Az élet sötét és szép oldala - Lou Reed jelentősége tizenegy dalban

Lou Reed, a korábbi Velvet Underground zenekar énekese
Vágólapra másolva!
Lehet, hogy a vasárnap elhunyt Lou Reednek kevés szigorúan vett slágere volt, de így is az egyik legtöbbet hivatkozott zenész a poptörténelemben, aki a legkülönfélébb előadókra volt hatással. Tizenegy szám, amelyből kiderülhet, miért volt ekkora jelentősége, mit adott a világnak a Velvet Underground, illetve Lou Reed szólóban.
Vágólapra másolva!

Az alábbi tizenegy szám a linkekre kattintva hallgatható meg, a lejátszóban pedig egyben végighallgatható az összes (de azért a Metal Machine Musicot ér szkippelni!):

Velvet Underground: I'm Waiting For The Man (1967)

A banános lemez, vagyis az 1967-es Velvet Underground & Nico az origója nagyjából minden underground rocknak. "Öt év alatt 30 ezret vettek meg belőle, de minden vásárlója alapított egy zenekart" - mondta a híres, de valószínűleg nem igaz anekdota szerint Brian Eno (amúgy két év alatt 58 ezer elkelt belőle). Nem hogy könyvet lehetne írni róla, hanem tényleg megtették. A lemez egyik gyakran emlegetett újdonsága, hogy minden korábbinál nyíltabban szólt a kábítószerekről. Ebben az eredetileg nyitódalnak szánt, végül második helyre került számban a címbeli férfi, akire a főhős vár, bizony a drogdíler. A megírása, 1966 óta eltelt időben ennek sokkfaktora csökkent; viszont a lecsupaszított, a rock and rollban benne rejlő mániákus potenciált kiemelő szám ma is hat, nem kis részben Lou Reed védjegyszerű, elképesztően karizmatikus énekbeszéde miatt.

Velvet Underground: Venus In Furs (1967)

Nemcsak az olyan, a dalformát megtartó rockstílusokra volt hatással a Velvet Underground, mint a punk vagy a glam, hanem a kísérletező, avantgárd irányzatok ősforrása is. A mazochizmus névadója, Leopold von Sacher-Masoch hasoncímű könyve által ihletett - hogy a szexualitás sötét oldala is meglegyen - Venus In Furs az egyik olyan dal, amelyben John Cale disszonáns brácsajátéka egészíti ki a rockos hangszerelést. Amikor az ember túlteszi magát ezen, akkor egészen megdöbbentő, hogy a kakofóniában megjegyezhető dallamokat talál, és Lou Reed előadása is beleég az agyba. Minden szokatlanságával, avantgárdizmusával együtt megunhatatlan, hipnotikus dal.

Forrás: AFP

Velvet Underground: Sister Ray (1968)

A második Velvet Underground-lemez, az immár Nico és Andy Warhol nélküli White Light/White Heat még tovább radikalizálta az első album világát. A 17 perces, záró Sister Ray a leghíresebb, leghírhedtebb szám róla: a "bemegyünk a stúdióba, feltekerjük 10-re az erősítőket, és fogalmunk sincs, mi lesz utána" számok, pontosabban ezek nem jammelgetős vagy pszichedelikus, hanem zajos, kaotikus formájának eredete. Sok ilyen "első" elavul az idővel, ez inkább megváltoztatta az arcát. A torzulással, káosszal, mániákus energiáival együtt is egy roppant szórakoztató darabnak tűnik ma, persze a maga módján - és mi többet érhet el egy zenekar, mint hogy még akkor is van ilyen "maga módján", ha millióan követték?

Velvet Underground: Pale Blue Eyes (1969)

Ha mai füllel már nem is kell olyan nagyon erőlködni, hogy az ember felismerje a nagy dalszerzőt a korábbi VU-lemezek Lou Reedjében, az 1969-es, immár John Cale nélkül felvett Velvet Underground lemez a korábbinál jóval nyilvánvalóbban, visszafogottabban, "poposan" mutatja ezt az arcát. Ez a ballada, amelyet egy valóságos - bár igazából barna szemű -, férjezett szerelméről írt, annyira személyes, feltárulkozó, hogy Sterling Morrison gitáros azt mondta Reednek, amikor először megmutatta neki: "Ha én egy ilyen dalt írnék, nem kérnélek arra, hogy eljátsszad". Ezzel együtt számtalanszor feldolgozták; Lou Reed nemcsak szólóban adta elő, hanem a Metric vendégeként is.

