Maszturbálás biciklikerékkel - a Factory Floor lemeze

A Factory Floor visszanyúl a '70-es évek végi, kísérleti industrialhoz, de a bulibombát sem felejti el ledobni.

Factory FloorDFA2013

A Factory Floor egy londoni trió, amelyre könnyen rá lehetne aggatni az idióta dance-punk jelzőt – főleg, hogy a DFA-nél jött ki első stúdiólemezük –, de ennél jóval sokoldalúbb zenét játszanak. A kiadóvezér, zenebuzi kedvenc James Murphynél (LCD Soundsystem) szűkebb a merítésük, de a '70-es évek végi, '80-as évek eleji, sötétebb tónusú zenéket szinte kivétel nélkül megidézik ők is. A diszkó hedonista, flitteres világa sokakat ráébresztett, hogy táncikálni végső soron nem is olyan rossz, de az igazi menő arcok már akkor sem szerettek az árral úszni és a plebsszel keveredni. Úgyhogy szétszedték a sémákat és csavartak rajtuk párat, a hangsúlyt pedig áthelyezték az önfeledt szórakozásról a dolog abszurd voltára, vagy éppen hiánypótló és reménytelen jellegére. Ezt a szép tradíciót ápolja a Factory Floor is. A tagok korábbi együttműködései egyébként egyértelművé teszik, hogy tudatosan akarnak ebbe a hagyományba illeszkedni: csináltak közös számot Peter Gordon zeneszerzővel, a Pop Groupból ismert Mark Stewarttal, tavaly pedig Nik Void énekesnő adott ki közös lemezt két ex-Throbbing Gristle taggal.

A lemezen a dub üres, visszhangzó tereket idéző hangzásvilága összekeveredik az ESG zaklatott tánczenéjével, a korai industrial repetitív kattogását pedig a mutáns-diszkó töredezett ütemei teszik kevésbé klausztrofóbbá. A rövid életű San Franciscó-i Factrix együttesnek voltak olyan kiváló ötletei, hogy koncertjeiken gépiesen rángó fémszerkezetekre erősítettek húscafatokat, disznófejet, állattetemeket meg ilyesmiket, amik aztán járták groteszk táncukat mindenki határtalan örömére. A Factory Floor mindenkiből ilyen kiborgokat akar gyártani, ha átadjuk magunkat a mechanikus lüktetésnek, akkor élő hús és gép látszólag nagyon közel kerül egymáshoz. A számok minimalista megközelítésűek, lassan épülnek fel, mégis vibrálnak a feszültségtől, ettől az élmény egészen hipnotikusnak hat, a pszichedélia két lehetséges formája közül nem a kozmikus utazások végtelensége, hanem a befelé fordulás mélysége tárulkozik fel.

Forrás: Factory Floor

Itt jön végre a várva várt maszturbálás! Amos Vogel remek könyvében említ egy Why Not című filmet, amiből lelkendezve kiemeli a „legszenzációsabb" jelenetet, mégpedig egy majd' 15 perces önkielégítést, amikor is egy lány változó sebességgel forgat egy biciklikereket a lábai között. „A gyönyörű fiatal nő és egy élettelen tárgy szenvedélyes egyesülése az erotika és az elidegenedés egyidejű apoteózisa." Szuperebbül én sem mondhattam volna, a Factory Floor pont ilyen a legjobb pillanataiban. Például a magasan kiemelkedő Fall Back-ben, ami egy az egyben felidézi a már emlegetett Throbbing Gristle Hot on Heels of Love-jának fülledt hangulatát. Az első pár hallgatásra teljesen egységesnek ható masszából csak lassan bontakoznak ki a különbségek, említésre méltó a Here Again new age-es szintiorgiája, vagy a How You Say acides őrülete. A számok közötti szerkezeti hasonlóságok azonban sokkal szembeötlőbbek, ettől kicsit ki is fullad a lemez a vége felé, más negatívumot nem nagyon tudnék említeni. B+