Akarod, hogy bántsunk? A Swans az Akváriumban

Rituális döngölés, könyörtelen erőszakosság két és fél órában: a veterán Swans új lemezének meglepő sikere után újra eljött hozzánk.

Pedig én úgy mentem az Akváriumba, hogy zúzzatok szét, döngöljetek a földbe, pont erre van szükségem! És nem tudom, pontosan mikor mentünk el egymás mellett, én meg a Swans. A tíz perces bevezető gerjedés-pulzálás + némi ének még kellemesen kínozva fokozta a feszültséget. Amikor meg jött az, hogy MINDENKI BELECSAP A GITÁRJÁBA ÉS ZÚZ! ÉS MOST MEGINT! BAROMI HANGOS! ÉS MÉG ANNÁL IS DURVÁBB!, akkor ugyan a második gondolatom az volt, hogy hát igazándiból nem kell ehhez a Swans, de azért kellemesen kínzott ez is. A következő tíz perces részben meg felismerni véltem egy jó kis motívumot az új lemezről, bár meg nem mondom, melyik volt az öt darab tíz-húsz perces számból.

Forrás: Csatári Gergely

Inkább az volt a baj, hogy röpke (tényleg, itt más időszámítás uralkodott) félóra után jött a korai korszakból a Coward (itt egy viszonylag jó új koncertfelvétel), ami látszólag sok szempontból hasonló, mint amit most játszottak: iszonyatos, a riffeken túli vagy inneni döngölés, baromi erős ritmusok - de egészen másképp működik. Vasmarokkal megfog, nem enged, beléd ég, megaláz és azt mondja, hogy ha ezt élvezed, akkor végtelenül perverz vagy, még perverzebb, mint én - és persze hogy élvezed, nem is azért, mert mi másért hallgatnád, hanem mert nem hagy más választást, mert kihozza belőled ezt a perverziót, még ha előtte nem is tudtál arról, hogy benned van.

És ehhez képest a koncert maradéka egyszerűen egy nagyságrenddel gyengébb volt. Mint 2011-ben a Trafóban, most sem nyújtottak burzsoá örömöket holmi dalokkal. Pszichedelikus-gerjedő hosszú-hosszú felvezetések, ugyanilyen hosszú repetitív döngölések és gerjedések és zúzások, több-kevesebb rituális felhanggal, a megfelelő pontokon Michael Gira kántálásaival: kb. így néztek ki a számok a két és fél órás koncerten. Leginkább a posztmetálhoz lehet hasonlítani, mármint ha e műfaj képviselői többet hallgattak volna korai Swanst és kevésbé érdekelné őket a hagyományos értelemben vett metálriffelés. Volt valami "jól odabaszunk nektek!!!" kamaszosság az egészben, de persze a baromi (nem kizárólag zenei értelemben) tapasztalt zenészek precíziós munkájával kivitelezve. És voltak szuper jó pillanatok, mint mondjuk a legvégén a szaggatott zúzás közben felcsendülő (vicc) klarinét; meg voltak már majdnem kínos részek is, amikor nem sokkal korábban Michael Gira olyanokat kárált, hogy "sangre de Dios!", és nem bírtam komolyan venni sem megszállott prófétaként, sem ennek kifigurázásaként, de még eldönteni sem volt kedvem, hogy most melyik akar lenni.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

De szemben a Coward hatásmechanizmusával, a Swans itt végig azt kérdezte, hogy "akarsz velünk jönni? akarod, hogy bántsunk?" Nem udvariasan, hanem könyörtelen erőszakossággal és baromi hangosan (bár sajnos elég kásásan szólt), de mégiscsak kérdezett. És ahogy a mittudoménhanyadik szám megint lényegében ugyanolyan lett, úgy egyre kevesebb kedvem lett azt válaszolni, hogy "igen, megyek veled" - és akkor egyszerűen simán ki tudtam vonni magamat alóla.

Viszont legalább megértettem, hogy miért pont a tavalyi The Seer lett az igazán "sikeres" Swans-lemez. Mármint a visszatérő My Father Will Guide Me Up A Rope To The Sky-ról is írt minden magát komolyan venni akaró lap, kiadták szépen a Swans-rajongó kollégának (a mi kritikánk itt van), aztán meg az év végi listának az utolsó harmada környékére be is nyomták kötelességtudóan (nálunk a 10. lett, mert mi jobb fejek vagyunk). Ám a Seer valamiért olyan hallgatókhoz is eljutott, akik a Swansról korábban inkább csak tudtak. Még egyik kedvenc, hangsúlyozottan popkritikusom, Tom Ewing is meghallgatta, nagyon szórakoztató és tanulságos, hogy mit írt róla. Pedig hát két óra, komoly szervezőmunkát igényel csak az, hogy végighallgasd; és a dalszerű dalok többsége sajnos jóval gyengébb a Swans-életmű csúcspontjainál. Inkább a hosszú, repetitív számokban van újdonság, például a már-már groove-os (!!!) The Seer Returns olyat hoz, amit korábban nem hallhattunk a zenekartól. Szóval a Seer "sikerének" ez a koncerten jól kiugró, a posztmetálhoz köthető, vagyis a független zenéket fogyasztó nem Swans-rajongók számára ismerősebb megközelítés lehet a titka.

Forrás: MTI/Mohai Balázs

Ez volt tehát a nagy felismerésem, meg annak is nagyon örülök, hogy végre megvettem a Children Of Godot, ami csak kazettán volt meg. És oké, persze, hogy történtek tök jó dolgok is. De azért ennél többet, sokkal többet vártam volna egy Swans-koncerttől. B-