Nem akarok kimenni a gonosz világba - Calvin Harris és DJ Koze a Balaton Soundon
Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Csatlakozzon hozzánk közösségi oldalainkon is!
Elérkeztünk a Balaton Sound utolsó napjához. Mivel annyi döngölést kellett eddig meghallgatnom, hogy elmentünk inkább Dj Koze szettjére. Aztán Calvin Harrisre tértünk vissza a nagyszínpadhoz.
Amikor megérkeztünk a színpadhoz, még egy lélek sem volt a közelben, de amint a német DJ Koze belekezdett, előbújtak az emberek. Koze viszonylag halkan, és simogatóan kezdett, pont erre volt szükségünk. Felrakta az alapot, amibe időnként megszólalt egy félreütött zongorahang. Kezdetben ezt a zongorahangot csavargatta, e mellé került lassan éteri énekhang, kopácsolás. A háttérben a neve villogott, és két kéz morzsolgatta egymást. A fellépés elején nem volt még hatalmas táncos hangulat, de bólogatni kiválóan lehetett.
A képre kattintva galéria nyílik!
Koze szettjében végig megmaradt a várakozás és a feszültség, mindig úszkáltak hangok a háttérben, amik közül nem lehetett tudni, hogy melyiket viszi tovább. Bárhogy is volt, mindig arra esett a választása, amit a legkevésbé várt volna az ember. Nem csak emiatt volt persze izgalmas, Koze időnként tökre elidegenítő, mégis játékos, leginkább kísérleti elektronikának nevezhető részeket pakolt a dalokban. Amikor egy kicsit netán lankadt volna a figyelem, vagy az ember szinte biztosnak érezte, hogy merre fordul a zene, akkor például harsány sivítás került a zenébe, vagy olyan hangok, mintha lábasfedőket csapkodtak volna össze. A félreütött zongorahanggal kezdett, szinte bársonyos szett, az idő elteltével így egyre hangosabb, eleinte erőszakosabb, később vidámabb lett, de soha nem volt bántó, és egyszer sem lehetett volna bunkónak nevezni.
Dj Kozénál aligha lehetett jobb fejjel találkozni ezen a fesztiválon. A játékosság, a kísérletezés mellett mindig akadt a zenéjében kedvesség is - valami, ami végre tökéletesen illett a langyos estéhez. A világ legmagátólértetődőbb pillanata volt, hogy valaki törülközővel a nyakán sétál be lötyögni egy kicsit. Így álmodtam volna meg egy nyári elektronikus fesztivált, nem véget nem érő, rohadt fárasztó döngöléssel.
A képre kattintva galéria nyílik!
Időközben be is sötétedett, felvillantak a távolban a főút mentén elhelyezett, lángnyelveket lövellő oszlopok, arrébb bekapcsoltak a lézerek is, de DJ Koze olyan jól utaztatott, hogy már a felénél arra gondoltam, hogy: jaj, nem akarok kimenni a gonosz világba. Az egész fesztivál alatt (jobb híján) istenített körítés ezúttal úgy nézett ki, mintha a Szárnyas fejvadász fenyegető városa lenne. A szett végig táncolható volt, de csak az utolsó fél órára indult be valóban. így legkésőbb ekkorra nyilvánvaló lett, hogy a fesztivál legjobb fellépésén vagyunk, ahol minden nagyon együtt van. Egyedül Todd Terje versenyezhetne vele. A
Azt senki nem mondhatja, hogy ijedősek lennénk, nem ugrottunk el Armin van Buuren és Steve Aoki elől sem. Calvin Harristől ráadásul az említett dj-knél sokkal többet is vártunk volna. Az első percekben minden tökéletes is volt, a Say My Name-mel nyitott, amivel rögtön belobbantotta a bulit, emellett hatalmas színpadot építettek neki, végre látványos háttérvetítés is volt, és természetesen hamar felvillantak a lézerek is. Harris rögtön nyilvánvalóvá tette, hogy egyetlen célja, hogy egy hatalmas száguldássá tegye a fellépést. Ehhez passzolt a vetítés is, ami időnként olyan volt, mint amikor a Star Warsban hiperűrugrást hajtanak végre.
A képre kattintva galéria nyílik!
És az első néhány perc volt az egyetlen valóban értékelhető része a szettjének. Harris lehetett volna valamivel udvariasabb is, a Say My Name után ugyanis már szinte csak reszelés következett. A legrosszabb mégis az volt, hogy baromi gyorsan kiszámíthatóvá is vált. Harris simán blokkokra osztotta a zenéjét, és másfél órán keresztül ugyanaz következett: egy dallamos énekbetét, aztán rengeteg bunkó darabolás, aztán kiállás és felpörgő basszus. Az elektronikus zenében gyakran akad valami matekos szépség, DJ Koze például be is mutatta, Harris viszont addig egyszerűsítette a képletet, hogy teljesen kiölte belőle.
Ahogy Avicii mondta a Quartnak, figyel arra, hogy milyen régióba utazik, megnézni, hogy milyen zenéket szeretnek arra, és próbálja eszerint összeállítani a szettjét. Hasonlót képzelek Harrisről, és ez persze roppant szomorúvá tett. Ez ugyanis a legfárasztóbb tucatzene volt. Az a gyanúm, hogy ha Berlinben fellépne ezzel a szettel, akkor kiegyenesített kaszával kergetik ki a városból. Ha egyedül az ő szettjét hallottam volna ezen a héten, akkor persze még így is elszórakoztam volna rá, viszont itt mindenki majdnem tök ugyanazt nyomta. Ez persze rávilágít arra az apróságra is, hogy milyen rohadt egysíkúra válogatták össze a Sound fellépőit. C
A képre kattintva galéria nyílik!