Johnny Depp nem köszön nekem

Morrissey, The Smiths
Vágólapra másolva!
Morrissey a mai popzene egyik legszélsőségesebb megítélésű alakja, önéletrajzi könyve máris az év egyik legnagyobb könyvsikere, és megkapja a csak a halott szerzőknek kijáró bánásmódot. Tényleg cölibátusban él? Ellene van az egész világ? És miért nem köszön neki Eric Cantona sem? 
Vágólapra másolva!

Szomorú, mert nem szereti senki

Önéletrajzi könyvek tartják izgalomban a briteket manapság: Alex Fergusoné még meg sem jelent, amikor a belőle kiragadott idézetek máris vihart kavartak, míg egy héttel korábban Morrissey memoárjának izgalmas részletei járták be az internetet. Az, hogy minden idők egyik legsikeresebb fociedzőjének visszaemlékezései a fél világot érdeklik, kicsit se lehet meglepő, ám hogy miért vezeti a brit bestseller listát egy olyan, 54 éves énekes könyve, aki a nyolcvanas években énekelt egy rövid ideig sikeres zenekarban, az már nem biztos, hogy a magyar olvasók számára is magától értetődő.

Azért az a közepesen tájékozottaknak is megvan, hogy egy őszülő, rockabillyfrizurás férfiról van szó, aki néha bekerül a hírekbe valami indulatos kirohanásával, legyen annak céltáblája akár a húsevés, akár valamelyik politikus vagy a királyi család, illetve néha kitalálják róla, hogy rasszista, amit aztán Morrissey kikér magának. Ezekből is látszik, hogy ha van sztár, akivel tényleg érdemes interjút csinálni, akkor ő az: nincs olyan cikk, amiben ne hangozna el legalább egy frappáns és humoros megállapítás, amilyet az átlagos popénekestől hiába is várnánk. Persze az is igaz, hogy Morrissey nem átlagos popénekes: egykori zenekara, a Smiths ugyan a maga idejében csak odahaza volt sikeres, a feloszlása után igazán legendássá vált, valahogy úgy, mint a Velvet Underground, a Ramones vagy a Joy Division. Ma pedig már jóval több kultikus gitárzenekarnál, hiszen az elmúlt harminc év egyik legjelentősebb, legtöbbször hivatkozott együttese, amelynek a hitelét nem ronthatja egy potenciális újjáalakulás sem, hiszen Morrissey olyan rosszban van egykori társaival, hogy ez bátran kizárható.

Forrás: Northfoto/HIP

Ha azt mondjuk, hogy Steven Patrick Morrissey megosztó figura, akkor nem mondtunk sokat: kevés ilyen szélsőséges megítélésű alak van a mai popzenében. Míg sokan az egyik legnagyobb élő brit intézménynek tartják, vagy korunk legfontosabb dalszövegírójának, és egészen fanatikus rajongói élnek Mexikótól Svédországig szép számmal, addig ellenségből is jut neki bőven. Nem csoda hát, ha az évek óta ígérgetett önéletrajzát komoly érdeklődés várta, és nem csak azért, mert végre lerántotta a leplet a harminc éve példásan őrzött magánéletéről is. A felhajtásra jellemző, hogy a Penguin kiadó a csak a halott klasszikusoknak kijáró Penguin Classics sorozat részeként jelentette meg a könyvet, kisebb botrányt okozva ezzel már hetekkel a megjelenés előtt.

Morrisseyt rendszerint a magányos, depressziós tinédzserek vagy a defektes, valamilyen okból kisebbségnek számító kívülállók vigaszaként szokás emlegetni, aki legismertebb dalaiban arról énekel, hogy 1) nem szereti senki, 2) szomorú, 3) nem szereti senki és ezért szomorú. Ellenlábasai szerint egy folyton csak nyavalygó primadonna, és minden száma ugyanolyan; a rajongói viszont önironikus humorról beszélnek, és arról, hogy végre megérti őket valaki. Morrissey sokáig azt mondta magáról, cölibátust fogadott, később azt, hogy nem tud és nem is akar mással együtt élni – ellenlábasai szerint ilyen irritáló ember esetében ez nem is véletlen. Ahogy öregszik, egyet lehet érteni azzal, hogy egyre több hülyeséget is beszél, az erőszakos vegetarianizmusa pedig tényleg idegesítő tud lenni, viszont még ezzel együtt is olyan érdekes egyéniség, akinek valóban érdemes önéletrajzi könyvet írnia.

