Bekészítettük éjszakára a kazettát - Fedde Le Grand a Quartnak

Fedde Le Grand a 2006-os, emlékezetes videóval megtámogatott Put Your Hands Up 4 Detroit óta ismert világszerte; többször járt Magyarországon, a Balaton Soundon vasárnap lépett fel. Előtte beszélgettünk a Prodigy-ről és gyerekkora kedvenc kalózrádiójáról; a buli helyett sms-ező hollandokról és a műveletlen, bár lelkes amerikaiakról; a lemezkiadás és a kreativitás viszonyáról.

A Put Your Hands Up 4 Detroit sikerét a leggyakrabban váratlanként írják le. Téged is így ért?

Igen, sőt, őszintén szólva máig nem igazán értem a siker okát. Mármint a klubokban tök jól működött, és én máig is klubzenének tekintem. Nincs benne ének, nem a dalstruktúrára épül; csak egy vicces, ragadós, rögtön felismerhető hook van benne - úgyhogy csoda, hogy a rádiók egyáltalán lejátszották. Persze örülök, hogy így alakult, csak éppen teljesen váratlan volt. Érted, egy csomó szám, amit utána írtam, mondjuk a Creeps Camille Jonesszal, azok sokkal inkább dalszerű volt például a felépítését tekintve; mármint tánczene volt, de refrénnel meg mindennel, ami csak kell, szóval azt sokkal inkább értettem, hogy miért lett sláger. Na nem mintha nem szeretném a Put Your Hands Upot: imádom, csak fura az egész.

Fedde Le Grand Fotó: Pályi Zsófia - Origo

A legutóbbi számod a Sultannel és Ned Sheparddel közös No Good; nem tudom, hogy a Prodigy remixe vagy feldolgozása, vagy pontosan micsoda...

Igazából egy remix, de ha megkapjuk a jogokat a Prodigy-tól és az általuk felhasznált régebbi Kelly Charles-szám jogtulajdonosaitól, akkor nevezhetjük máshogy is. De ez csak technikai kérdés

Milyen a viszonyod az eredetihez? Azért kérdezem, mert ha a Wikipediának hinni lehet, hogy mikor születtél, akkor nagyjából egyidősek vagyunk, és nekem és ebből a generációból szerintem sokaknak a No Good volt az egyik első elektronikus zene, amit hallottunk az MTV-n és megszerettünk.

Nekem azért nem ez volt az első, de ezzel együtt a gyerekkoromban a Prodigy, Faithless, Underworld, kicsit később a Basement Jaxx és a Daft Punk meghatározó volt. Ők voltak, vagy talán máig ők az nagy ötös ["big five"]. Elég korán megszerettem a house-t, de persze a No Good a fontosabb számok közé tartozott. A Prodigy igazán újat hozott akkoriban, nyers volt és friss, szóval nagyon menő volt.

Akkor hogyan, mikor szeretted meg az elektronikus zenét?

Azt hiszem, nagyjából tizennégy éves lehettem. A városban, ahol éltünk, működött egy kalózrádió, ami hajnali kettőtől négyig adott elektronikus zenét. Úgyhogy egy barátommal bekészítettük a kazettákat, beállítottuk az órát kettőre. Ráadásul nem is volt adás minden nap, úgyhogy előfordult, hogy csak zúgást vettünk fel. De ha egy órányi zenét tudtunk rögzíteni, akkor nagyon boldogok voltunk, és megpróbáltuk levadászni az összes számot. Ez akkoriban egyáltalán nem volt könnyű, ugye nem volt internet, a lemezboltosokat nyaggattuk.

Fedde Le Grand a Balaton Soundon Fotó: Pályi Zsófia - Origo

A Facebookon világpolgárnak sorolod be magad, de persze lehet tudni, hogy Hollandiából származol, ami híres a sajátos elektronikus zenei színteréről. Ennek része vagy, vagy voltál korábban?

Hollandiában tényleg régóta erős a tánczene. Először a trance-ről voltunk ismertek, aztán egy ideig a progresszív zenéről - mármint nem a mai, hanem a korabeli értelemben, mondjuk Sasha Digweedre gondoljunk -; azt hiszem, eléggé erős volt a techno is. De őszintén szólva engem sokkal inkább inspiráltak olyanok, mint Carl Cox, vagy a hollandok közül Michel de Hey, Eddy de Clercq. Sven Väth pedig máig az egyik nagy hősöm; nem mintha technót játszanék, de arra, ahogy DJ-zek, inkább ő volt nagy hatással, mint mondjuk a mai dirty dutch szcéna. [Ennek a sajátos, vinnyogós hangzásnak legismertebb terjesztője a szintén holland Afrojack.]

Én inkább a régebbi dolgokra gondoltam. Mondjuk híres-hírhedt volt a nagyon kemény holland hardcore, gabber színtér...

