Már nem elég beteges - a Suede új lemeze

A kilencvenes évek meghatározó jelentőségű brit rockzenekara, a Suede tagjai már korántsem azok a kétneműséggel játszó, lányos fiúk, mint húsz éve voltak. De miért van ennek jelentősége, ha az új lemezt hallgatjuk? Kritikánkból ez is kiderül.

SuedeWarner2013

Húsz éve úgy tűnt, hogy a Suede lesz a kilencvenes évek legmeghatározóbb brit együttese: pont jó helyen volt, jó időben, amikor az épp lefutó trendektől teljesen különböző zenei világával és sötét, költői romantikájával megjelent a színen. Hogy végül mégsem lett az, több okra is visszavezethető: az eredeti gitáros-dalszerző Bernard Butler még a második album megjelenése előtt távozott a zenekarból; az énekes Brett Anderson szándékosan el akarta távolítani a zenekart a sekélyes Britpop-mezőnytől, amely a túlírt és dagályos Dog Man Star albummal sikerült is; végül mire a crack- és heroinfüggőséggel is küzdő Anderson írt egy populáris albumot, addigra már rég ellopta a show-t a sokkal hétköznapibb Oasis.

Dióhéjban így lehet összegezni a Suede karrierjének releváns szakaszát - az ezután következő két album már a lejtőt jelentette -, bár ez alapján akár úgy is tűnhetne, mintha az együttes megbukott volna, pedig nem, sőt. A Suede a kilencvenes évek egyik legegyénibb, legnagyobb hatású brit zenekara volt, egy sereg remek számmal, és a Bowie-t és a Smithst szintetizáló zenéjével pedig a teljes Britpop-mozgalmat megelőlegezte. Éppen ezért egyáltalán nem érdektelen, hogy a tizenegy év után a stúdióba visszatérő zenekar milyen lemezzel jelentkezik most, még úgy sem, hogy Butler helyén továbbra is Richard Oakes gitározik, vagyis a slágeres harmadik albumot, a Coming Upot rögzítő felállás dolgozik most is.

A Coming Up ráadásul nemcsak sikeres volt, de elsőrangú album is, bátran odatehető a kanonizált debütáló lemez mellé, úgyhogy izgatott is lettem, amikor az első kritikák ezt emlegették a Bloodsports kapcsán. Ráadásul nem is ok nélkül: a lemez első felén egymást követik a fülbemászó, erőteljes, hamisíthatatlanul Suede-es rockdalok. Új Trash vagy Lazy ugyan nincs köztük, de jobbak, mint amiket Anderson például az utolsó két Suede-albumra írt. Ami azonban feltűnő, az a zenekar elkötelezettsége a nyolcvanas évek monumentális stadionrockja iránt: korábban nem lehetett kihallani a U2-t vagy a Simple Mindsot a Suede-ből, most meg tessék, ráadásul nem is áll rosszul nekik.

Arról már inkább lehet vitatkozni, hogy a kezdettől fogva outsiderekről és a vesztesek romantikájáról éneklő zenekarhoz mennyire passzol ez a kifejezetten egészséges, kicsattanó megszólalás. A korai Suede sikerében komoly szerepet játszott a feminin, sőt androgün image, ehhez képest most itt egy kifejezetten férfias rocklemez, hát kinek jó ez? Csak később esett le, hogy leginkább maguknak a tagoknak: a fiatalon még lányosnak ható tagok két évtizeddel később már jobb, ha nem erőltetik ugyanazt. (Nézzük csak meg, mi lett mára a Suede-hez szűzies tizenhét évesként csatlakozó Oakesból.) Így viszont kapunk pár, fesztiválra való, szuper, új Suede-számot, mint a Barriers, a Snowblind vagy mindenekelőtt a Hit Me, melyeken az együttes tényleg képes felvenni a csaknem két évtizeddel ezelőtti fonalat, Brett Anderson pedig ugyanolyan remek énekes, mint akkor.

Van azonban az albumnak egy második része is, ahová a lassabb számok kerültek. És itt már nem lehet eltekinteni attól, hogy mennyire megöli a Suede teátrális, sötét szépségét ez a fényesre suvickolt hangzás. Szó se róla, ezek sem rosszul megírt dalok, formálisan semmi gond velük, de a What Are You Not Telling Me? steril zongoráját vagy a Faultline semmitmondó grandiozitását hallgatva közel sem érzem azt a katarzist, amit mondjuk a She's Not Dead vagy a Saturday Night tudott kiváltani. Egyedül az Always és különösen az annak végén fokozott feszültség az, ami valamit vissza tud csempészni a fenti erényekből, de ezek hiányában csak a feledhető drámázás marad. A Bloodsports így is sokkal jobb, mintha nem lenne, és nemcsak azért, mert újra felkeltheti az érdeklődést a Suede munkássága iránt. B