Ha nem énekelhetek, meghalok

A szerényen Autobiography (Önéletrajz) címre keresztelt könyv megjelenésekor a legérdekesebb részeket kimazsolázó újságcikkek természetesen a Morrissey magánéletére vonatkozó részeket emelték ki elsőként. Ebből is azt, hogy az énekes először beszélt arról, hogy két évig együtt élt egy férfival, de később is volt hasonló kapcsolata (igaz, közben becsúszott egy barátnő is, akivel még a gyerekvállalást is fontolgatták). Ez a hír azért olyan nagyon nem lehetett meglepő: Morrissey igazi melegikon, aki számos utalással jelét adta már annak, hogy otthon van a homoszexuális szlengben és szubkultúrában. Igaz, soha nem beszélt erről, és még a könyv megjelenése után is cáfolja, hogy homoszexuális lenne, mondván, ő csak humaszexuális, hiszen emberi lényekhez vonzódik. De ez a könyvben is csak mellékszál, és valójában az egész téma csak addig tűnt érdekesnek, amíg titok volt.

A kritikák megegyeznek abban, hogy a szerkesztőt nem látott könyv legérdekesebb és legjobban megírt része az énekes gyerekkorát és kamaszkorát bemutató első harmada: itt akár el is lehetne tekinteni attól, hogy egy híres ember visszaemlékezéseit olvassuk. A jelentőségét a háború után fokozatosan elveszítő Manchester egyik lepusztult negyedében felnövő, ír bevándorló szülőktől származó Morrissey a saját bőrén tapasztalja a hatvanas-hetvenes évek sivár kilátástalanságát, melyből csak a futballisták és a popzenészek tudnak kiemelkedni. A helyenként dickensi hangulatú hétköznapokat csak a televízió tudja felvidítani, a Miss World választás és az Eurovíziós Dalfesztivál mutatja csak meg, hogy a világon nem kizárólag lerobbant viktoriánus épületek és szürke felhők vannak.

Ma már Morrisseynak olyan rajongói vannak, mint Russell Brand

De a fő menedéket (szülei rossz házassága elől is) a gyerek Morrissey életében a popzene jelenti: „Azok a dalok egyszerűen jobbak minden másnál, és olyan érzéseket fejeznek ki, amiket sehogy máshogy nem lehet." A tévés slágerlista-visszaszámlálás, a Top of the Pops pedig egyszerűen a legjobb dolog a világon. „Én is énekelni fogok. Ha nem, akkor meghalok" – vonja le a következtetést az alig tízéves Morrissey, és valóban keresztül is veri az akaratát. Ez különösen annak fényében nagy dolog, hogy akkoriban több százezer, hozzá hasonló fiatal álmodozott hasonlóról, de végül sem tehetsége, sem kitartása nem volt hozzá.

Az biztos, hogy az élet nem könnyíti meg a dolgát. Morrissey a katolikus iskolát ábrázolja talán a legridegebben, ahol a testi fenyítés teljesen normális, és ahol az összes megkeseredett tanár azon dolgozik, hogy még időben megutáltassa az életet a diákokkal. A gyerekeket bőrszíjjal ütlegelő tanárok a korabeli magyar iskolarendszerhez képest is brutálisnak tűnnek – bár amikor a 14 éves Morrissey David Bowie iránti tisztelete jeléül egy sárga csíkot fest a hajába, csak gúnyolódnak, de eltűrik. Próbálta volna ezt meg 1973-ban Budapesten!

