Ne gondolj arra, hogy Kurt Cobain meghalt

Kurt Cobain lelke
Vágólapra másolva!
Húsz éve, 1993. szeptember 13-án jelent meg a Nirvana harmadik, utolsó lemeze, az In Utero. Dave Grohl, a zenekar egykori dobosa azt szeretné, ha képesek lennénk úgy hallgatni, hogy nem gondolunk arra, hogy Kurt Cobain meghalt. Milyen volt, amikor tényleg így hallgatták, mert Kurt még tényleg élt? Mi változott utána? Lehet-e szórakoztató, sőt, humoros egy lemez, amelyet egy olyan ember írt, aki nem sokkal később főbe lőtte magát? A kilencvenes évek rockzenéje egyik legfontosabb lemezének utóélete.
Vágólapra másolva!

A megjelenés huszadik évfordulójára újra kiadták az In Uterót díszdobozban, mindenféle extrákkal, és természetesen minden zenei lap foglalkozott vele. Több interjú is készült; a Rolling Stone-nak pedig ezt mondta Dave Grohl: "Úgy kellene hallgatni a lemezt, mint azon a napon, amikor megjelent. Ha nem gondolsz arra, hogy Kurt Cobain meghalt, akkor tudod igazán értékelni, hogy mi volt vele az eredeti szándékunk. Mint a gyerekeim: tudják, hogy a Nirvana tagja voltam, és tudják, hogy Kurtot megölték, de azt nem árultam el nekik, hogy ő maga volt az. Négy- és hétévesek. Tehát ők, amikor az In Uterót hallgatják, olyan frissen közelítenek hozzá, mint az első hallgatók. Aztán egy nap majd megtudják, mi történt, és ez megváltoztatja mindezt. Velem ez történt; nem is szeretem már hallgatni a lemezt." Ha az ember megnézi, hogy mit ír a meghatározó zenei lap, a Pitchfork az újrakiadásról, szintén azt találja, hogy Kurt Cobain halála után nem lehet nem egy öngyilkos búcsúlevelének vázlataként közelíteni az albumhoz. Vajon tényleg így van-e? Hogyan változott az In Utero megközelítése ahhoz a fél évhez képest, amikor a Nirvana frontembere még életben volt? Elolvastuk a lemezről megjelent korabeli kritikákat, és sok mindent, amit azóta írtak róla.

In Utero a Nevermind után

A történetet mindenki ismeri, gyakorlatilag már Kurt Cobain életében készen állt, azóta pedig újra meg újra elmondják, elmondjuk. Aki unja, ugorjon; akit pedig minden érdekel, annak ott a Wikipedia-címszó, 128 lábjegyzettel. Tehát röviden: a Nirvana második lemeze, az 1991-ben megjelent Nevermind a Smells Like Teen Spirittel és a többi valószínűtlen bomba slágerrel több volt váratlan sikernél: igazi kulturális mérföldkő. Nem pusztán a grunge-hullámot indította el, hanem beemelte az alternatív rockot a fősodorba. Sőt: elmosta az addig nagyon határozott határvonalat az ellenkultúra és a mainstream szórakoztatóipar között. A Nirvana, leginkább Kurt Cobain pedig hirtelen megkapta egy nemzedék, az X generáció szószólójának szerepét. Azonban, mint a Rolling Stone 1993-ban fogalmazott: "Talán John Lennont leszámítva egyetlen rockzenészt sem viselt meg érzelmileg ennyire a hirtelen jött siker, és senki nem gyűlölte ezt ilyen mélységesen."

