Megyünk a saját fejünk után - The Men-interjú és koncertbeszámoló

A brooklyni The Men az egyik legfelkapottabb rockzenekar manapság, első budapesti koncertje előtt a gitáros-énekes Mark Perróval és Nick Chiericozzival, valamint a dobos Rich Samisszal beszélgettünk demokráciáról, amerikai rockzenéről és arról, hogy milyenek szeretnének lenni öregkorukban. (Ott ült a gitáros Kevin Faulkner is, ő azonban csöndben maradt.) Utána természetesen megnéztük a koncertet is.

Manapság a legtöbb zenekar hajlamos hosszabb időre eltűnni, ti évente jelentettek meg új lemezt, és rengeteget koncerteztek. A mostani turnétokon sincs szabadnap. Nem is hiányzik?

Nick (a fenti kép jobb oldalán): Mi szeretjük ezt. Ha jól számolom, most vagyunk ötödszörre Európában, nekünk erről szól ez az egész, minél többet szeretünk játszani.

Amikor viszont a neveteket kitaláltátok, nem gondoltatok a Google-ra, ugye?

Rich (a fenti kép bal oldalán): Egyáltalán volt már akkor Google? [nevet] Na jó, nyilván volt már, de ez valóban nem volt szempont.

Azt szoktátok mondani, hogy demokrácia van a zenekarban, ez pontosan mit jelent?

Mark (a fenti képen jobbról a második): Mindannyiunk véleményének pont ugyanakkora súlya van. Öt különböző egyéniség, de mindenki egyenlő. Nem is tartanám fairnek, hogy valakinek ne ugyanakkora szava legyen, mint a többieknek. Vannak zenekarok, amit egy vagy két erősebb egyéniség vezet, hát itt öt erős ego van. [nevet] Ugyan Nick és én vagyunk az alapítók, de sosem merült fel bennünk, hogy ettől ők kevesebbek lennének, hiszen eleve azért vettük be őket, mert nagyon jó véleményünk volt róluk.

Az új basszusgitárosotok viszont egyből több számot is írt az idei lemezre, ez sem túl gyakori.

Mark: Igen, de vele azért elég közeli kapcsolatban is voltunk, mivel ő volt az előző két lemezünk producere, és tevékenyen részt vett már akkor is az alkotói folyamatokban. Ezért is volt magától értetődő döntés, hogy őt vesszük be a zenekarba, amikor az előző basszgitárosunk távozott.

Az utolsó két albumotokban közös, hogy mindkettő jelentősen különbözött az előzőektől. Nem féltetek, hogy a korábbi közönségeteknek ez nem annyira fog tetszeni?

Nick: Minden lemezünk szándékosan más, mint az előzőek. Nekünk nagyon fontos a hangzás is - ez olyan, mint a filmeknél: ha egy film nincs jól fényképezve, akkor az nem egy jó film. Hasonlóképpen, ha rosszul szól egy lemez, akkor az nem jó.

Mark: Ha csak arra koncentrálsz, hogy megtartsd az addigi rajongóidat, és nekik akarsz megfelelni, akkor lehet, hogy előbb-utóbb többen pártolnak el tőled, mintha rendszeresen megújulnánk. Próbáljuk azt csinálni, amit helyesnek érzünk, és jó számokat írni.

Meglepődtetek, amikor a Leave Home lemezeteket kezdte felkapni a sajtó két éve?

Nick: Eléggé. Sose gondoltuk volna, hogy például Budapesten koncertezhetünk majd egyszer. Szóval ez eléggé király, hogy ennyi embert érdekel, amit csinálunk.

Az új lemezetek felvételénél mi volt a legnagyobb különbség a korábbi munkamódszerhez képest?

Mark: Az, hogy ezt egy saját stúdióban vettük fel, távol a New York-i pörgéstől. Egészen másfajta kreatív energiákat hozott elő belőlünk ez a helyzet, hogy össze vagyunk zárva. Ez egy hatalmas élmény volt mindannyiunk számára. De legalábbis nekem. Na jó, a többieket nem tudom. [nevet]

Rengeteg klasszikus amerikai rockhatás hallható a zenéteken, másfajta zenék nem is hatottak rátok?

Nick: Sokféle zenét hallgatunk, én például nagy rajongója vagyok az indiai zenének, de valamiért a mi zenénkben ezek jelennek meg. Én kifejezetten örülök, ha így érzed, hogy klasszikus amerikai rockot játszunk.

Vagytok elég felkapott együttes ahhoz, hogy legyenek híres rajongóitok. Kinek örültetek a legjobban?