Forrás: Flickr/seafaringwoman

Velvet Underground: Rock And Roll (1970)

Az utolsó, többé-kevésbé rendes (a szülési szabadságra ment Maureen Tucker nélküli) Velvet Underground-lemez megjelenése előtt Lou Reed kilépett a zenekarból. Ezzel együtt a Loaded volt a zenekar első olyan albuma, amelyről több szám is igazi rocksztenderd lett: a Sweet Jane, valamint a Rock And Roll. Persze a rock and roll a világot átalakító, életeket megváltoztató erejéről számos dal született, de ez a legjobbak között van - az All Music Guide kritikusa szerint egyenesen az egyetlen, amelynek tényleg sikerül megragadnia a lényeget. Híres még a dal tízperces, élő változata a Rock'n'Roll Animal című lemezről.

Walk on the Wild Side (1972)

Amellett, hogy ez volt Reed első (sőt Amerikában egyetlen) slágere, a Walk on the Wild Side elsőként csempészett be olyan utalásokat a mainstream popzenébe, amilyenekre mások gondolni sem mertek. A dal szövege ugyanis Andy Warhol egykori New York-i bohém, jobbára transzszexuálisokból és transzvesztitákból álló társaságáról szól, többet név szerint is megemlítve a dalban. És aztán még férfiprostitúció és az ügyesen elrejtett orális szex, és máris el lehet kezdeni kiabálni, hogy Jézusmária, megrontják a fiatalságot. (Érdemes azért előtte elolvasni a szövegről ezt a blogbejegyzést.) Pedig csak annyi történt, hogy egy, addig a heteroszexualitás dominálta kultúrában hirtelen megjelent a másik oldal is. Maga Reed egyébként biszexuális volt, és meghatározó élménye volt, amikor fiatalkorában elektrosokk-terápiával próbálták kigyógyítani a homoszexuális hajlamaiból. Így viszont nagyot lökött az épp kibontakozóban lévő, és a kétneműséggel, női sminkkel játszó glam rock szekerén is. A szám híres még a csúszkáló basszusáról (melyet egyszerre játszott bőgőn és fretless basszuson Herbie Flowers), melyet aztán két évtizeddel később le is nyúlt az A Tribe Called Quest a Can I Kick It? című slágeréhez.

Lou Reed Mick Jagger és David Bowie társaságában, 1973-ban Londonban Forrás: Northfoto

Perfect Day (1972)

A Transformer című lemezt – amely szólóelőadóként is „megcsinálta" Lou Reedet – nem a Walk on the Wild Side viszi ám a hátán, hanem tele van klasszikus és jobbnál jobb dalokkal, és nem mellesleg Reed egyik legkönnyebben emészthető, legpoposabb lemeze. A David Bowie és a gitárosa, Mick Ronson segítségével készült albumon a Perfect Day a maga idejében csak egy volt a sok jó szám közül, de a Trainspotting filmnek köszönhetően mára talán Reed legismertebb száma lett. Pedig nyilvánvalóan nem sokan figyelnek oda a szövegre, amely bizony nem az a nosztalgikus, szerelmes dal, aminek első hallásra tűnik. Éppen ezért volt tökéletes választás a Trainspotting heroin-túladagolásos jelenetéhez, hiszen legalább annyira szól ez a dal a heroinról, mint a szerelemről. Ehhez képest elénekelte Susan Boyle is (tényleg, vele mi lett vajon?), és 1997-ben tucatnyi világsztár (köztük maga Reed) adta elő a BBC gyerekekért indított jótékonysági kampánya keretében. A Perfect Day az élet szép és sötét oldalát egyaránt megvilágító, monumentálisan szép dal, melyben semmi rockandrollos nincsen: csaknem jazzes hangszerelés mellett szól egy időtlen ballada, melyet ugyanaz az ember énekel, aki három-négy évvel azelőtt még kaotikus zajban utazott.

Sweet Jane (1974)

Na tessék, Lou Reed, akinek szinte egész pályája a klasszikus hard rock és a hosszú gitárszólók antitézise volt, és még énekelni se tud rendesen, egyszer csak letesz egy olyan hardrockklasszikust az asztalra, hogy csak na. A Sweet Jane még egy négy évvel korábbi Velvet Undeground-lemezen szerepelt először, de aztán szólókoncertjein is játszotta, és a Rock 'n' Roll Animal című koncertlemeze ezzel a számmal indul. Dick Wagner és Steve Hunter (dolgoztak Alice Cooperrel, vagy előbbi a Kiss-szel is) minden ilyesmire fogékony hallgatót kielégítő ikergitárszólói után lép csak a színpadra Reed, és máris itt a rock and roll maga. Nem véletlen, hogy ez a verzió rádiósláger lett Amerikában, hiszen van olyan nyers és tökös rockdal, mint akkoriban bármi más. Reed persze nem sokáig játszotta a rocksztár szerepét, következő lemezein visszatért a minimál rockhoz és Az Élet Sötét Oldalához, de a Sweet Jane-nel megmutatta az ellenségeinek is, hogy tud ő bármit, minden attól függ, mihez van épp kedve.

