A sikítozás forradalma

őrült szekszi pop rajongó kiscsajok, rajongók, Örömükben síró lányok Justin Bieber tel avivi koncertjén.
Vágólapra másolva!
Ötven éve sikítoznak a lányok popkoncerteken, noha korábban is volt már erre példa. Miért pont a Beatles hozta ki ezt belőlük nagyobb számban? Változott-e azóta a rajongás természete, és kiknek sikoltoztak később külföldön és itthon?
Vágólapra másolva!

A Beatlemánia előtt

Októberben lesz ötvenéves a Beatlemania kifejezés: egyes források szerint egy skót koncertszervező, mások szerint a Daily Mirror használta először a Beatles koncertjein extázisba eső, sikítozó lányok láttán, akiket nem egyszer rendőröknek kellett megfékezni, olykor még vízágyút is bevetve. Mint a Guardian az évforduló alkalmából közölt, alapos összefoglaló cikke emlékeztet, a Beatles előtt is létezett már ugyan a zenészekért, énekesekért való látványos rajongás, de a hatvanas évek fiataljai mind intenzitásban, mind létszámban jócskán túltettek elődeiken, és nem utolsósorban, ezt a szellemet azóta sem sikerült visszagyömöszölni a palackba, hiába nincs már Beatles.

Még mindig nem eléggé közismert itthon az, hogy az első, zenész kiváltotta újkori tömeghisztéria magyar vonatkozású volt: Liszt Ferenc magyar zeneszerzőt és zongoristát nevezhetjük az első popsztárnak, abban az értelemben, hogy az 1840-es évek első felében teljesen megszokott volt az európai nagyvárosokban, hogy rajongói elájultak vagy extázisba estek a koncertjein, ereklyeként gyűjtötték a hajszálait, és mindenhová követték. A Heinrich Heine által Lisztomániának nevezett jelenségre akkor még nem szimpla popkulturális fenomenonra tekintettek, hanem inkább orvosi esetnek tartották az addig még sosem látott reakciókat.

Száz évvel később Frank Sinatra rajongói döbbentették meg egész Amerikát: a legnépszerűbb énekes 1944. október 12-én a New York-i Paramount színházban lépett föl, önkívületben lévő és felajzott lányok előtt. Aznap mintegy harmincezer bokazoknis lány lepte el a Times Square-t és környékét, legtöbben a ruhájukon viselték Sinatra képét, szabályos ostrom alá vették az öltözőjét, és amikor megjelent, fülsiketítő visításban törtek ki. A Sinatra-mánia volt az első alkalom, hogy a tizenéves (de legfeljebb kora huszonéves) lányok önálló vásárlóerőként és célpontként jelentek meg az addig főként felnőttekre koncentráló zeneiparban. Utána Elvis Presley és a rock and roll ugyan még emelni tudta a tétet, de az még mindig csak előszó volt a Beatlemániához.

Maguk alá pisilő lányok

A Beatles koncertjeit kísérő tömeghisztéria elsősorban az időzítés miatt lehetett nagyobb hatású minden korábbinál: egyrészt a rock and roll okozta extázis néhány elszigetelt esetet leszámítva addig nem tört ki Amerikából (1958-ban például Bill Haley koncertjei fajultak randalírozássá Angliában és az NSZK-ban), most viszont a teljes szabad világot elsöpörte az új őrület. És ugyan távolról sem csak lányok rajongtak a Beatlesért, a fiúk reakciója érthetően más volt: az ő rajongásukból hiányzott az a szexuális töltés, amely a Beatlemániának az egyik legfontosabb alkotóeleme volt.