Rich: Keith Morris! Ő korábban a Black Flag és a Circle Jerks énekese volt, és Barcelonában találkoztunk vele, a Primavera fesztiválon. Ott ültünk a backstage-ben, mindannyian fáradtak voltunk, jetlag, betegség, ami kell, és egyszer csak bejön egy alacsony fickó, hogy "na mi van fiúk, ti vagytok a Men?" Aztán elkezdtünk beszélgetni, és mondta, mennyire szereti a lemezeinket. Tök normális, józan és kedves faszi volt, bárcsak mi is ilyenek lehetnénk majd annyi idősen. Már majdnem hatvanéves, de tök fiatalos volt, nem egy amolyan megcsömörlött arc.

Brooklynból nagyon sok divatos zenét játszó együttes jött mostanában, ti nem szembesültök sok előítélettel?

Mark: Brooklynban van vagy ötven különböző szcéna, rengetegféle zene jön onnét. Bennünket egyáltalán nem érdekel, hogy a többiek mit csinálnak, mi megyünk a saját fejünk után, és ítéljen meg mindenki a zenénk alapján, ne pedig az legyen fontos, hogy honnét jöttünk.

***

A Men fokozatosan növi ki magát átlagos punkzenekarból az egyik legsikeresebb új amerikai rockzenekarrá: évente megjelentetett albumai egyre komolyabb közönséget szereznek az együttesnek, még akkor is, ha a közvélekedés szerint az idei New Moon azért nem olyan erős lemez, mint a tavalyi Open Your Heart volt. A Menre nem voltak annyian kíváncsiak, mint a Japandroids szeptemberi, szintén az Akváriumban tartott koncertjére, de azért nem is voltak olyan kevesen sem, mint a Shearwater őszi fellépésén, kicsivel lehettünk kevesebben kétszáznál. A Somersault Boy és a Zombie Girlfriend után lépett színpadra fél tizenegy előtt az öt brooklyni Férfi, akik a felállásukkal kicsit megkavarták a nézőket: a gitáros-énekes Mark Perro ezúttal billentyűzött, a hivatalos basszusgitáros, Ben Greenberg gitározott, és a steel-gitáros Kevin Faulkner vette át a basszust.

Mivel az egyikünk látta már a zenekart a tavalyi Primaverán, nem lehetett kikerülni az összehasonlítást: akkor még csak négyen voltak, és lendületes, punkos koncertet adtak, az első pillanattól bevonva a közönséget. Azóta viszont megjelent a countrys hatásokat minden korábbinál jobban megjelenítő New Moon, úgyhogy a zenekar is ehhez alkalmazkodott. Persze a lendülettel itt sem volt gond, rögtön egy hosszú és zajos, kaotikus számmal indult a koncert, és a zenekar nem is nagyon állt meg utána sem: semmi konferálás, semmi duma, egybefolytak a dalok. Mivel azonban a Menben három énekes is van, sose lehetett tudni, legközelebb mivel és honnét támad majd a zenekar, és ez a kiszámíthatatlanság is jót tett a koncertnek.

Kár, hogy Perro orgonájából azonban csak a kevés lassabb számban lehetett hallani bármit is, a zúzós rockszámoknál nem is igazán volt világos, hogy mi a funkciója. És ugyan így is ő énekelte talán a legtöbb dalt, az orgona mögé bújva kevésbé jött át az ő egyénisége. Talán ezzel is összefügg, hogy a Men nem tudott most igazán lemenni állatba (mint például Barcelonában), és nem is igazán játszott rá az egyik fő erősségére, vagyis a különböző stílusok közötti váltásokra: itt a lassabb számok kicsit keményebbek lettek, a poszthardcore-os indíttatású korábbi dalok meg kicsit szolidabbak. Ez nem azt jelenti, hogy nem játszották végig a koncertet tisztességesen, de most csak ritkán lehetett úgy érezni, hogy felrobban a színpad. Bár az utolsónak eljátszott Open Your Heart tényleg ütős volt.

Lehet, hogy épp egy átmeneti fázisban csíptük el a zenekart, amely már kezdi maga mögött hagyni a punkos-zajongós kezdeteket, de még nem tudja szervesen beépíteni a műsorba a Nagy Amerikai Daloskönyvet, anélkül, hogy az ne menne a korábbi erényei kárára. Így sem volt rossz a koncert persze, de hiányzott az a pluszenergia, amitől igazán emlékezetes buli lett volna, mint amilyen például a már említett Japandroids volt. Ismerve azonban a zenekar protestáns munkamorálját, lehet, hogy rövidesen újra láthatjuk majd Budapesten a Ment, és akkor talán egy másik arcát mutatja majd. B

(Interjú: IB, Koncertbeszámoló: IB+LÁ)