Forrás: Northfoto/eyevine/Jimi Perita

Lou Reed: Metal Machine Music (1975)

Minden idők egyik leghírhedtebb lemeze, amiről sokkal többen tudnak, mint ahányan meghallgatták, avagy "az egyik legaljasabb húzás, amit zenész valaha elkövetett a rajongói és kiadója ellen". A legjobban fogyó Lou Reed-albumot (Sally Can't Dance, 1974) egy olyan lemez követte, amely négy oldalon keresztül gitárgerjedést tartalmazott. Állítólag ezt a lemezt cserélték vissza a legtöbben a boltokban, illetve ez ihlette a "Metal Machine Music-záradék" néven emlegetett részt a lemezipari szerződésekben, miszerint olyan zenét kell leadni, ami alapján szerződtették az előadót. Mint arról bővebben itt írtunk, úgy készült, hogy Lou Reed egy-egy gitárját lerakta egy-egy erősítő elé, hagyta, hogy gerjedjenek, ezt felvette, majd a szalagokat manipulálta. Sokan semmi mást nem látnak benne, mint a színtiszta kicseszést, Lou Reed azonban állítja, hogy komolyan gondolta, sőt szerinte tele van dallammal, még ha ezt nem is könnyű észrevenni. Jó, azt is bevallotta, hogy saját nyilatkozatai sem segítették az értelmezést, például: "ha eljutsz a negyedik oldalig, hát hülyébb vagy, mint én". Mint oly sok minden más, amit Lou Reed csinált, ez is hivatkozási alap lett: a legradikálisabb kísérleti és zajzenék kiindulópontja. A Jazkamer Metal Music Machine című nagyszerű lemeze ugye egyértelmű tisztelgés (és vicc), de a leglátványosabb gesztus az volt, amikor a Zeitkratzer kortárs/underground kamarazenekar lekottázta (!) és akusztikus hangszerekkel lejátszotta az egészet, Budapesten is.

Street Hassle (1978)

Bár Reed a hetvenes évek közepén egyre gyengébb lemezekkel jelentkezett, az ő hatását is magán viselő punk megjelenése őt is újra felvillanyozta, és rájött arra is, hogy már nem ő az egyetlen seriff a városban. Az ő válasza egy 11 perces miniopera volt, amely az azonos című album központi darabja is lett, és Reed szándéka szerint egy számban egyesíti olyan írók szellemét, mint Tennessee Williams, William Burroughs vagy Raymond Chandler, miközben a szokásos módon mutatja be New Yorkot. Vagyis van itt férfiprostitúció, drogtúladagolás és gyász, de felbukkan egy rövid monológ erejéig Bruce Springsteen is. Vonósok indítják a számot, majd bejönnek a gitárok, és a végére igazi, megrázó dal lesz. Vannak, akik szerint érdemes a három részt inkább külön, semmint egyben hallgatni, és kicsit érzelmileg is megterhelő lehet, de mégis érdemes, már csak azért is, mert a közmegegyezés szerint ez Reednek a csúcskorszaka utáni legfontosabb műve.

Forrás: AFP

Lou Reed & John Cale: Hello It's Me (1990)

Lou Reed valószínűleg nem lett volna Lou Reed, ha nincs Andy Warhol, de hogy egészen máshogyan alakul az élete, az biztos. Warhol halála újra közel hozta egymáshoz Reedet és John Cale-t, akivel a temetésen beszélt hosszú idő után először újra. Ezt követően született a Warhol emlékének szentelt koncept album, a Songs for Drella, melynek csodaszép és megrendítő záródala a Warholtól búcsúzó Hello It's Me. Ekkorra Reed már rég túl volt azon, hogy sokkoljon vagy új dolgokat fedezzen fel, és ugyan egybehangzó vélemények szerint minden volt, csak kedves ember nem, ez egy igazán szép búcsú, mellyel a Velvet Underground története is lezárult, hiszen a közös munka Cale-t újra ráébresztette, hogy többé látni sem akarja Reedet, úgyhogy a Hello It's Me több szempontból is a pont a történet végén.