Ezt még én sem fizetném ki

Morrissey igen korán öntudatra ébred, és David Bowie, a Roxy Music, Lou Reed, no meg bálványai, a női ruhákban és sminkben nyers rockzenét játszó New York Dolls koncertjeire jár, majd természetesen rabul ejti a punk, és ő is ott van a Sex Pistols legendás első manchesteri koncertjén. Aztán a punk nyomán ébredő manchesteri színtér részévé válik ő is, de még évekbe telik, mire tényleg énekelhet. És neki tényleg énekelnie kell, mert az élet minden más területén Morrissey egy katasztrófa: munkát és barátokat csak átmenetileg talál, és a popzenén, verseken, filmeken kívül sajnos semmi más nem érdekli. Tetejébe még depressziós is, és a háziorvosa által felírt válium többszörös adagja nélkül nem tudja elviselni az életét (egyébként a háziorvos végül öngyilkos lesz). Innét szép nyerni.

Szerencséjére megismerkedik egy Johnny Marr nevű gitárossal, és ebből az ismeretségből alakul meg a Smiths. Innentől kezdve ritkán olvashatunk más zenékről (amikről Morrissey egyébként nagyon élvezetesen tud írni), és már csak a saját zenei karrierje a téma. Természetesen senki sem bízik bennük, de aztán szájról szájra terjed a semmihez sem hasonlítható zenekar híre, és szép lassan a műanyag, őszintétlen, thatcheri nyolcvanas évek legnagyobb új reménységei lesznek. De míg más történetek nagyjából itt véget is érnének, happy enddel, itt a sikerek csak újabb problémák forrásai lesznek: Morrissey és Marr tapasztalatlanok a show-bizniszben, az őket szerződtető kiadók ügyetlenek, és kihasználják őket, és hiába a növekvő népszerűség, az életminőségük nem változik jelentősen, amit csak azért nem vesznek észre, mert amúgy is chipsen és gyorsételeken élnek.

Így szeretik Morrisseyt a rajongói

A Smiths aztán öt forgószélszerű év után feloszlik, de a könyvből nem derül ki pontosan, miért, csak az, hogy nincs mellettük egy igazi menedzser, aki átsegítené őket a kimerültség okozta nehéz időszakon. Morrissey a velük egy időben induló REM-et hozza fel példaként: a Smiths az előtt oszlott fel, hogy megszületett volna a saját Losing My Religionjük. Ezt követően egyre többször ismétlődik az a sablon, mely szerint 1) a sajtó ellenséges vele szemben, 2) a zeneipar becsapja, 3) a vele együtt dolgozók egy idő után lelépnek, és csúnya dolgokat mondanak róla. Morrissey a kilencvenes évek elején elképesztően népszerű lesz Amerikában, és miközben koncertjei közelében rendre ostromállapot alakul ki, őt csak az bosszantja, hogy otthon mindezt a hisztériát elhallgatják az újságok. (Az viszont meglepi, hogy 2006-ban, Budapesten csak félház kíváncsi rá, és egy jóindulatú hazugsággal meggyőzik, hogy a jegyek a valós ár négyszeresébe kerülnek, amire azt mondja: „Ezt még én sem fizetném ki.")

A könyv végére tényleg mindent legyűr a szerző narcisztikussága, és lopva azért bevallja, hogy a régi depressziós évek már a múlté. Johnny Depp szomszédja lesz Los Angelesben (bár a híres filmsztár elfordítja a fejét, amikor meglátja), előtte Londonban és Dublinban vesz lakást, később Rómában. Amikor 2004-ben hét év szünet után ünnepelve tér vissza a holtpontról, abból is csak a rossz kritikákat veszi észre, és továbbra is meg van győződve róla, hogy az összes brit újság a vesztét akarja. A könyv legrosszabb része pedig az a per, mely során a Smiths egykori dobosa ráteszi a kezét a zenekar feloszlás utáni jövedelmeinek 25 százalékára (noha eredetileg beleegyezett a tíz százalékba), és az ügy tényleg a brit igazságszolgáltatás szégyene, de sok-sok oldalon keresztül tárgyalva szimplán unalmas, és Morrissey olyan lesz, mint azok az emberek, akik megakadt lemezként rendre visszatérnek az életük nagy töréséhez.

