Ez a bálvány nem ma dől le - a Nine Inch Nails új lemeze

Trent Reznor, Nine Inch Nails
Vágólapra másolva!
Trent Reznor négy év szünet után rántotta össze újra a Nine Inch Nailst, hogy új albumot vegyenek fel. A Hesitation Marksról nagyon nehéz egyértelmű jót vagy rosszat mondani, de talán nem is kell. Elvégre egy lassan ötvenéves, tök sikeres fószer nem üvöltözhet olyan hitelesen az öngyilkosságról meg a dühről, ahogyan 20 éve, de arról sem énekelhet, hogy mennyire jó tök sikeres és tehetséges ötvenéves főszernek lenni, hiszen a rajongói nem ezt várják tőle.
Vágólapra másolva!
Nine Inch NailsHesitation MarksPolydor2013

Trent Reznor 2009-ben jelentette be, hogy egy időre parkolópályára állítja a Nine Inch Nailst, annak ellenére, hogy a leállás előtti utolsó albumon, a Slipen egyáltalán nem látszott, hogy a kimerülés szélén állna a formáció. Reznor azóta rengeteg dolgot csinált, zenélt Dave Grohllal és Josh Homme-al, aztán vokálozott, pittyegett meg zajongott a Queens of the Stone Age legújabb lemezén, írt filmzenét, kapott érte Golden Globe-ot és Oscart, létrehozott egy tök új, bár nem valami jó együttest, ja és meg is házasodott: elvett egy eléggé szép filippínó énekesnőt (mellesleg ő énekel ebben az új, de nem valami jó együttesben). Szóval egészen jól mentek Reznor dolgai, 2012-ben mégis benyögte, hogy új NIN-anyagon dolgozik.

Ezek után nyilván senki nem a Sgt. Pepper vagy a Biblia melletti helyet szabadította fel a polcán a Hesitation Marks számára, én is kissé fanyalogva nyomtam rá a play-re, mert mint mindenki, én is félek attól, hogy tinédzserkorom bálványai lassan egytől egyig közepesen unalmas, önismétlő lúzerekké válnak.

Reznor azonban egyelőre tartja magát, a Hesitation Marks egészen élvezhető lemez. Az első jó dolog benne mindjárt a cím: hesitation marks-nak vagy hesitation wounds-nak nevezik azokat a sérüléseket, amiket az öngyilkos ejt a csuklóján vagy a nyakán a halálos vágás előtt. Persze lehet, hogy a halálos vágásig sosem jut el, csak játszik az önpusztítással. Persze a cím nem ettől jó, hanem attól, hogy szinte konceptalbummá fűzi össze a tizennégy, egyébként csak lazán kapcsolódó számot. Mindegyik dal a visszatekintésről, az útkereséséről és a tapasztalatok összegzéséről szól, próbálva eldönteni, hogy érdemes volt-e eddig minden és érdemes-e ezután bármi.

A finom témaváltással és düh lejjebb tekerésével Reznor ügyesen érte el, hogy ne kelljen a meg nem értettségről és az élet rossz dolgairól kiabálnia, miközben a világon milliók értik meg, és tök jó az élete. Ezzel nemcsak hiteles marad, de érdekes is. De vissza a lemezhez, ami ugye egészen szórakoztató. Már a legelső másodpercek tesztelik a hangfalakat: a The Eater of Dreams című kevesebb, mint egy perces intróban olyan dobhártya-izgatóan pötyörögnek a pittyek és brummognak a brummok, hogy lehetetlen megállni mosolygás nélkül. Aki nem így gondolja, annak valószínűleg a hangfalaiban vagy a fülesében van a hiba.

Forrás: AFP/Getty Images/Theo Wargo

Aztán minden figyelmeztetés nélkül fejbe rúg két kislemezdal, a combrángató Copy of A (aminek talán még a 2013 legjobb számai válogatásokban is helye lehet), és a tipikus NIN-sláger Came Back Haunted. A While I'm Still Here elején egy kicsit lelassul a lemez, a szám vége viszont egészen fura a szaxofonos mintával: újra felkelti az érdeklődést. Ennek a dalnak egyébként van már egy egészen pompás remixe, ami rákerült az albumra is. Sokat nem változtat az eredetin, de olyan, mintha a sátán disznai röfögnének Trent Reznor hangja alatt.

Mindenképp említésre méltó még az elgondolkodó Find My Way és a már-már diszkóba illő All Time Low (ezt a számot akár Tiga is megírhatta volna). Aztán itt van ugye a harmadik kislemezdal, az Everything. Ez egészen furcsa, a dallama tök vidám és lendületes, van benne dob meg rendes gitár is, (ez ritkaság ezen a lemezen). A NIN-től meglepő ugyan ez a bugyutaság, de a meglepetéstől függetlenül szerintem az Everything nem túl jó szám. Nem tudom, talán a Green Daytől elfogadható lenne. Jobb választás lett volna kislemeznek a koncepcióból kissé kilógó Satellite, az I Would for You vagy a Various Methods of Escape.

Összességében tehát szerethető lemez lett a Hesitation Marks, elképesztően erős húzódalokkal. Hiba alig van az albumon, ami alapján ugye minimum A minuszt vagy B pluszt kellene adni rá, de annyira látszik rajta, hogy a ma élő egyik legzseniálisabb zeneszerző különösebb erőlködés nélkül rakta össze, hogy nem lehet jobbat adni B-nél.