Most nem régen van, hanem most - Mark Knopfler a Papp László Sportarénában

Mark Knopfler, Papp László Budapest Sportaréna, koncert
Vágólapra másolva!
Aki Mark Knopfler-koncertre megy, akkor is a múltra vált jegyet, ha abba a két órába alig néhány régi sláger fér bele.
Vágólapra másolva!

Egy Mark Knopflerről szóló koncertbeszámolót képtelenség nem a Dire Straitsszel kezdeni, de nem egyedi dolog ez, egy csomó hatvanas-hetvenes zenésszel így van, csináltak valami komolyat többé-kevésbé fiatalon, és együtt kell lenniük a saját szobrukkal még életükben, kezdeniük kell vele valamit, ha bírnak. Lehetne sorolni a neveket hosszan, Roger Waterstől akár Paul McCartney-ig. Igaz, a pályák különbözőek. Van, akinek megközelítenie sincs esélye nemhogy az egykori sikereket, a minőséget sem, mások meg mennek előre, okosan öregszenek.

Fotó: Pályi Zsófia - Origo

Mark Knopflerben az az érdekes, hogy semmivel sem ír gyengébb dalokat a szólólemezeire, mint a múlt század nyolcvanas éveiben, a Dire Straits fénykorában. A 2005-ös Shangri La, a 2009-es Get Lucky vagy a 2012-es Privateering remek albumok, kitűnő számokkal. Olyanokkal, amik csak hozzátenni tudtak volna az 1982-es Love Over Goldhoz vagy az 1985-ös Brothers In Armshoz. Több bennük az ír és a skót hatás, de ugyanúgy szól a gitár - amikor először hallottam harminc évvel ezelőtt ezt a pengetőtelen szuperséget, majd elélveztem -, ugyanolyanok a bluesok, a rockandrollok, ugyanaz a szelíd kifinomultság vibrál mindegyikben. Csak közben elszállt néhány évtized, és ami valaha fontos, érdekes, szokatlan, forradalmi volt, az a világ közepéről a szélére sodródott.

Fotó: Pályi Zsófia Origo

Hogy mire akarok kilyukadni? Hát arra, hogy aki Mark Knopfler-koncertre megy, az akkor is a múltra vált jegyet, ha abba a két órába csak alig néhány régi sláger fér bele, egyébként nagyon helyesen. A szombat esti, Papp László sportarénás setlistet is úgy rakta össze a mester, hogy háromra redukálta a Dire Straits-coverek számát. Nem tudom, a lelkes és hűséges publikum - hoztuk a felezett arénás telt házat, mint mindig - mennyire bírta ezt, első ránézésre úgy tűnt, annyira nem bánták. Én magam biztosan nem. Ahogy annak is örültem, hogy a 64 éves gitáros-énekes háta meggyógyult; három éve ülve abszolválta a műsort, mert az orvos eltiltotta az álldogálástól, a járkálástól és a futkorászástól.

Fotó: Pályi Zsófia Origo

Másfelől tudni kell még, hogy ez az ember nem bulit csinál, hanem csak eljátssza a dalokat. Azaz eljátsszák, mert természetesen jó zenészek közreműködnek ebben. Nincsenek nagy kunsztok, a színpadkép szinte zéró, csak a fényekkel játszanak, plusz minimális grafika a falon, se kivetítő, se énekeltetés, semmi. Ilyenkor az a kérdés is felmerül, elég erős-e zene és szöveg, elég tiszta és dinamikus-e a hang, hogy megrajzolja a műsor ívét. 2010-ben úgy éreztem, hogy igen, simán, most voltak kételyeim. Rosszul nem éreztem magam, de néha unatkoztam.

Fotó: Pályi Zsófia Origo

A felütés a What It Is-zel klassz volt, aztán harmadiknak jött a Get Lucky legjobb dala, a Cleaning My Gun - érdekes, hogy ez a Get Lucky-s turné koncertjéről lemaradt -, ez volt az este egyik csúcspontja. Ám utána egy hosszabb hullámvölgy következett. Fülnek gyógyír gitárjátékkal, szuper hegedűssel, fuvolással, billengyűssel, hibátlan dobossal, bőgőssel, egyre kevesebb direkt energiával, sodrással. Ennek a blokknak a tortájára alighanem a Romeo és Juliet - hangsúlyozom: kilencediknek játszották az első Dire Straitst, bátor, tisztességes dolog ez - kellett volna feltegye a habot, de nem igazán jött ez össze neki, lent maradtunk.

Fotó: Pályi Zsófia Origo

Amikor már azon kezdtem merengeni, hogyan leszek cinikus az idős művész teljesítményével szemben, valami történt. Valami jó. Előbb a Postcards From Paraguay fura lírája működött jól, majd jött a kettes számú csúcspont, a hegedűs (John McClusker) és a bőgős (Glenn Worf) végletekig halk és élvezetesen hosszú szólózgatása a Marbletownban, amivel meglepően ügyesen csendesítették el a népet, egy-egy pillanatban a légy zümmögését is hallani lehetett volna, én meg elégedetten vigyorogtam, magam sem tudom, miért. És erre is rá tudott tenni egy kisebb lapáttal a Speedway At Nazareth, majd egy nagyobbal a Telegraph Road - a nyolcvanas évek egyik legklasszabb dala ez, ahogy azt mindenki tudja, aki már élt akkor - utolsó perceinek ötgitáros pörgése. A ráadásra nem is lett volna szükség, fokozni nem volt mit, azt már csak levezetésnek éreztem.

Hazafelé betettem a lejátszóba a Privateeringet. Szépen szólt. Mondom, jók ezek a dalok. És a következő lemez dalai is éppen ilyenek lesznek. És a következő koncert is éppen ilyen lesz. Nekem elhihetik.