégsem rossz ötlet még idiótábbá tenni az egészet."

Ez az új Gangnam Style

Senki, még a szuperprofi Stargate sem gondolta, hogy ekkora sikert arat a dal. Az Ylvis Norvégiában meglehetősen népszerű, néhány milliós nézettségek összejöttek nekik a YouTube-on az évek során - a Fox azonban nagyon gyorsan nagyon nagyot robbant. Azon túl, hogy vicces és fülbemászó - illetve ízlés szerint lehet szörnyülködni azon, hogy hová süllyedt az emberiség -, van valami a számban, amitől az interneten nevelkedett emberek azt gondolják róla: ez egy vírusvideó lesz - és nem akarnak ebből kimaradni, rögtön meg is osztják ismerőseikkel. Mint néhány nappal a megjelenés, illetve az első hatmillió néző után a Billboardnak Bard Ylvisaker mondta, "a kommentek a YouTube-on általában a dalok tartalmához szólnak hozzá, de itt rögtön olyanok jelentek meg, hogy 'ebből vírusvideó lesz' vagy 'ez az új Gangnam Style'."

Ez a szám lapos, "direkt giccses, haha" paródiának indul, ám érdemes megvárni, amíg kiderül, miért nincs sikere a főszereplőnek a nőknél: mert minden dalában van egy brutális dubstep drop

Az e sorok írásakor 130 millió fölött járó The Fox még nyilván messze jár Psy szuperslágerének 1,8 milliárdjától, viszont az első százmilliót annál gyorsabban szedte össze. A média is hamar ráugrott: sorra jöttek a megjelenések a neves lapokban, népszerű blogokban, többségük már természetes vírusvideónak nevezte a Foxot. (Az internetes terjedésről a Know Your Meme-en olvashatunk összefoglalót.)

A Gangnam Style-lal való összehasonlítás egyébként több ponton is érdekes. Mindkettő vicces, könnyed hülyeség táncos alapokra, és mindkét előadó az angolszász popzenei karámon kívülről jön. Psy viszont a maga terepén, a K-Popban is inkább a középmezőnybe tartozott, míg az Ylvis hazájában népszerű; továbbá a Stargate által megvan a kapcsolat a zeneipar csúcsaival, végül szemben a Gangnam Style-lal, itt angol a szöveg, ráadásul a kezdő nyelvtanulók számára is tökéletesen érthető.

Aztán a milliós YouTube-nézettség hírére jöttek a tévés meghívások, amerikai koncertek, interjúk, portrécikk a tekintélyes New York Timesban, tárgyalások sora mindenféle fejesekkel. A dal eleinte nem volt elérhető az amerikaiak számára az iTuneson (felröppent az a pletyka is, hogy valaki plágiummal vádolta az Ylvist, de ők ezt cáfolják: csak nem volt kész a papírmunka, mert senki nem számított erre - mondják). Aztán viszont komoly mennyiségben megvásárolták, főleg ahhoz képest, hogy nem tartozott hozzá külön reklámkampány és nem szólt a rádiókban - és persze ahhoz képest, hogy ez csak egy vicces videó.

Hamar felkerült a Billboard Hot 100 listára, ahol a helyezésekbe február óta a YouTube-nézettséget is beszámítják. Most a hatodik helyen áll; ilyen magasra norvég előadó azóta nem jutott, hogy az A-ha Take On Me című slágere 1985-ben vezette az amerikai listát. És persze jöttek a manapság már elkerülhetetlen feldolgozások is.

Jimmy Fallon műsorában a show házi zenekara, a Roots kísérte az Ylvist

Az amerikai népszerűség velejárója, hogy odamennek hozzájuk a rajongók az utcán, amihez nincsenek hozzászokva. Hiába népszerűek otthon, ott ilyesmi nem fordul elő. Az emberek nem akarnak sztárokat maguk fölé emelni, "nagyon komolyan veszik ezt a 'mindannyian ugyanolyanok vagyunk' dolgot"; vagy ahogy a Rolling Stone-nak mondták: "ott szerénynek kell lenned; olyan az ország, mintha Észak-Korea udvarias változata lenne" - de persze ez csak vicc. Norvégiában amúgy szorítanak nekik; többen felajánlották, hogy átveszik tőlük a műsorukat, és ők csak üssék a vasat Amerikában, a show-biznisz központjában. De ezt nem akarták: egyrészt szeretik csinálni a műsort, másrészt nem akarnak kisgyermekeikkel elköltözni Norvégiából. Azt egyébként nem tudják, mennyit fognak keresni ezen az őrületen: "gondolom, tekintélyes összegnek kéne lennie, de őszintén szólva fogalmunk nincs, hogyan működnek ezek a dolgok" - mondta Bard.

Jön majd egy békás dal Németországból

"Egy kicsit szégyenletes, hogy akárkivel találkozunk, mindenki megkérdezi, hogy 'na és mi lesz a következő?', mi pedig azt mondjuk, hogy nem tudjuk" - mondta Vegard, és nem túlzott. A Spin szórakoztató interjújában vázolták fel legpontosabban a problémát: "Baromi hirtelen kerültünk bele ebbe az egészbe, és még csak most próbáljuk meg kitalálni, mit akarunk elérni. Ehhez pedig ismernünk kellene a lehetőségeinket. A menedzsmentünk most azon dolgozik, hogy ezeket felvázolja, és aztán felmérjük, mit tehetünk."

Azt viszont tudják, hogy mit nem fognak csinálni: nem dobnak össze gyorsan egy, a Foxhoz hasonló folytatást; nem adnak ki nagylemezt - sőt valószínűleg újabb dallal sem rukkolnak elő hamar. "Nem görcsölünk azon, hogy egy újabb slágert írjunk; olyan dolgokat fogunk csak csinálni, amik szerintünk viccesek. Aztán lesz, ami százezer nézőt érdekel, és volt legalább egy, ami százmilliót - de a lényeg mindkettőnél ugyanaz." Számukra az egész elsősorban a komédiáról szól, nem is tartják magukat zenésznek. Ez amúgy egyfajta önvédő mechanizmusként is működik: "ha valakinek tetszik, tök jó; ha meg nem, akkor mondhatjuk, hogy 'de hát ez vicc'. Érted: 'hé, hamisan énekelnek - semmi baj, komikusok'." Amerikai utazásaik során is gyűjtöttek anyagot a műsorhoz, bár nem jött össze sok, hiszen "a siker unalmas". Ráadásul nem is dolgoztak meg érte; közben meg vannak zenész barátaik, "akik kidolgozzák a belüket, hogy egyről a kettőre jussanak, nekünk meg az ölünkbe hullott egy hülye dalocska miatt".

Nagyszabású stadionrockos dal Jan Egeland norvég politikusról, aki az ENSZ humanitárius ügyekért felelős főtitkárhelyettese is volt

Egyáltalán nem lepődnének meg, ha mindez nem tartana sokáig; tudják, hogy a világot meghódító vicces dalocskák ritkán szülnek komoly karriert. "Ez annyira hülye dolog; még ha most érdekli is az embereket, ettől még nem lesz több, mint egy hülye rókás dal; aztán az emberek továbblépnek, és akkor még rosszabb lesz, mert tényleg annyira hülye. Szóval ez akár még balul is elsülhet számunkra." Aztán "ki tudja, lehet, hogy a jövő héten jön egy békás dal Németországból, mi meg megyünk vissza Norvégiába. De akkor is jó móka volt az egész."