Hetven fölött táncolni az utcán
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Öt évtized hosszú idő, a legnagyobb régi rockzenekaroknak bőven vannak már halottjaik. De melyik a legrégebbi együttes, amelynek még minden fontos tagja életben van? El lehet ezt egyáltalán dönteni?
Akik már kiestek
Ahogy a rock and roll öregszik, és a ködös múltba tűnnek a korai évek, úgy szaporodnak a hihetetlennek tűnő évfordulók. Nemrég Mick Jagger töltötte be a hetvenet (!), minden héten akad valami hír arról, ötven éve épp mivel fokozta a fokozhatatlant a Beatles, és közben már maga a rock and roll is elmúlt hatvan. Ezzel párhuzamosan fogynak a műfaj nagyjai is, szinte nincs már olyan együttes, amely ne vesztette volna el egy vagy több tagját is. Felmerül a kérdés, van-e még világhírű zenekar a hőskorból, amelynek az összes fontos tagja él?
Gyorsan tisztázzuk, a zenekarok közül ezúttal kivennénk a duókat, hiszen úgy könnyű életben maradni, hogy a szegény dobost vagy basszusgitárost nem is számítjuk, minimum háromtagú együtteseket keresünk tehát. (A legrégebbi híres duó egyébként, melynek mindkét tagja él, az Everly Brothers.) Fejből csak arra a kérdésre lehet könnyen válaszolni, hogy a leghíresebb, emblematikus zenekarok közül melyik van még versenyben, hiszen egyik sincs. A fogyatkozást a Rolling Stones és a Doors kezdte a hatvanas évekbe belehalt tagjaikkal (Brian Jones, Jim Morrison), nem sokkal később követte őket Keith Moon (és így a Who), majd Mark Chapman tett róla a kelleténél korábban, hogy a Beatles összeállása se lehessen téma. A vízbe fulladó Dennis Wilsont harminc éve hiányolják a Beach Boys-rajongók, míg a Byrds énekes-gitárosa, Gene Clark 1991-ben itta magát halálra.
Idővel aztán elértünk abba a korba, hogy természetes okokból is kezdtek halni a rocksztárok: így vesztette el tagját az Animals (Chas Chandler), a Pink Floyd (Syd Barrett és Rick Wright), a Velvet Underground (Sterling Morrison), a Kinks (Peter Quaife), a Bee Gees (Maurice és Robin Gibb), és az olyan nagy korai r&b/soul énekegyüttesek is megfogyatkoztak, mint a Supremes és a Temptations. Az utóbbi klasszikus felállásából például már csak Otis Williams él. A pár évvel később induló zenekarok közt könnyebb dolgunk lenne, hiszen a '68-as évfolyamból a Black Sabbath például működhetne akár a legsikeresebb felállásában is, sőt, majdnem meg is tette. Mi azonban keressünk csak tovább a régebbiek között.
A dicsőségcsarnok nagy öregjei
Mindenki által elismert nyilvántartás a rocktörténelemről természetesen nincs, úgyhogy elsőre induljunk ki a Rock and Roll Hall of Fame, vagyis a nem hivatalos rock and roll dicsőség csarnoka listájából. Nyilván ezt is sok támadás éri, gyakran nem is ok nélkül, mégis, a műfaj korai éveiből még aránylag pontos a lista, a legtöbb fontos előadó ott van. Ezt végigböngészve két olyan együttest találtunk a hatvanas évek első feléből, amelyek minden beiktatott tagja életben van az internet szerint. Mindkettő 1962-ben alakult, egyikük a korszak egyik legnépszerűbb angol zenekara, a manchesteri Hollies, a másik a Motown kiadó egyik sikergyáros énekegyüttese, a Martha and the Vandellas.
Ha a kettő közötti holtversenyt egyéb mutatók alapján szeretnénk eldönteni, a legtöbb kritérium a Holliesnak kedvez: az amerikai lányokkal ellentétben a brit zenekar még ma is létezik és koncertezik, és a külföldön csak egy nagy slágerről ismert Martha and the Vandellasszal ellentétben nemcsak odahaza volt sikeres, hanem szinte mindenütt a világon. '64 és '75 között például a Beatles, a Stones és a Dave Clark Five után a legsikeresebb brit együttes volt Amerikában a listaszereplések alapján, odahaza pedig összesen tizennyolc dallal szerepelt a top 10-ben. Sőt, a Stop! Stop! Stop!, a Carrie Anne (az alábbi videón ezt játsszák egy '68-as, remek minőségű koncertfelvételen Splitben), a Sorry Suzanne vagy a The Air That I Breathe (és még sorolhatnánk a Hollies-klasszikusokat) egész Európában sláger volt a maga idejében. Ám a Hollies pont a slágerek hajkurászása miatt nem tudott még nagyobbra nőni, és ma jóval kevesebb szó esik róla, mint egykori vetélytársairól.