Egy ilyen lemezt hogyan lehet folytatni? A Nirvana nem akart olyan simára, könnyen befogadhatóra kevert lemezt, mint a sikeralbum volt. A legtöbbször "nyers, nehéz, antikommersz" jelzőkkel leírt In Utero felvételeit a független rock egyik leginkább kompromisszummentes figurájára, Steve Albinire bízták. (Nemrég került nyilvánosságra az a hosszú levél, amelyet Albini ezt megelőzően írt a zenekarnak. Érdemes elolvasni az egészet; a legtöbbet idézett rész az utóirat: "Ha egy lemezt egy hétnél tovább tart felvenni, valaki elkúrt valamit.") A megjelenés előtt a sajtóban elterjedt a pletyka, hogy a kiadónak nem tetszett a kicsit sem rádióbarát módon megszólaló felvétel, és meg akarják változtatni; a zenekar nyílt levélben cáfolta, hogy összevesztek volna a DGC kiadóval, és az REM mellől ismert Scott Litt-tel újrakevertette a Heart-Shaped Box és az All Apologies kislemezdalokat. Az In Utero a Billboard-lista élén nyitott, ötszörös platinalemez lett. (A Mahasz archívuma szerint a hazai listán két hetet töltött, és a 40. helyig jutott el.)

Októberben a Nirvana turnézni indult; 1994-ben jöttek Európába. Március 3-án a felesége, Courtney Love eszméletlenül talált rá Kurt Cobainre római hotelszobájában. A turné folytatását lemondták, Kurt visszament Amerikába, Seattle-ben elvonóra küldték. 1994. április 5-én lett öngyilkos.

Vér, belek és viccek - kritikák 1993-ból

Kurt Cobain majdnem hét hónappal az In Utero megjelenése után halt meg. Ez elég rövid idő ahhoz, hogy a kettőt automatikusan összekössük, és a lemezt egyfajta búcsúlevélnek tekintsük. Másfelől viszont elég hosszú idő ahhoz, hogy számos dokumentum maradjon arról, hogyan hallgatták, értelmezték a kritikusok az albumot akkor, amikor Kurt Cobain még élt, koncertezett, interjúkat adott, botrányai voltak. Utólag könnyű azt mondani, hogy "elkerülhetetlen volt a tragédia", de ez egyáltalán nem látszott így, amikor még nem következett be. (A rocktörténelem másik leghíresebb lemeze, amelynek értelmezésére rányomta a bélyeget az énekes öngyilkossága, természetesen a Joy Division: Closer. Ez azonban két hónappal az után jelent meg, hogy Ian Curtis felakasztotta magát, tehát már rögtön ennek tudatában hallgatta mindenki.)

Ha utólagos tudásunk fényében olvassuk az 1993-as kritikákat, akkor azt találjuk, hogy nemcsak hogy senki nem "látta előre" azt, ami néhány hónappal később történt - a jövőbelátás képességével még a zenekritikusok sincsenek megáldva -, hanem mindazt, ami visszafelé tekintve az öngyilkosság "előjelének" számíthat, teljesen természetesnek kezelték. Senki nem tulajdonított eltúlzott jelentőséget annak, hogy az In Utero dalai dühösek, kiábrándultak, kiégettek, szomorúak, néha egyenesen morbidak. Hát hiszen ezt vártuk: egyrészt egy grunge- vagy inkább direkt-nem-grunge-lemeztől (elég sokan punknak nevezik); másrészt Kurt Cobaintől. A kritikák inkább azzal foglalkoznak, hogy hogyan jeleníti meg a zene ezeket az érzelmeket; illetve még inkább azzal, hogy mit kezdett a Nirvana a "mi jöhet a Nevermind után?" kérdéssel. A lapok egyébként megadták a lemeznek, ami járt neki: hosszú és jól megírt kritikákat szenteltek neki; nem kizárólag Nirvana-fanatikusoknak érdemes elolvasni őket.

