Először az agyunk, aztán a testünk - az Arctic Monkeys új lemeze

Az Arctic Monkeys előző két lemeze egyaránt megosztotta a közönséget, épp ideje volt hát, hogy végre ismét előálljanak valami komolyabb teljesítménnyel. Sikerül ez az ötödik albummal, vagy ők lesznek a sheffieldi Strokes?

Arctic MonkeysDomino / Neon Music2013

Hét évvel a korszellemet megragadó, az Arctic Monkeyst az űrbe kilövő bemutatkozás után jelent meg a hajdani sheffieldi suhancok ötödik stúdióalbuma, az AM. Annak ellenére, hogy elvileg csak az elnevezés utal a Velvet Underground '85-ös, kiadatlan dalokból álló válogatására, a VU-ra, Turnerék új számai is olyanok, mintha eddig valahol a padláson tartogatták volna őket, és hagyták volna, hogy hozzájuk hasonlóan felnőjenek. Kereskedelmi szempontból talán már egy Arctic Monkeys lemez sem lesz olyan sikeres, mint a 2006-os, minden idők egyik leggyorsabban fogyójaként titulált, Whatever People Say I Am, That's What I'm Not, de elnézve az eddigi kritikákat, az AM mintha végleg helyreállítaná a zenekar renoméját. A Suck It and See-vel megkezdett út pedig hallhatóan a beérés első lépése volt.

Ugyan Turner és társai még mindig csak 27 évesek - tehát kb. ideális korban járnak ahhoz, hogy még elkészítsék életük lemezét -, de a pattanásos, szégyenlős srácok 2006 óta férfivá értek, és ez nem csak a dalszövegekből, de zenéjükből és abból a magabiztos kiállásból is érződik, ahogy nyáron zsebre vágták a Glastonburyt közönségestül, mindenestül. Már nem azon dolgoznak, hogy fiatalos hévvel, a lehető leggyorsabban átsöpörjenek felettünk, hanem néhány feles társaságában meg akarnak szerezni maguknak, úgy, ahogy a nagykönyvben megírták: először az agyunkat, aztán a testünket. Mert az AM-ből árad a fülledtség. Az első hallgatás után például csak annyit írtam fel magamnak, hogy „ez az album szexi". És addig nem is eresztenek minket, amíg mindkét fél elégedetten nem távozik.

Ami igazán jó, hogy a Monkeys végre nagyjából túljutott sivatagi korszakán, ugyanakkor érződik rajtuk, hogy bár kiléptek Josh Homme felügyelete alól, de a homok csak ott ragadt a ruhájukban és a hangszereikben. Ennek hatásaként talán még tíz év múlva is olyanok lesznek, mint egy ideálisnak tűnő képlet: ők az angol zenekar, akiknek tökös, amerikai hangzásuk van. És ezt nem lehet a szemükre vetni, mert bár a mostani lemez sem olyan jó talán, mint a Favourite Worst Nightmare volt még 2007-ben, de talán nem is az a cél, hogy ismét visszajussanak oda, hanem, hogy művész férfiakként megmutassák mit tanultak az elmúlt évek során. A feleletük pedig majdnem jeles lett, ugyanis az előző két album férfias riffjeit és vágyódó popját még nem sikerült teljesen összhangba hozniuk.

Ez a vágyakozás olyan mértékben visszaköszön, hogy a Knee Socks soraiban még a Ronettes Be My Babyje (nemrég mi is megírtuk a történetét) is megidézésre kerül. Eközben egy Black Keys-es gitárra felhúzott, kísértetjárta souldalról beszélünk, amelynek meglepetéseként Josh Homme vokálja úgy kúszik be, mintha csak a QOTSA idei lemezének egy lemaradt éneksávját hallanánk, ő meg ítéletet mondana a főszereplők fölött. Nick O'Malley és Matt Helders párosa pedig amellett, hogy a ritmusszekciót közel tökéletesre járatja feszes tempójukkal, néha a girl groupokat megszégyenítő fejhangú shoo-wop-okkal (a Fireside-ban például nem lehet nem velük mondani), ooh la la-kkal és uh-uh-kkal puhítják meg Turner amúgy pengeéles és szarkasztikus mondatait és énekét.

Forrás: AFP/Marten van Dijl

A kezdésként lassan őrlő, fokozatosan épülő, stoner-popos Do I Wanna Know?, a záró táncparketten lassúzós I Wanna Be Yours-zal (ami egyébként két sort leszámítva John Cooper Clarke angol általános iskolákban tanított verse) együtt tulajdonképpen keretként funkcionál, hiszen az előbbiben feltett kérdésre úgy ad választ, hogy nem foglalkozik azzal, érdekli-e majd a másik személyt, ő mit mond. A Do I Wanna Know? egyben az AM programadó dala is: sötét, félelmetes, frusztrált, mégis izgalmas és szexi. Az Arabella egyszerre tiszteleg a Black Sabbath, a Rolling Stones és John Lennon előtt, akinek a szelleme végig ott lebegett az ironikus No. 1 Party Anthem fölött is, ami egyébként olyan, mintha Turnernek a Submarine című filmhez írt dalai közül maradt volna hátra vagy legalább a Cornerstone testvére lenne.

Ugyan sokan (köztük én is) egyenesen utálják és legszívesebben kitörölnék az Arctic Monkeys-hoz kötődő emlékeik közül a Humbugot, de négy év távlatából be kell látni, hogy ha Josh Homme, akkor nem lép be a zenekar életébe, akkor most Sheffieldnek is meglenne a maga Strokesa, miközben az Arctic Monkeys arra született, hogy magáévá tegye a világot. A-