Nem is értem, hogyan maradtam életben

Végig jelen van Morrissey életében a halál: valósággal hullanak az emberek körülötte. Barátok, rokonok, munkatársak halnak meg fiatalon, gyógyíthatatlan betegség következtében, vagy balesetben. A legtragikusabb év 1993, amikor egymás után meghal a három legfontosabb munkatársa: a menedzsere, az állandó kliprendezője és a legfrissebb lemezének producere, Bowie egykori gitárosa, Mick Ronson. És van egy olyan haláleset is, ami miatt lelkiismeret-furdalása van: az énekesnő, Kirsty MacColl őt kérdezi meg, jó ötlet-e a gyerekeivel a mexikói Cancúnba menni nyaralni, mire Morrissey lelkesen helyesel. MacCollt aztán a nyaralás első napján, gyerekei szeme láttára darabokra szedi egy tilosban járó motorcsónak, és az igazi tettes, egy dúsgazdag helyi üzletember megússza a gyilkosságot. Ez talán a könyv legmegrendítőbb része.

Forrás: AFP

Mint egy valamirevaló híresember-önéletrajzból, ebből sem hiányozhatnak az egyéb híres emberek. Ezek a legtöbbször igen szórakoztató szkeccsek: Morrissey találkozik a hozzá sok mindenben hasonló Eric Cantonával Párizsban, ám utóbbi nem viszonozza a mosolyt, hiszen korábban Morrissey azt mondja róla, hogy „imádom Eric Cantonát, amíg meg nem szólal". Michael Stipe, az REM énekese jó barátja, de Morrissey nem érti, hogy lehet, hogy egész nap együtt lógnak Londonban, majd Stipe pár perccel később ugyanabban a ruhában, fogmosás nélkül (!) megy fel a színpadra. Mick Jagger egy Smiths-koncert előtt beköszön az öltözőjükbe, de aztán csak négy számot néz meg a koncertből – Morrissey pedig abszolút megérti, hogy egyeseknek túl sok, amit a színpadon művel. Azt viszont már ő maga sem érti, hogy mit keres a koncertjén Liz Taylor. Mások – így a "zselészerű" énekesnő Siouxsie, "aki azt is utálja, akit amúgy szeret", vagy az újságíró Julie Burchill, akinek szívesen részt venne a temetésén – szabályos (és nagyon szórakoztató) karaktergyilkosság áldozatai lesznek a könyvben. Egyik menedzserével pedig azért szakít, mert az békacombot eszik a jelenlétében.

A legtanulságosabbak Morrissey találkozásai bálványaival: Marc Bolan nem ad autogramot, Sandie Shaw nem igazán hálás, amiért hosszú évek után újra felkerül egy Smiths-dallal a listákra, Bryan Ferry lecsapja a kezéről Johnny Marrt (és amúgy is imádja a borjúhúst), a New York Dollst pedig hiába állítja újra színpadra egy általa felügyelt fesztiválon, és viszi később magával turnézni is őket, a kivénhedt glamrockerek kicsit sem akarnak kedvesek lenni vele. Végül ott van Bowie, aki még fel is dolgozza egy dalát, és vele zajlik az alábbi párbeszéd is: „Tudod, ilyen rengeteg szex és drog után nem is értem, hogyan maradtam életben." Mire Morrissey válasza: „Tudod, ilyen kevés szex és drog után nem is értem, hogyan maradtam életben." Bowie kivételével tehát kiábrándító a találkozás a legtöbb idollal, és maga Morrissey sem tűnik könnyű esetnek - igaz, ő maga is ezt mondja már harminc éve.

A könyv a maga teljességében nyilván csak a megrögzött rajongóknak szól, viszont ritkán adják vissza ilyen jól a popzene gyerekkorát, amikor még számított, ki hányadik a slágerlistán, és amikor még nem szólt hangos zene minden szupermarketben és gyorsétteremben. A mai fiatalok számára a futballisták ugyanúgy elérhetetlenek, mint annak idején George Best volt, ám a mai pop-rock sztárok klubja már közel sem tűnik annyira exkluzívnak, és nem lehet egy lemeznek olyan elementáris hatása, mint annak idején Bowie vagy éppen a Smiths fontos albumainak volt. És erről a korszakról ki más írhatna hitelesebben, mint aki rajongó és bálvány is tudott lenni egyszerre?