Kurt Cobain és családja Forrás: Northphoto/ZUMA Press/Michelson/Kathy Hutchins

Az Entertainment Weekly kritikusa, David Browne így kezdi írását: "Kurt Cobain mindent utál". A mai olvasó szeme már felcsillanna, de aztán a következő lista jön: utálja, hogy eladtak négymilliót a Nevermindból; utálja a családját övező médiafigyelmet, és mindazt, ami a hírnévvel jár; végül "utálja, hogy bár magát szabad életű punk-rockernek látja, mégis olyan dallamokat ír, amelyeket mindenki vele tud énekelni - és ami még ennél is rosszabb, úgy tűnik, hogy az emberek szeretik a számait". Hiányzik viszont a listáról, hogy Kurt Cobain utálja magát és meg akar halni - mint az eredetileg a lemezre szánt I Hate Myself And I Want To Die című szám mondja. Amúgy ez lett volna a lemez címe is, de mint Kurt Cobain 1994-ben nyilatkozta, féltek, hogy túl sok embernek nem esett volna le, hogy ez vicc, önirónia. Ennyit arról, hogy mennyire volt "elkerülhetetlen" az öngyilkossága. (A dal 1993 novemberében, a The Beavis And Butt-head Experience válogatáson jelent meg.)

Az Entertainment Weekly kritikusa ezután azzal foglalkozik, hogy ez az utálat milyen zenei formákat ölt; de megjegyzi, hogy a Nirvana "leglágyabb pillanatai is itt hallhatók - mármint hozzájuk képest". De akármilyen romantikus is tud lenni, "valami bűzlik Cobainiában". Itt tér rá a szerző arra, hogy az idézőjeles "alternatív rock" marketinges hívószó lett. Kurt Cobain számára viszont "a rock and roll nem puszta tömegszórakoztatás, a rocksztárok nem sima celebek". A kritika szerint ennek köszönhető a "sokszor megigéző, katartikus" lemez legnagyobb hibája: "nincsen benne feloldás, mert a zenekarnak gyanús, hogy ez régi rockzenei közhelyeket hívna elő". Tehát az, ami ma talán még a lemez dühénél, kiábrándultságánál is baljóslatúbb jelnek számíthat, vagyis hogy semmi nem hoz feloldást, még a katartikus zajongás, a gitárzúzás-üvöltözés sem - ez akkor a rockzene kliséivel való szembenállásnak, tehát műfaji, esztétikai döntésnek tűnt a kritikus számára. (Érdekes kérdés amúgy, hogy mit érezhetett David Browne, amikor Kurt Cobain öngyilkosságának hírét megkapta; hiszen írását így fejezi be: "A rock and rollt lenyúló üzleti világ megérdemli, hogy a Nirvana háborúba induljon ellene. De vigyázz, Kurt: lehet, hogy az, amire célzol, a saját lábad.")

Az "öngyilkos lemez" elméletével leginkább azok a korabeli írások ellenkeznek, amelyek a lemez pozitív oldalát hangsúlyozzák, persze a randáról sem megfeledkezve. John Mulvey kritikája az NME-ben egy helyütt "szerelmes levélnek" nevezi az In Uterót; igaz, olyannak, amit egy "olyan ember üvölt a világba, aki fél, hogy belesüpped a megelégedettségbe". Az írás hosszan sorolja a lemezt szétfeszítő ellentmondásokat (például: "szégyelli, hogy mennyire nyilvánvaló a Courtney iránti szerelme, ezért az érzést kételyekbe és beteg képekbe csomagolja"), és arra jut, hogy "a lemez zavaros, de baromi szórakoztató módon". Az In Utero hangulatát így jellemzi: "elveszett, elégedetlen, nem tud megbékélni saját józanságával" - de ezt is sajátos módon pozitívba fordítja: "Kurt büszke lehet rá", hogy milyen jól sikerült megragadnia ezt a lelkiállapotot. Az öngyilkosságról tudó későbbi olvasó megint csodálkozik: hahó, és arra nem gondoltatok, hogy hova vezet ez a jól megragadott lelkiállapot? (Naná, hogy nem.) Ben Thompson az Independentben végigveszi, hogy tele van a lemez "vérrel és belekkel, sok-sok kiabálással és néha ordas perverzitásokkal"; ám kritikáját arra futtatja ki, hogy "mindezzel együtt az In Utero sokkal többször szép, mint ahányszor randa; és néha még nevet is önmagán". Ráadásul a legjobb pillanatai, az All Apologies és a Dumb emelkedettek, és ezzel egyben "túllépnek a Nevermindon is".