Francia nők tombolnak az első sorban egy párizsi Beatles-koncerten Forrás: AFP

A hatvanas évek szexuális forradalma jobban megváltoztatta a nőket, mint a férfiakat. A neves amerikai újságíró, Barbara Ehrenreich egyenesen „a nők szexuális forradalmának első és legdrámaibb fellobbanásának" nevezte a Beatlemániát, amely a tizenéves lányok számára tiltakozás volt az ellen, hogy az álszent és egyre átszexualizáltabb társadalom pont az ő erkölcsük felett őrködött a legszigorúbban. Szintén Ehrenreich mutat rá az 1986-os cikkében, hogy mennyire meglepte az amerikaiakat, amikor '64 februárjában az Egyesült Államokat is elérte a Beatles-láz, hiszen a négy liverpooli srác a megnövesztett hajával jóval kevésbé tűnt férfiasnak, mint Elvis, mégis sokkal komolyabb hatást gyakoroltak a női közönségre. Bob Geldof – aki szintén tinédzser volt akkor – egyenesen úgy emlékezett vissza egy interjúban, hogy Beatles-koncert után kis patatokban folyt a húgy a koncertteremben, mert a lányok szabályosan összepisilték magukat az izgalomtól.

A korszak híres tévés pszichológusa, Joyce Brothers szerint pont Lennonék ártatlanabb megjelenése volt a vonzerejük kulcsa a legfiatalabb, tíz-tizennégy éves korosztálynál: „Az ilyen fiatal lányokat még kicsit megijeszti a szex gondolata. Épp ezért biztonságosabbnak érzik az olyan bálványokat, akik nem tűnnek túlságosan is férfiasnak" – vélekedett, de Ehrenreich húsz évvel később már szembeszállt vele, mondván, hogy a Beatles már egészen más értelmezését nyújtotta a szexualitásnak, mint az addig az amerikai társadalomban élt, és ez igenis izgalmasnak tűnhetett. Egy, a Guardian által megszólaltatott egykori rajongólány is ezt támasztja alá: „Tetszettek nekünk a velünk egykorú fiúk, de ők még nálunk is éretlenebbek voltak. A Beatles-tagok már fiatal férfiak voltak, de valahogy elérhetőnek tűntek számunkra. Imádni valóak voltak, mások, tiszteletlenek, és a szüleink nem hagyták jóvá őket, ami csak még jobbá tette az egészet."

Beatlemánia-jelenetek Amerikából

Akárhogy is, a Beatlemánia pár hét alatt Amerikát is elsöpörte. A szexuális hatás mellett ehhez még három másik tényező segítségét szokás kiemelni: a világháború utáni népességnövekedésnek köszönhetően minden addiginál több tizenéves jelent meg a színen, és mivel a gazdaság is növekedett, volt miből költeni Beatles-lemezekre. Másrészt soha nem érződött még ennyire a modern idők szele, pár év leforgása alatt teljesen átalakult a világ: a hatvanas évek elejének keménykalapos, tradicionális Angliája egy másik ország az évtized második felének színpompás, felszabadult Swinging Londonjához képest. Ez a folyamat pedig a Beatlesszel indult el. Végül a televízió szerepét sem lehet kihagyni: a korábbi elszigetelt jelenségekkel szemben az emberek a saját nappalijukból nézhették, mit tesz a fiatalokkal a Beatles, a tinédzserek pedig készen kapták a követendő mintát az egész világon. Még a világtól elszigetelt Magyarországon is könnyebben elterjedhetett az elrettentő példaként bemutatott sikoltozás.

Zenék a lányoknak

Az extázist azonban csak rövid ideig lehetett a Beatlesszel azonosítani: rövidesen a nyomukban megjelenő többi zenekar koncertjein is ugyanezek a jelenetek (sikoltozás, tömeghisztéria, sírás stb.) játszódtak le, legyen szó a Rolling Stonesról, a Dave Clark Five-ról vagy a Kinksről. A legnagyobb dózist a Beatles kapta, és a tagoknak végül sikerült is elvenni a kedvét a koncertezéstől, hiszen az akkori tökéletlen hangosítás miatt alig hallatszott valami is a zenéből a visongás mellett. Lennon és McCartney akkor már amúgy is inkább a stúdióban érezték jól magukat, és a kései Beatles-dalok már nem a csápoló tinilányoknak szóltak.

