21. századi rabszolgaság - a Primal Scream új albuma

A korábban több klasszikus lemezt is készítő Primal Scream utolsó igazi nagy dobása már tizenhárom évvel ezelőtt volt. Feltámad-e a korosodó fenevad az idei lemezén?

Primal ScreamIgnition Records / Neon Music2013

Nagyon kellett már ez. Miközben a vezető, mai brit zenekarokat vagy az köti le, hogy épp melyik Talk Talk-lemezt is nyúlják le, vagy egyszerűen csak annyira saját magukkal vannak elfoglalva, hogy nem sok közük van 2013-hoz, újra egy ötvenes pasira van szükség ahhoz, hogy megadja a brit rockzenének szükséges seggberúgást. Igaz, Bobby Gillespie még abban a világban szocializálódott, amikor még úgy tűnt, értelme van tüntetni, sztrájkolni és politikai hangvételű dalokat írni. Azóta ugyan drága környéken vett házat, feljelenti a szomszédban zajongó pubot, családapa lett és még a drogozással is leállt, mégis újra neki kell kimondania, hogy állnak a dolgok manapság.

A Primal Scream utoljára a 2000-ben megjelent XTRMNTR lemezzel tudta sokkolni a közönséget, akkor Gillespie Swastika Eyes címmel írt forradalmi elektropunk himnuszt, ráadásul az egész albummal olyan magasra helyezte magának a mércét, hogy valamennyi azóta megjelent lemezükkel leverték azt. Legutóbb öt éve a Beautiful Future is különösebb visszhang nélkül jelent meg, és lassan kezdtem volna elkönyvelni a Primal Screamet, mint a múltjából élő legendát, de aztán meghallottam az új lemez, a More Light első számát. A 2013 pedig ismét az a pusztító fenevad, amilyennek a Primal Screamet az XTRMNTR óta szerettük volna hallani sokan: kilencperces, monumentális elszállás, magával ragadóan monoton alapokon visító szaxofonnal, harcias szövegekkel - ehhez foghatóan jó rockszámot én nem hallottam idén.

Most túl azon, hogy Magyarországról is könnyedén lehet azonosulni az olyan szövegekkel, mint hogy "minden nemzedék beveszi a hazugságokat, akárcsak az előtte lévő", lehet a 21. századi rabszolgákról éneklő Gillespie-t demagógnak bélyegezni (valóban nem áll távol tőle), de olyan kevesen mernek manapság úgy üvöltözni féligazságokat, hogy közben még jó zenét is csinálnak, hogy felüdülés ez. A 2013 kicsit veszélyes indítás is, mert utána a többi szám egyszerűen érdektelennek tűnik hozzá képest, és jó pár hallgatásba beletelt, amíg a More Light többi részét is tudtam díjazni. Érdemes azonban ezen a kezdeti nehézségen túltenni magunkat, mert a Primal Scream hosszú idő után újra formában van, és a némiképp alulértékelt, bár ennél jóval egysíkúbb 2002-es Evil Heat óta a legjobb lemezét csinálta meg.

Gillespie-t és a háttérben maradó társait gyakran éri az a vád, hogy rendszerint a külső segítőknek köszönhetőek a jobb dolgaik: elég annyit mondani, hogy a 2013-hoz Kevin Shields is hozzátette a magáét. (Apropó My Bloody Valentine: a Primal Screambe tavaly Debbie Googe ugrott be basszusozni.) Feltűnik aztán Robert Plant (pont a lemez egyik legkevésbé izgalmas számában), illetve Mark Stewart a Pop Groupból, a producer pedig a régi haver, David Holmes, de ez önmagában kevés lenne, sokkal inkább az a helyzet, hogy a két langyosabb utóbbi lemezt követően az együttes ismét hozza azt a formát, amiért az utóbbi negyedszázad nagyjai közé szokás sorolni. Gillespie átkokat köpköd az egész establishmentre az olyan dühös számokban, mint a Culturecide vagy a Hate Void, miközben hol gépiesen monoton basszusok zakatolnak, hol fúvósok szúrnak oda egyet-egyet, hol bluesos-soulos kalandozások színesítik a palettát.

Bobby Gillespie a Primal Scream énekese, Berlin Music Festival, 2011 Forrás: AFP/Britta Pedersen

Szót kell még ejteni az olyan, komplex és bámulatosan megszerkesztett dalokról, mint a végleteket egyesítő Relativity és a River of Pain, meg a Movin' On Upot (a zenekar jó húsz évvel ezelőtti slágerét) lenyúló It's Alright, It's OK - ezek azt a gyakran hangoztatott vádat is elfeledtetik az emberrel, hogy ehhez a folyton változó zenekarhoz nehéz érzelmileg kötődni. Szó mi szó, a More Light sem egy könnyen megszerethető lemez, viszont akkora köröket ver a jelenlegi, biztonsági játékos, elefántcsonttoronyba zárkózó pop-rockmezőny legjavára, hogy öröm nézni. A-