A Nevermind folytatásának kérdése kötelező elem a kritikákban, de van olyan írás is, amely szinte kizárólag ebből a szempontból nézi a lemezt. Ilyen David Fricke a Rolling Stone-ban megjelent, szinte monomániás írása. Szerinte az említett nyitó sorok azt üzenik: "senki ne várja a Smells Like Teen Spirit folytatását". Ezt az elhatárolódást egyrészt Kurt Cobain lelkiállapota teszi érthetővé (lásd a cikk elején idézett megfigyelést arról, mennyire megviselte a siker), illetve az a gyorsaság, ahogy a grunge kommercializálódott. "Még a hippiknek is adatott egy-két nyár a hatvanas évek közepén, mielőtt a pénzes csávók megjelentek volna", most viszont: "az egyik percben a Nevermind letaszítja a lista éléről Michael Jacksont; a következőben pedig már a Burger Kinget is grunge-dzsal reklámozzák." (Különösen érdekes ezt ma olvasni, amikor az egyes stílusok vagy al-al-alstílusok felfutása és lejártnak nyilvánítása ennél is jóval gyorsabban zajlik, és általános vélemény, hogy nincs értelme arról beszélni, hogy valaki "eladta magát".) Az In Utero tehát erre adott válasz volna. Ha Kurt Cobain öngyilkossága felől nézzük, különösen feltűnő a cikk lelkes zárása, amelyben inspirációról, újjászületésről és "az akarat diadaláról" van szó.

Szintén a halott grunge-on való túllépésként ünnepelte a lemezt Christopher John Farley a Time magazinban. "A Nevermind erőssége a kétértelműség volt; a következő logikus lépés egy strukturált, tiszta víziót megfogalmazó lemez" - írta, és arra hívta fel a figyelmet, hogy még a leginkább roncsolt hangzású számokban is felfedezhető a strukturáltság és a dallamosság. "A Nirvana talán nem mennyországot jelent, de a trió új lemeze majdhogynem mennyei" - fejeződik be a kritika. Ki gondolná, hogy ezt arról az albumról írta, amelyet sokan hamarosan egy öngyilkos búcsúleveleként fognak hallgatni?

Csak a fájdalom lehet a magyarázat - kritikák 1994 után

A Nirvana klasszikussá lett, számos könyv, film és még több újságcikk mondta el a történetét. Lehetetlenség áttekinteni az összes véleményt, ezért listákra, illetve zenei gyűjtőoldalakra koncentráltam; ezekből jól ki lehet olvasni az elterjedt értelmezést. A kánont - főleg a régebbi lemezek esetén - jól reprezentáló All Music Guide-on Stephen Thomas Erlewine ezt írja: "Nehéz nem Kurt Cobain búcsúleveleként hallgatni a Nirvana utolsó lemezét. Bár lehet, hogy nem szó szerint az volt, az biztos, hogy tudatosan a hallgatótábor megtizedelésére irányult" - veti fel értelmezésének alternatíváját a szerző. Az egyik 1993-as kritikában még felemelő dalnak nevezett All Apologies itt "egyre szomorúbbnak tűnik, ahogy telnek az évek"; a megszólalás, a "túlvezérelt dinamika" pedig nem egy életerős vagy útját kereső rock- (vagy punk-)zenekaré, hanem "a levertség álcázása".