Nem, nem, nem... Tudod, annak idején úgy működött nálunk, hogy ha tánczenét hallgattál, akkor vagy hardcore voltál, vagy mellow. Én határozottan az utóbbi voltam, a lágyabb, house-osabb zenék érdekeltek. Főleg, amikor elkezdtem számokat írni, akkor aztán tényleg nagyon house-os dalokat csináltam.

Fedde Le Grand a Balaton Soundon Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Ukrajnából jöttél ide a Balatonhoz. Milyen mondjuk ott az elektronikus tánczene helyzete? Úgy általában hogyan hasonlítanád össze a különböző régiókat?

Tapasztalataim szerint három nagy régióról érdemes beszélni ebből a szempontból. Ott van Észak-Amerika, vagyis az Egyesült Államok és Kanada. Aztán persze Dél-Amerika, ami szintén egy külön világ; ezen belül Brazília a legfurább. Aztán ott van Közép-Európa, na az a legkeményebb. Mármint én Hollandiából származom, és mégis ott a legnehezebb a dolgom, és ezt nem csak én mondom. A hollandok folyamatosan sms-eznek egymással. "Baromi jó ez a dj! Elképesztő jó!" - írják, de közben meg egyáltalán nem táncolnak. "Ez a drop leszakította a fejemet!" Szóval fura dolog játszani nekik, mert lehet, hogy egy kicsit felnéznek, kiabálnak, aztán vissza a telefonhoz [eljátssza]. Ami a bulik energiáját illeti, itt nagyon jó, ugyanolyan jó, mint Amerikában. Viszont itt még megvan az a plusz is, hogy az emberek, akik partikra járnak, jól ismerik ezt a zenét. [Fedde Le Grand az "educated" szót használta, ugyanúgy, mint Avicii is.] Amerikában egyszerűen nem tudják, ki az a Carl Cox, ki az a Richie Hawtin. A Daft Punktól sokan csak a legutóbbi lemezt hallották. De tényleg, ilyen rossz a helyzet: egyáltalán nincsenek képben ennek a műfajnak a történetét illetően. Mondhatod nekik, hogy "hé, emlékszel arra a lemezre, mennyire jó volt", ők meg csak így néznek [mutatja]. Szóval itt egyszerre van meg az energia és a történeti kontextus. Azt meg különösen szeretem itt, hogy nagyon jól együtt él az EDM, ahogy mostanában hívják, bár én utálom ezt a szót [az Electronic Dance Music rövidítése, ebben az esetben a legnépszerűbb, legslágeresebb elektronikus tánczenéről van szó] és a tech-house-osabb cuccok. Sokan vannak, akik elmennek Loco Dice-ra és Calvin Harrisre is. Szerintem ez tök jó, ezért szeretek annyira itt játszani. Ezen belül Magyarország meg különösen kedves nekem, mert azokkal, akik leszervezték ide az első fellépésemet a Balaton Soundra, jól összebarátkoztam, úgyhogy mindig kicsit korábban jövök vagy tovább maraduk, és együtt lógunk.

Fedde Le Grand Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Nemrég adtál egy interjút a kreativitásról, amiből némileg leegyszerűsítve úgy jött le, hogy a kreativitás és a lemezkiadók egymás ellenségei.

Ezért van még mindig saját kiadóm [Flamingo Recordings]. A No Good azért jött ki a Spinnin' kiadónál, mert egy remix, de például a következő, Michael Calfannal közös számom már a Flamingón jön ki. A saját kiadómmal mindig csakis azt csináltam, amit én akartam. Egyetlen szabályt alkalmaztam: ha szívesen játszom egy zenét, ha működik a szettjeimben, akkor jöhet a kiadóhoz. Számomra a tánczene lényegileg funkcionális: arról szól, hogy táncolni lehessen rá. Kiadóvezetőként szerintem az a feladatod, hogy tényleg támogasd azokat a zenészeket, akiket leszerződtetsz, különben mi a fenéért csinálod. Szóval ezért játszom a kiadott zenéinket a fellépéseimen.

Akkor nincs konfliktus a zenész és a kiadóvezető éned között?

Nem, inkább pluszt jelent, hogy egyszerre vagyok két szerepben. Szerintem ha egyáltalán kiadod a zenédet, akkor szeretnéd, hogy legalább a közönség egy része szeresse, úgyhogy írás közben mindenképpen valamennyire figyelembe veszed, hogy működni fog-e a tánctéren, szeretni fogják-e az emberek. Mert különben tényleg csak magadnak zenélnél, és nem törődnél azzal, hogy megjelentessed. Például a másik számban, amit Sultannel és Ned Sheparddel csináltam, a Long Way From Home-ban van egy blues-hangminta, és eléggé fura szám lett. Abszolút megértem, ha ezt más kiadók nem akarják megjelentetni, de így is megcsináltuk és kihoztuk a Flamingón. Szóval nagyjából így megy ez.