Eno élt, él és élni fog - Arp harmadik lemeze

Alexis Georgopoulos, azaz Arp harmadik lemezével jelentkezik. A More a '70-es évek Nagy-Britanniájának artpop hagyományait idézi (már-már túlságosan is profin), de sokkal több céltalan ismétlésnél.

ArpSmalltown Supersound2013

Alexis Georgopoulos – bár nem széles körben ismert, de – elképesztően színes figurája az amerikai könnyűzenének. San Franciscóban van két alter-kísérletezős együttese, a remek The Alps és a még jobb Tussle, Arp néven pedig szólóprojektet visz. Közben zenéket ír New Yorki kiállításokhoz, és ő maga is készít installációkat. Most More című, harmadik szólóalbumát jelentette meg.

A három éve kiadott, minimalista analógszintetizátor-pötyögéssel teli The Soft Wave-et ebben a cikkben méltattuk, és nem is alap nélkül: a Piero Umilianit, Tom Disseveltet és Brian Enót idéző lemez ma is épp annyira tűnik kreatívnak és frissnek, amennyire 2010-ben. A Soft Wave után Georgopoulos felvett még egy albumot a legendás Slapp Happy alapítójával, Anthony Moore-ral, majd Arp kissé háttérbe szorult, a hangsúly újra a The Alps-ra és a Tussle-re került, mindkét együttes készített új lemezt az utóbbi években.

Az idén szeptemberben kiadott More-on Arp meglepő módon a Soft Wave egyetlen vokális számából építkezik tovább. A From a Balcony Overlooking at the Sea című dalról már 2010-ben is mindenhol azt írták, hogy Brian Eno korai saját dalait idézi, és így van ez a More-ral is: Eno köszön vissza a hangszerelésben, a szövegekben, a címadásban, a dalok légiességében, ráadásul Arp hangja is hasonlít az idén 65 éves géniuszéra.

Ahogyan az albumot nyitó High Heeled Clouds-ban egyszerre szólal meg az ékegyszerű zongora és a játékos basszus, azonnal 1975-ben találjuk magunkat: Brian Eno az Another Green Worldön épp ezzel a stratégiával vette be a dobhártyákat és az agytekervényeket, gondoljunk csak az okosan dülöngélő I'll Come Runningra. A High Heeled Clouds hangszerelése is szépen nyílik ki, majd zavarodik össze a végére, és már ezen a dalon látszik, hogy Arp a saját hangját is csak hangszerként kezeli, nem feltétlenül azért énekel, hogy értelme legyen a szövegeinek. Egy-egy sorral, egy-egy gondolattal épp csak megtámogatja azt az érzést, amit a hangszerekkel szeretne átadni. Néha városi zajokat, vonatzakatolást vagy madárhangokat kever a számokba ugyanebből a célból, ahol pedig elegendőnek érzi a lalázást vagy az egyszerű dúdolást, oda eszébe sem jut szöveget tenni.

A Judy Nylonban még teljesebb az Eno-hatás, az a szám már a címe alapján is simán ráfért volna bármelyik negyven évvel ezelőtti lemezre. Ugyanez a helyzet a légies Light + Sounddal. Ezek hasonlóságok azonban egyáltalán nem válnak zavaróvá, nem hajlanak majmolásba, egyszerűen arról van szó, hogy egy rendkívül művelt és tehetséges előadó megidézi '70-es évek brit glamjén túlmutató artpop-előadókat. Ezt a múltba révedést pont jókor törik meg az Arp előző lemezének minimalizmusát továbbgondoló dalok, mint a More (Blues) vagy a Charlemagne Palestine minimalista zeneszerzőnek ajánlott Gravity. Mindkét szám végtelenül egyszerű, a Gravity még monoton is. A dalok kihozzák azonban a hallgatóból a hangszert először érintő gyereket, aki már annak is tud örülni, hogy két-három hang egymás után mennyire jól szól, vagy hogy több hangszerrel milyen komoly mélységekig lehet gazdagítani akár egyetlen hangközt is.

A lemezt végigkíséri néhány monoton ismétlésre alapozó motívum, a Judy Nylon basszusa az albumot záró Persuasionban köszön vissza, az E2 Octopus és a 17 Daydream is egymásba hajlanak annak ellenére, hogy a lemezen nem egymást követik, a Gravity és a High Heeled Clouds zongoraszólama sem áll messze egymástól. Georgopoulos olyan erősen fonja össze az egész lemezt, hogy olyan érzésünk támad, egyetlen számot hallgatunk. Mindezzel együtt nagyon jó lemez lett a More, bebizonyosodott, hogy Georgopoulos Arpként is képes újra és újra elkápráztatni hallgatóságát. Bár az, hogy ennyire hanyatt lehet vágni a világot Brian Eno meg a Roxy Music megidézésével, valahol a 2013-as zenei felhozatalt is minősíti. A-