A Pitchfork a kilencvenes évek 13. legjobb lemezének nevezte ki az In Uterót (ugyanitt a Nevermind a 6.). A rövid szövegben ezt olvassuk: "Hallgatni, ahogy Kurt Cobain kitépi a szívét, és a magasba emeli, hogy mindannyian lássuk, most [2003-ban] is ugyanolyan friss élmény, mint tíz éve volt; de ma azt a legmeglepőbb hallani, ahogy Kurt Cobain szarkasztikus humora beszivárog a zenéjébe." Mintha ahhoz, hogy ezt felfedezzük, kellett volna tíz év; holott láttuk, hogy 1993-ban is volt, aki a lemezen vicceket talált, sőt, szórakoztatónak nevezte az egészet. A Pitchfork ír arról is, hogy a világ végül elviselhetetlenné vált a "naiv és idealista" Kurt Cobain számára. A Rolling Stone listáinak szövegeit olvasva még így, "nahát, ez is van" formában sem találkozunk humorral vagy bármi könnyebbséggel. A kilencvenes évek legjobb lemezeinek listáján a 7. helyet kapta a lemez. Az ismertető szöveg szerint az In Utero "krízisből született, de koncentrált", drámai és extrém lemez, dühös műalkotás. A lap Minden idők 500 legjobb lemeze listáján, ahol a 435. az album, "embergyűlölő" Steve Albiniről, fehér zajról és ilyesmikről olvashatunk - amire csak a fájdalom lehet magyarázat.

Ez csak néhány kiragadott példa a lemezről időközben megjelent írásokból. Általában az a benyomásom, hogy egyáltalán nem olyan elterjedt az "öngyilkos lemez" elmélet, mint amilyennek egyes 2013-as írásokból látszik - még olyan értékeléssel is lehet találkozni, amely csak futólag említi, hogy "kár, hogy nem lett több Nirvana-lemez". Inkább azt mondhatjuk, hogy az 1993-as írásoknál később jóval egyöntetűbben sötétnek, szigorúnak, dühösnek, kilátástalannak stb. festik le a lemezt. Ritkaságnak számít Eamonn Stack kritikája, amely a BBC oldalán jelent meg 2007-ben. Ez kifejezetten a sokszínűséget hangsúlyozza, és így fejeződik be: "Erőteljes, személyes, lelki, testi, szkatologikus, paranoid, őrjöngő és kimerítő; szépségesen őszinte és vicces és költői és ragadós és lefegyverző és elszomorító és felzaklató és szándékosan kellemetlen. És nagyszerű."

Érdekesség, bár nem tartozik szigorúan tárgyunkhoz, hogy elég sok olyan írás jelent meg az elmúlt években, amely szerint az In Utero a legjobb Nirvana-lemez - és mindegyik azt feltételezi, hogy ez amolyan kisebbségi vélemény, holott nem az, legalábbis a kritikusok körében. Több netes szavazást is tartottak e témában; például a Guardian olvasói 2011-ben majdnem kétszer annyi szavazatot adtak le az In Uteróra, mint a Nevermindra.

Szinte lehetetlen másként hallgatni - kritikák 2013-ban

2013 januárjában jelent meg a Collapse Board című, a zenei sajtót rendszeresen ekéző zenei lapban a Kiszivárgott titkos levél az In Utero újrakiadásáról című cikk. A név nélküli, szórakoztató (természetesen ironikus) szöveget állítólag a kiadó küldte el minden zenei lapnak, és arról szól: fontos, hogy a menetrend szerint érkező újrakiadásról minden lap ugyanúgy írjon. Mindenképpen említeni kell, hogy Kurt Cobain az akarata ellenére lett sztár; hogy az In Utero a punkhitelesség visszanyerésére tett kísérlet; hogy tragikus döntés volt rádióbarátabbá tenni az eredeti Albini-féle keverést (merthogy ez lesz az újrakiadáson!); hogy ez a legjobb lemezük, és egyben az utolsó. "Hangsúlyozni kell, hogy az In Utero sehogy máshogy nem értelmezhető, csak mint egy a világból hamarosan távozó lélek végrendelkezése. Ki kell emelni, mennyire sötét, zilált és dühös. Valami olyasmi mondatra is feltétlenül szükség van, hogy 'alig hat hónappal a megjelenés után Cobain önkezével vetett véget életének'; és feltétlenül szó kell, hogy essen a heroinról, többszöri öngyilkossági kísérletekről. Fontos, hogy Cobain korai halála egyszerre tűnjön tragikusnak és elkerülhetetlennek."

