Hömpölygés és fánk, lekvár nélkül - Laurel Halo és Andy Stott a Trafóban

Electrify-Trafó, Laurel Halo koncertje a Trafóban
Vágólapra másolva!
Az egyszerre táncos és kísérletező elektronikus zene két elismert alkotója, Laurel Halo és Andy Stott lépett fel a Trafóban szombat este. Beszámoló sok hasonlattal.
Vágólapra másolva!

Forrás: Brindza Csaba

Laurel Halo tipikusan az az előadó, aki úgy egybeforrt a zenéjével, hogy ha a személyiségét nagyjából körbeírják, akkor már könnyen rá lehet érezni, hogy milyen lehet a zenéje. Szombati koncertjét még az első hang megszólalása előtt erősen meghatározta intenzív színpadi jelenléte, ami a Trafóban most különösen kijött - talán a közönség és a fellépő közti elhanyagolható távolság, talán a leszűkített, de mégis nagy légterű, sötét terem "anyaméh" jellege miatt. Könnyű lenne annyiban összefoglalni a jelenséget, hogy a csaj egy pszichopata és/vagy zseni, és biztosan sokan meg is tették. Mindesetre Laurel furcsán görnyedt, kicsit megnyomorodott testtartása, feszült koncentráltsága, pattogó copfja és introvertáltsága a többi apró gesztussal együtt olyan figyelmet parancsoló aurában olvadtak egybe, ami elől hallgatóként nem igazán lehet, és nem is érdemes menekülni. Ez az aura egyrészt azért ilyen lebilincselő, mert őszinte, másrészt mert láthatóan a lehető legnagyobb tudatossággal kezeli a személyiségének ezt a jellegét; harmadrészt pedig mindez teljes és tökéletes összhangban áll a zenéjével. Így meglepően hamar, már rögtön az elején megbabonázta a közönség nagyobb részét, míg a másik részét ugyanilyen gyorsasággal el is idegenítette.

Forrás: Brindza Csaba

Laptop nélküli eszköztárával ebben az atmoszférában improvizálva eleinte zajszőnyegeket rétegzett egymásra, de viszonylag hamar előkerült az ütemközpontúság is, ami aztán egy-két összekötő résztől eltekintve a koncert végéig megmaradt. Egy friss interjúban hosszasan mesélt arról, mennyire szuper élőben, laptop nélkül improvizálni, ott helyben ráérezni, hogy mivel tudja a leginkább megmozgatni a közönségét. Amellett, hogy a Trafóban is ez tűnt a legfőbb szándéknak, ezzel együtt teljes mértékben sosem akarta megadni a közönségnek azt, amire az vágyott. Többnyire igazából nem is szórakoztatta, hanem csak izgatta a Trafó termében maradt nagyjából százötven embert. Ezt részben olyan minimalizmussal érte el, ami nekem eddig egyetlen kiadványán, de még a Boiler Roomos koncertfelvételén sem szúrt szemet. Sokszor úgy tűnt, mintha az adott zene hangkészletének csak a harminc százalékát hallanánk, ami olyan bizarr üresjáratszerű hangulatot adott mindennek, amitől csak sokkal felfokozottabb lett a nagy egész. A közönség egy részének olyan, szinte perverz élmény volt ez a koncert, mintha bűvöletbe ejtve ujjongtak volna azért a lekváros fánkért, amiben, tudják, valószínűleg nincsen egy csepp lekvár sem. A (MA)

Van egy elég rossz szokásom: mielőtt megnéznék egy filmet, nyugodt szívvel futok bele spoilerekbe, esetleg nézek meg nagyon lényeges jeleneteket. Ettől függetlenül élvezhetem a filmet; ha esetleg mégis valami nagyon nagy csavart lőnék le magamnak, a kivitelezés mikéntje még akkor is számtalan izgalmat rejteget. Valahogy így éreztem magam Andy Stott fellépése közben is. Ahogy bontakozott ki az angol producer szettje, egyre inkább olyan dolgok tűntek fel, amikre szinte számítani lehetett, és azt mondhattam, hogy "ja, igen, ez az a keményebb rész, amit a végén szokott lenyomni".

Forrás: Brindza Csaba

Az egész előadás olyan volt, mintha moziba ültem volna be. Elkezdett építkezni szépen, komótosan: megismertette a közönséggel a legfrusztrálóbb zajokat, a legmélyebb basszusokat - bemutatta filmjének szereplőit, akik majd aktív résztvevői lesznek az este hátralevő részének. Eleinte mindenki csak tekintgetett ide-oda, hogy ebből az egészből mégis mi fog kisülni. A háttérben a vetítés lassú és zajos képeit sem lehetett még igazán sehová elhelyezni. Aztán beindult a hipnotikus és magával behúzó techno, amely ahogy haladt előre, úgy nyílt meg. A Trafó háromnegyedét szellősen betöltő közönségben elkezdtek ritmusra járni a lábak, egyesek már bólogattak is. Megérkeztek az ismerősebb számok, a háttérben a képek is dinamikusabbá és riasztóbbá váltak, hirtelen megtelt élettel az egész este. Szinte adta magát, hogy a tavalyi lemez egyik legnagyobb slágere, a Numb mikor következik, a percről percre kiteljesedő hangulatban kellett egy katartikus pont. Ám az igazi csúcspontot mégsem ez jelentette, valahogy elsikkadt az addigra már masszívan hömpölygő technóban.

Forrás: Brindza Csaba

A valódi csúcspont a végkifejlet volt: az Up The Box belassított jungle-ös dobjai és az azt követő jungle-szekció, amit harsogó rave-szintik törtek meg néha. A végére tényleg nem lehet mást mondani, mint hogy odabaszott. Szépen megrajzolt íven dolgozott egész este az angol dj, jól megtervezett előadás volt. A tavalyi Luxury Problems, a Trafó új sorozatának koncepciója és a beharangozók alapján nem éppen önfeledt bulit lehetett várni, és legtöbbször a közönség is csak idegenen mozgott a tánctéren: elég nehezen éreztek rá a zenére, amit nem az emberek reakciói vittek bizonyos irányba, hanem minden külső hatástól függetlenül haladt előre megírt útján. Andy Stott nem nyújtott többet, másabbat, mint teszem azt a Boiler Roomos szettjében. De attól még, hogy a legtöbb dologra számítani lehetett, a megvalósítás érdekes volt: mégis csak más az ilyet személyesen átélni. B+ (ÁD)