Bay City Rollers-rajongó lányok 1976-ból

Ettől még a lányoknak ugyanúgy igényük volt a rajongásra, de már a zeneipar is tudta, hogy megéri őket kiszolgálni. Ekkor jelent meg például az első, mesterségesen életre keltett fiúcsapat, a Monkees személyében, de az igazi tinibálvány-dömpingre a következő évtizedig kellett várni, amikor is számos rövid életű „mániáról" írhatott a popsajtó. Családi zenekarok, mint az Osmonds és a fekete fiatalokat mozgósító Jackson 5, vagy ártalmatlan külsejű szólóénekesek, mint David Cassidy és David Essex hozták vissza a sikoltozást a popzenébe az új generációknak, míg a leglátványosabb talán a skót Bay City Rollers sikereit övező „Rollermania" volt. Ezek azonban egy-két év alatt kihunytak, és ami még fontosabb, ezek az előadók vállaltan és kizárólag a tinilányoknak énekeltek, a Beatles újszerűsége nélkül. A forradalmi újítások és a sikoltozás útjai tehát csak a hatvanas években kötődtek össze rövid időre, azóta csak ritkán van példa arra, hogy egy zenekar mindkét lovat megülje egy fenékkel (a T. Rex és a Duran Duran lehetett talán kivétel).

A következő lépés a modern fiúcsapat megjelenése volt, ez a New Kids On The Block nevéhez fűződött a nyolcvanas évek végén, és gyakorlatilag azóta is ezt az (egyébként a New Editiontől nyúlt) receptet követik a fiúcsapatok, a Take Thattől a Backstreet Boyson át a One Directionig: végy öt fiatal srácot, nézzenek ki jól, tudjanak táncolni és énekelni, a lányok pedig rajonganak pár évig, aztán kinövik. Ami viszont nem változott a hatvanas évek óta, az a rajongás intenzitása, a sikítozás, és persze az, hogy a világ maradék része ugyanúgy hülyének nézi a felbolydult lányokat, még akkor is, ha esetleg az anyák másért rajongva, de ugyanezen a fázison mentek keresztül évtizedekkel korábban.

Lányok őrülnek meg a One Direction-tagok látványától

Ami az utóbbi időben látványosabbá tette a rajongást, az az internet, melynek köszönhetően egyre több sztár képes összefogni a saját táborát, lásd Justin Bieber Beliebereit, Lady Gaga Little Monstereit, Adam Lambert Glambertjeit, és így tovább. Sőt, az internet teszi lehetővé, hogy például a One Direction rajongói ne csak sikítozással és ragaszkodással vétethessék észre magukat, hanem a Twitteren halálos fenyegetéseket küldjenek vélt ellenségeiknek – ezek lehetnek a fiúk barátnői, lehet Pete Townshend vagy az Aston Villa futballistája, Gabriel Agbonlahor, aki egy jótékonysági meccsen lerúgta a One Direction-tag Louis Tomlinsont. A rajongás azonban mindezidáig nem követelt halálos áldozatokat, de aki jót akar magának, az nem tesz keresztbe a One Directionnek.

A Metrótól SP-ig

Ami a magyar popzenét és a rajongó tinilányokat illeti, a legmeglepőbb felismerés talán az, hogy csaknem a rendszerváltásig itthon a popszakmát irányító hanglemezgyár illetékesei semmibe vették ezt a réteget. Csak azok a zenekarok között voltak kivételek, akik komolyan menedzselték saját magukat, és kezdettől fogva komolyan vették a közönségüket. A beatzenekarok például erre rá is voltak szorulva – kialakult struktúrák híján –, és megjelenésük egyébként is magyar viszonylatokban hasonló helyzetet idézett elő, mint nyugaton a Beatlesé.

Nálunk sajnos jóval kevesebb kép- és hanganyag maradt fenn a hőskorszak koncertjeiről, de Kovács András Extázis 7-től 10-ig című filmjének köszönhetően azért láthatunk Metro- vagy Omega-koncerten megőrülő és sikoltozó lányokat, és a hangulat nem sokban különbözik a nyugati példákétól. Ezek jócskán árnyalják az Ezek a fiatalok beállított és hamis jeleneteit a fegyelmezetten, nyugodtan álldogáló közönségről (hasonló mementó még a Metro 1970-ben megjelent koncertlemeze, az Egy este a Metro Klubban, és biztos van még egy-kettő, amiről nem tudunk). Természetesen nemcsak az Illés, Metro, Omega hármas vonzotta azonban a csajokat, hanem minden valamirevaló beatzenekarnak megvoltak a lányrajongói.