Persze ez az egész vicc, a zenei sajtó túlságosan kiszámítható működésének, a nagy és "mély" cikkek közhelyességének kifigurázása - és amúgy elég valószínű, hogy a Collapse Board vezetője, a Nirvanát 1989, az első kislemez megjelenése óta ismerő Everett True írta, aki egyébként betolta a színpadra Kurt Cobain tolókocsiját a legendás Reading Festival-fellépésen. De ha vicc is, meglepően pontosan megjósolta nemcsak az akkor még nem ismert részleteket az újrakiadásról, hanem a szeptemberben kijött újrakiadás apropóján megjelent cikkek kliséit is. Persze valójában nem egy titkos, minden újságnak szétküldött dokumentum áll annak hátterében, hogy kis kivétellel egy kaptafára működnek ezek a cikkek. Inkább arról van szó, hogy a nagy évfordulóra nem lehet úgy írni csak magáról a lemezről, amiről már úgyis mindenki megírta, amit akart; inkább valami Nagy Összefüggést, történetet kell elmondani. Az életrajz fordulópontjai adottak, a sztárrá válástól a halálig - és ha ebbe a keretbe kell beilleszteni az In Uterót, akkor a történetvezetés logikája szerint nem is lehet máshová, csakis az öngyilkosság elé. Akkor kerek a sztori, ha a lemez búcsúlevél.

Így két igen tekintélyes lap, a Pitchfork és a Consequence Of Sound is nagyjából egy az egyben visszhangozza Dave Grohlnak a cikk elején idézett szavait. Az utóbbi újság cikkében ezt olvashatjuk: "Bár sokak számára az a legfontosabb, hogy az In Utero az utolsó Nirvana-lemez, ennél azért sokkal több van benne. Próbáljuk csak meg úgy hallgatni, hogy nem búcsúként, egy túl hamar eltávozott dalszerző utolsó munkájaként tekintünk rá. Akkoriban, legalábbis úgy tudtuk, ez egyszerűen csak a harmadik lemez volt" - írja Justin Gerber, noha mint láttuk, sokaknak sikerült 1994 után is nem búcsúlevélként tekinteni az albumra.

A Pitchforkon Stuart Berman arról ír, hogy az In Utero két változatban létezett. Az egyik az, ami 1993-ban jelent meg; a másik pedig 1994. április 8-án, amikor rátaláltak Kurt Cobain holttestére. "Ettől a pillanattól kezdve a lemezre nem tudunk már másként tekinteni, csak mint a rock and roll leghíresebb búcsúlevelének nyers vázlatára; majdnem lehetetlen más kontextusban meghallgatni." Példákat is hoz erre a szerző: a sokszor idézett sorok: "Jól fizetett a tinédzserszorongás / most unatkozom és öreg vagyok" korábban szarkasztikusnak tűntek, azóta viszont "hideg nihilizmust" hallunk bennük. A Scentless Apprentice "get away" üvöltését korábban úgy értettük, hogy a zeneiparnak és zenei sajtónak szól, azóta viszont úgy halljuk: az egész emberiségnek. A kritika szerint az évfordulós újrakiadás egy harmadik verzió; az hallható rajta - a demófelvételek és különféle módon kevert kész változatok összevetésével -, ahogy egy zenekar éppen azt keresgéli: hogyan léphetne új korszakba. Pedig, mint láthattuk, egyáltalán nem kellett ehhez húsz évet várni: már 1993-ban is értelmezték így a lemezt.