Az biztos, hogy a Hollies elsőrangú popzenét játszott, '66-67-es időszakban született dalaikkal sikerült csúcsra járatni a modellt, és akkor tényleg nem volt miért szégyenkeznie a zenekarnak. Az együttest két gyerekkori barát, Allan Clarke és Graham Nash alapította, és a később hozzájuk csatlakozó Tony Hicksszel alakult ki az a trió, amely egészen '68-ig irányt szabott a zenekarnak. A három zenész ráadásul három különböző egyéniség volt: a frontember Clarke személyében adott volt a korszak egyik legjobb és legegyénibb hangú énekese, az elsőrangú gitáros, Hicks volt a hangszeres virtuóz, míg a legmagasabb hangú énekes, Nash képviselte a kísérletezést, ő volt a soha meg nem nyugvó popgéniusz, aki később ott is hagyta a szerinte túl kommersz irányba induló zenekart. Hármójuk énekharmóniái ma is azonnal felismerhetők, a korszak legtisztább és legkidolgozottabb vokáljai közé tartoznak, nem véletlenül hasonlították őket a Beach Boyshoz is.
A Hollies kortársaihoz hasonlóan feldolgozásokkal kezdett, de aztán a Clarke, Nash, Hicks trió a kezébe vette az irányítást, és a hatvanas évek közepétől önellátó lett az együttes. Ennek ellenére sem volt igazán elismert nagylemezük, pedig mindkét pszichedelikus Hollies-album nagyszerű, már az Evolution is remek, de különösen a Butterfly sikerült jól, a korszak egyik legjobbja mai füllel. A pszichedélia azonban nem volt annyira sikeres, mint a korábbi irányvonal, és ez vezetett Nash távozásához, aki Los Angelesbe költözve a Crosby, Stills & Nash szupergrupba igazolt, míg a helyére Terry Sylvester érkezett, és vele újra visszaverekedte magát a listákra a zenekar, sőt, Amerikában ebben az időszakban aratták a legnagyobb sikereket (mint például a fent látható Long Cool Woman in a Black Dress). Azóta is léteznek, de Hicks mellett már csak a dobos, Bobby Elliott maradt a hatvanas évekből, viszont az egykori basszgitárosok, Eric Haydock és Bernie Calvert is élnek még, akárcsak a többi, fent említett zenész. A régi tagok utoljára három éve, a Hall of Fame-be iktatásukkor gyűltek össze, bár ott Hicks és Elliott pont nem lehetett jelen - koncertjük volt Angliában a Holliesszal.
Ami a Martha and the Vandellast illeti, ugyan tényleg kevesebb és a maga idejében szűkebb körben ismert slágere volt, mint a Holliesnak, de popzenei jelentősége semmivel sem kisebb. Igaz, a Martha and the Vandellas szigorúan nézve nem volt valódi együttes: leginkább Martha Reeves, a vezető volt a lényeg, aki mellett vokálozott két másik énekesnő, ráadásul legalább annyira szokás ünnepelni őket a zseniális Motown-dalszerzők és zenészek okán is. A legendás detroiti kiadó egyik legismertebb slágere épp a Martha and the Vandellas nevéhez fűződik, ez volt a Dancing in the Street, melyet sokan csak Mick Jagger és David Bowie két évtizeddel későbbi feldolgozásából ismernek.
Reeves körül folyamatosan cserélődtek a tagok: a vele együtt kezdő Rosalin Ashford és Annette Beard helyett idővel Betty Kelly, Lois Reeves, majd Sandra Tilley érkezett, őket mind beiktatták a Hall of Fame-be még 1995-ben. Bár a Motown (és az egész korai r&b korszak) messze legsikeresebb női együttese a Supremes volt, sokak szerint a Martha and the Vandellas zabolátlanabb, nyersebb, de valódi életörömöt sugárzó zenéje képviselte az igazi soult. Martha Reeves (aki egyébként kezdetben titkárnőként dolgozott a Motownnál) még ma is fellép, általában melléírják, hogy Vandellas, de hát a lényeg úgyis ő maga.
