Szép, magyar és hozzánk tartozik - a Böiler visszatérő búcsúkoncertje

Két koncert erejéig összeállt a feloszlás óta eltelt hat évben simán kultikus zenekarrá váló, zuglói Böiler. Mi péntek este az R33-ban néztük meg őket, ha már a maga idejében valamiért nem tettük meg. Volt balhé is!

Kicsit fura érzés volt a taxiban sörözgetve gurulni a Müpa fele (játékból ezt mondtam a sofőrnek) életemben először olyan zenekar visszatérő koncertjére, amelyiknek a búcsúkoncertjét is láttam. 2007-ben, mire fél nap utazás után odaértem a lajosmizsei punkfesztiválra, ahol a nevezett esemény volt, haverjaim már a rendőrőrsön voltak, mert véletlen elkötöttek a lovas kocsit. Így egyedül buliztam végig életem egyik legemlékezetesebb koncertjét. Én annak előtte csak Szigeten meg ilyen 30-40 fős győri bulikon láttam a zenekart. Akkor viszont kontextusba került az egész, tényleg végig ment a sörlocsolás, tényleg ötpercenként mászott fel valaki a színpadra letolt nadrággal, a végén már Jani, a frontember is meztelen volt, és tényleg minden számuk sláger volt már akkor is.

Forrás: Csatári Gergely

Addigra már annyira berúgtok, hogy mindegy lesz – mondja a jegyszedő lány arra a kérdésünkre, hogy szerinte vajon mikor kezd a Böiler. Aztán ahogy sétálunk az udvaron, a tizenegy előtt már bóbiskoló részegek, a színes frizurás punkok, a harringtonos skinheadek, a bőrdzsekis rockerek, valamint a gyárudvar sarkában, egy fenyőfa egy maréknyi cool-listás, zenész, újságíró a belváros képviseletében egész pontosan körül is írják, miről is szólt a Böiler. A zuglói zenekar nyilván nem talált fel azzal semmi különöset, hogy a street punkot kicsit eltolta a Motörhead mániákus rock and rollja felé, és csináltak másfél lemeznyi soundtracket kocsmázáshoz, csajozáshoz, verekedéshez. A frontember, Jani figurája és a naturalistán szar, néha nyelvtanilag is megbicsakló, aztán néha meg egész szürreálisba forduló (kristálytiszta pilseniben fuldokló rendőrök), de végül is remekül idézhető sorai a Böilert nem csak hogy a saját színteréből emelték ki, hanem simán a nullás évek egyik legjobb magyar rock zenekarává tették. Amit nem csak, hogy jó bebaszva hőbörögni, hanem valahogy megőrzi az egész megénekelt világ esszenciáját, a szagait, az attitűdjét, tehát faragatlanságában is érzékletes, mint jobb esetekben a művészet.

Forrás: Csatári Gergely

Negyed kettőkor aztán végre színpadra állt a zenekar, és elkezdték darálni a legparasztabb, talán önmagukat is hergelő számaikat (pl. Böiler, Bunkó, Nem bírunk már magunkkal). És bár hátulról is jól látszott, hogy bent elől nagy a buli, a hozzávetőlegesen 500 fős tömeg meglepően lomhának, álmosnak tűnt összességében. Az első igazi együtténeklős számra, Sördalra aztán csak összeállt a dolog, itt már mindenki széttárt karokkal énekelte, hogy „Hurrá! Hurrá! Megjöttek a részegek!" Eztán aztán meglehetősen fura dramaturgiával, következett a zenekar abszolút slágere, a Rendőrökön bosszút állni című egyszerre vicces és fenyegető streetrock-himnusz. Ezzel el is szabadult a pokol. Egy csomó ember feltódult a színpadra, hogy beszálljanak a kórusnál, a biztonsági őrök ezt nem akarták engedni. Lett is lökdösődés, leállás, anyázás, ahogy kell. Közben a hangtechnikus, mint az óvodában, nyugodt hangok kérlelte az incidens résztvevőit, hogy fogjanak kezet és hagyják el a színpadot, különben lehúzza az egészet. Másik oldalról barátnőm búgta felém, hogy ő már nagyon álmos. Gyorsan visszagondoltam 2007-re, aztán körbenéztem és elnevettem magam.

Forrás: Csatári Gergely

A dolgok nagyjából rendeződtek, de érződött a feszültség. Néhányan el is indultak kifele, hogy ez a Böiler már nem az a Böiler, mint amikor még fel lehetett menni a színpadra. Látszólag a zenekar is megpróbált asszisztálni a nyugalomhoz, ugyanis beiktattak egy melankolikus blokkot a lassabb, mélázós számaikkal (Egyszer majd, Megszűnik majd). Ezután lépésről-lépésre azért eljutott a buli addig, amiről tényleg szólnia is kellett ennek az egésznek. Innentől már ünneplés volt, egy képzeletbeli beiktatás a magyar rocktörténelembe. Jöttek szépen a slágerek (Szardal, Ha te is jössz), majd a számok között alig-alig megszólaló, a hamiskás kórusokból is arisztokratikusan kimaradó, már-már ikonikus kiállású frontember bemondta, hogy két szám maradt és jött is a zenekar első felvett dala, az Utolsó villamos, végül pedig a Zugló Belongs To Me című duplán emblematikussá tett Cock Sparrer-átirat. „Elfogytak a számok" – köszönt el végül a közönségét tapsolva a Böiler.

Bár nem volt tökéletes koncert ez, sőt néha egész béna kis hibák is voltak, a számok között is sokszor perceknek tűnő szünetek voltak, de elbaszottságában mégis szépen és igazan mutatta meg magát az a zenekar, amiből akár egy alternatív Tankcsapda vagy egy megkésett magyar Clash is lehetett volna. Én mindenesetre örülök, hogy a magam töredékével részese lehettem a Böiler-sztorinak, szép volt, magyar, hozzánk tartozott.