A Drowned In Sound a maga írásának tanulságát pont az öngyilkosságra építő teóriával szemben fogalmazza meg, amivel persze megerősíti, hogy ez az elterjedt, a kézenfekvően adódó értelmezés: "És bár ez volt Kurt Cobain utolsó alkotása, talán a leginkább az tanúskodik az In Utero nagyszerűségéről, hogy - a Joy Division Closerével, a Manic Street Preachers Holy Bible-jével szemben - egyáltalán nem tűnik búcsúlevélnek. Annál sokkal több benne az életerő." Gary Graff a Billboardon végigmegy minden számon, és nem mulasztja el megemlíteni, hogy melyikben találhatók olyan sorok, amelyek "hónapokkal később kísérteties színezetet öltöttek." Olyan írást is találhatunk, amely I Hate Myself And I Want To Die "üzenetét" egy az egyben véve vezeti fel a lemez ismertetését - pedig hát az, hogy ez vicc volt, a Wikipedián is megtalálható. És bár nem kritika, itt említhetjük az idézett Rolling Stone-interjút, amelyben az újságíró ezt mondja Dave Grohlnak: "Van-e valami az In Uterón, amit az embereknek hallaniuk kell, hogy Kurt Cobainre inkább emberként, művészként tekintsenek, és ne egy tragikus figuraként? Nehéz ma úgy hallgatni, amilyennek szánta, amiatt, ami később történt."

Találhatunk azért olyan írásokat is ma is, amelyekben elő sem kerül az öngyilkosság, legfeljebb az a puszta tényközlés, hogy ez a Nirvana utolsó lemeze. A Line Of Best Fit még a megszokottá vált, sötétebb értelmezést követi: "Az igazi zsenialitás abban van, hogy miközben saját neurózisuknak tartanak tükröt, sikerül a miénket is befogniuk és elénk tárniuk." Ritkaságnak számít az, amit Mike Diver ír a Clash magazinban: "Boldogabb lemez ez, mint amilyennek a felületes hallgatásra tűnik; a humor is megtalálja a maga helyét a rémségek között, és olyan szoros a három barát [a zenekar tagjai] viszonya, hogy az mindent összetart."

Most akkor mégsem búcsúlevél?

A zenekritikusok persze nem reprezentálják a széles zenehallgató néptömegeket - bár igaz, a kritikák alatti kommentekbe belenézve nagyjából hasonló kép rajzolódott ki, mint ami magukból a cikkekből. (Jó, a kritikák alá kommentelők sem reprezentálják e bizonyos tömegeket.) Ez a kép az, hogy érdekes módon sokkal többen gondolják azt, hogy általánosan bevett nézet, hogy az In Utero Kurt Cobain búcsúlevele, mint ahányan ezt ténylegesen igaznak gondolják. Ugyanakkor a lemez sokszínűsége jobban látszott még a tragikus esemény előtt, mint utána - bár akadtak később is többen, akik megtalálták a baljóslatú dalokban a szépséget, sőt, boldogságot is. Az biztos, hogy nem tudjuk úgy hallgatni az In Uterót, mintha nem tudnánk, hogy Kurt Cobain megölte magát; így jobban meg kell dolgozni azért, hogy az album teljes gazdagsága feltáruljon, de megéri.

Az In Utero jubileumi kiadásának tartalma

Az In Utero többféle áron, különféle formátumokban kapható. A legteljesebb, 150 dolláros (33 ezer HUF) változat az album újramaszterelt változatát és Steve Albini a zenekar életben lévő tagjainak közreműködésével készült 2013-as mixét tartalmazza. Az annak idején újrakevert kislemezdalok különféle verziói mellett válogatáslemezeken megjelent ritkaságok, demófelvételek és korábban nem hallott stúdiódzsemmelések is vannak rajta; köztük az egyetlen Nirvana-szám, amit Dave Grohl írt, de végül nem került fel a lemezre, csak a Heart Shaped Box kislemez B oldalán jelent meg. Live And Loud címmel egy jó minőségű, 1993. december 13-án Seattle-ben rögzített koncertfelvétel is része a díszdoboznak, illetve külön is kapható dvd-n.