Ők is felléphetnek még mindannyian
Ugyan a Rock and Roll Hall of Fame-be nem jutottak be, két további, '62-ben indult, világhírű együttes is összeállhatna még az összes fontos tagjával, ha úgy hozná a szükség. Az egyik a brit invázió egyik erős másodvonalbeli zenekara, a Manfred Mann, amely számos nagy slágert hozott össze '64 és '68 között, ám a sűrű tagcserék miatt sosem tudott a nagyok közé kerülni. Az évtized közepén távozott a frontember, Paul Jones és gitáros, Mike Vickers is, utánuk pedig megfordult ott a későbbi Cream-tag, Jack Bruce, és a Beatles hamburgi haverja, Klaus Voorman is, de aztán Manfred Mann '70-től Manfred Mann Earth Band néven szervezett új zenészekkel sikeres, a mai napig létező progresszív rockzenekart. A többiek néha The Manfreds néven koncerteznek (Jonesnak még mindig szuper hangja van!), és adják elő a Do Wah Diddy Diddyt, a Pretty Flamingót és a Ha! Ha! Said the Clownt, meg persze a többi sikerdalt.
A másik ilyen a Seekers, amely gyakorlatilag feltette Ausztráliát a popzene nemzetközi térképére, miután 1965-ben az első ausztrál zenekarként került dala a brit és az amerikai lista élvonalába is. A folkos popzenét játszó, három fiú, egy lány felállású Seekers az évtized közepének egyik legnépszerűbb együttese lett világszerte, és ártalmatlan, akusztikus, néha az easy listening területére átcsúszó dalaik az idősebb generációk körében is bőséggel szereztek rajongókat. Leginkább ezért lehet, hogy mára a Seekers neve kevésszer kerül elő, amikor a hatvanas évekről van szó, noha hatvanmilliónál is több lemezt adtak el. Az énekesnő, Judith Durham távozása után a hatvanas évek végén az együttes feloszlott, később más énekesnőkkel pótolták, de '92 óta újra az eredeti négyes alkotja az idén is ausztrál turnéra induló Seekerst: Durham mellett a gitárosok, Bruce Woodley és Keith Potger, illetve a szemüveges bőgős, Athol Guy. Már mind a négyen betöltötték a hetvenet.
Érdemes körülnézni az angolszász világon kívül is: a hollandok világhírű együttese, a Golden Earring például büszkén hirdeti magát a világ legrégebb óta működő rockzenekaraként, miután 1961-ben alakult. Ez valóban jól hangzik, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy '61-ben egy tizenöt és tizenhárom éves hágai fiú alapított egy The Tornados nevű iskolai zenekart, mely később nevet változtatott Golden Earringsre (az s-t '69-ben hagyták el), és az együttes csak '65-ben jutott el a hangfelvételekig, amikor a fentebb ismertetett zenekarok már rég világhírűek voltak. A Golden Earring igazi nagy korszaka '73-ban kezdődött, amikor már hardrock együttesként vált világszerte ismertté a Radar Love című dallal, majd még egy évtizedig sikeres is tudott maradni. Az együttes ma is működik, és valamennyi tagja él, az alapító George Kooymans és Rinus Gerritsen pedig játszik is benne.
Hasonló a Golden Earringhez az Omega helyzete is, igaz, az Omega a hollandokkal ellentétben sosem tudott befutni angol nyelvterületen, maximum a Gyöngyhajú lány későbbi feldolgozásai kárpótolhatják kicsit. A '62-ben alakult zenekar öt évvel később jelentkezett először saját szerzeményű dalokkal, és a két alapító tagja, Kóbor János és Benkő László mellé ekkor csatlakozott a gitáros Molnár György és a basszgitáros Mihály Tamás, majd Debreczeni Ferenc '71-es érkezésével alakult ki a mai felállás. Igaz, a korábbi meghatározó tagok – Laux József, Presser Gábor, Somló Tamás – is mind élnek, tehát a kritériumoknak megfelel a zenekar. (Végül csak zárójelben említenénk a svédek világhírű instrumentális gitárzenekarát, a szkafanderekben fellépő Spotnicks együttest, amelyből a három gitáros él és virul, Ove Johansson dobos további sorsáról viszont sajnos semmit nem találtunk.)
Van azonban még egy énekegyüttes az ötvenes évekből, amely neve ugyan gyaníthatóan kevés olvasónknak mond bármit is, viszont a maga korában nagy névnek számított Amerikában. Ez a The Fleetwoods énekegyüttes, amely kétszer is vezette az amerikai listát '59-ben, előbb a Come Softly to Me, majd a Mr. Blue című dallal. Az akkor még tinédzser tagok később hiába próbáltak hasonló sikereket elérni, hamar letelt a Fleetwoods tizenöt perce, ám az Elvis bevonulása, a korai rock and roll ikonok botrányai és Buddy Holly halála utáni tinibálvány-időszak emlékezetesebb előadói közé tartoztak. Gary Troxel, Gretchen Christopher és Barbara Ellis még élnek, de már csak a 73 éves Christopher lép fel közülük, aki ilyenkor a Fleetwoods nevet is használja.