A Neményi Béla vezette Atlantisnak például rengeteg jutott belőlük: „Azzal szórakoztunk, hogy megszámoltuk a koncerteken, hány fiú van a teremben, és sokszor csak hat-hét fiú jutott egy egész terem lányra" – mesélte a tavalyi interjúnkban. „Éppen ezért mindig kisomfordáltam, mire vége lett a koncertnek. Egerben történt, hogy megláttak a folyosón az öltözőnél, és visongva rohanni kezdtek felém. Úgy betoltak egy tanterembe, hogy a padok teljesen rám torlódtak, és ütni kellett, ha az ember el akart menekülni. Mondanám, hogy ilyenek vannak ma is, de ez akkor kuriózum volt, ilyet addig csak a Beatles-filmekben lehetett látni, és a rajongók is a Beatles-féle rajongásból vették át ezt."

Mivel nálunk a hatvanas években ismertté vált zenekarok határozták meg a popzenét egészen a hetvenes évek közepéig, sokáig nem volt olyan, új együttes, amely visszahozta volna a koncertekre a szép lassan elhalkuló sikolyokat. A Generál pont alkalmas lett volna erre, ám az együttes inkább külföld felé kacsintgatott, viszont Révész Sándor személyében volt egy frontemberük, akit az isten is a lányok kedvencének teremtett. A profin menedzselt Piramis legnagyobb húzása volt, hogy elvitték Révészt, aki az utolsó, ám annál fontosabb darabka volt a kirakósban, és amikor a Piramis teljes fegyverzetben megjelent a színen, évtizede nem látott hisztéria vette kezdetét.

Ez volt a Piramis őrsök és a Révész Sándor rajok ideje, amikor úgyszólván a teljes fiatal generáció beállt a friss és újszerű zenét játszó zenekar mögé. A Piramis korántsem csak a lányok zenekara volt, de Révész vonzereje azért óriási pluszt jelentett, és hiába volt tele a korszak magyar rockzenéje hírhedt csajozógépekkel Török Ádámtól Horváth Charlie-ig, a Piramiséhoz hasonló tömeghisztériát egyikük zenekara sem tudott kiváltani.

Piramis-tagok arról, hogy élték meg a rajongást, kb. 20.00-tól

Az új évtized aztán megint új divatot hozott, és egy olyan zenekart, amely tudatosan a lányokra épített. Bár az R-GO-nak (és főleg a Hungária dobosából valószínűtlen tinibálvánnyá avanzsáló Szikora Robinak) is szép számmal voltak csajrajongói, a korszak egyértelmű győztese a közönségét mindenkinél tudatosabban építő Első Emelet lett. „Főleg a lányok körében voltunk népszerű zenekar" – mondta erről interjúnkban az énekes, Kiki, de ez a fiúknak is vonzerő volt: „Aztán később kialakult egy olyan hetven-harmincas lány-fiú arány, miután a fiúk rájöttek, hogy a mi koncertjeinken sok lány van, ezért jól lehet csajozni."

A rendszerváltás után pedig nálunk is megjelentek a fiúcsapatok: a sort a Manhattan kezdte, amelyben még valódi zenészek váltottak táncoló boyband sztárrá, majd a kilencvenes évek közepén a Hip Hop Boyz vette át a stafétát. Ekkor már a külföldi fiúcsapat robbanás hatására egyre-másra alakultak a hasonló hazai együttesek is (a legnagyobb mágusuk Kozsó volt), de egyikük sem tudott tartósan fennmaradni, és az ezredforduló után mind eltűnt a színről.

Azóta hiányzik a valódi boyband a magyar kínálatból, bár ezt a funkciót egy időben tökéletesen betöltötte a Viva-kompatibilis rockzenét játszó Anti Fitness Club, ám a tagok egyrészt hangszereken is játszanak, másrészt ma már közelebb járnak a harminchoz, mint a húszhoz. A tinilányokat így hát leginkább szóló előadók szórakoztatják, mint SP, és az egyetlen fecske, az X-Faktor versenyzőkből alakult Apollo 23 is feloszlott idén tavasszal, mert a tagok rájöttek, hogy egyedül könnyebb.