Úgy éreztük magunkat, mint a Forrest Gumpban - a Mumford And Sons a Quartnak

Mumford And Sons, Ben Lovett és Winston Marshall
Vágólapra másolva!
A Mumford And Sons teltházas pénteki koncertje előtt Winston Marshall bendzsós-gitárossal és Ben Lovett billentyűs-gitárossal beszéltünk arról, hogy miért nem tartják magukat folkzenekarnak, hogyan sikerült lenyomniuk Amerikát, és hogy Sir Alex Ferguson vagy Barack Obama-e a nagyobb ember.
Vágólapra másolva!

Forrás: AFP

Az érdeklődésből ítélve simán játszhattatok volna nagyobb helyen is, direkt ragaszkodtok a kisebb koncerttermekhez?

Ben: Igen, szeretnénk, ha az első magyarországi koncertünk különleges lenne, és tényleg a legnagyobb rajongóink lehessenek jelen. És ha legközelebb jövünk, akkor már játszhatunk egy nagyobb helyen, és régi ismerősökként köszönhetnénk azokat, akik ott voltak az első koncerten.

Az első lemezetek megjelenésekor azt mondtátok, hogy szürreális érzés belegondolni, hogy még hosszú évekig a zenélésből fogtok megélni. Azóta megszoktátok már?

Winston: Ugyanolyan szürreálisnak érezzük, én minden egyes nap belegondolok, hogy milyen szerencsések is vagyunk. Amikor elkezdtük, gyerekek voltunk, akiknek posztereik voltak a falukon híres együttesekről. Azért vagyunk ugyanolyan lelkesek, mint amikor elkezdtük a zenélést hat-hét éve, mert szeretnénk még legalább további hat-hét évig ezt csinálni.

Ben: Sosem vagyunk elégedettek magunkkal, és nagyon ambiciózusak is vagyunk. Ezért van, hogy még ugyanaz a lendület visz bennünket előre, mint amellyel elkezdtük tizenhét évesen.

Volt olyan pont, amikor éreztétek, hogy na, megcsináltuk?

Winston: Nem nagyon, talán az első rendes turnénk volt az, amikor ráébredtünk, hogy igen, azt csináljuk, amit szeretnénk. Vagy amikor először koncerteztünk külföldön, az is ilyen pont lehetett.

Forrás: AFP

Winston Marshall

Miért nem szeretitek, ha azt mondják, hogy folkzenét játszotok?

Ben: Semmi bajunk a folkzenével, csak egy üres újságírói jelzőnek érezzük, ami valójában nem mond semmit a zenekarról. Úgy gondoljuk, hogy nem lehet csak így beskatulyázni bennünket és felrakni a polcra, hogy akkor most egy folkzenekar vagyunk.

Hogyan találtatok rá a tradicionális hangszerekre?

Winston: Azért sok más hangszeren is játszottunk, így például Ben képzett jazz-zongorista, sőt klasszikus zenét is tanult. De szerettük ezeket a zenéket, miközben elég korán megtanult mindegyikünk pár hangszeren játszani: Marcus gitáron, én bendzsón, Ben zongorán.

Ben: Én sosem éreztem tehernek a gyakorlást, nagyon szeretek zongorázni. Szóval nem a Mumford And Sons kedvéért tanultunk meg zenélni, hanem ott már megnéztük, mit tudunk kihozni ebből, amink van. Aztán ez lett belőle.

Sokat emlegetik az úgynevezett nyugat-londoni folkszínteret, ahonnét Laura Marling, a Noah & The Whale és ti is elindultatok, létezik ilyen egyáltalán?

Winston: Nagyon sok zenekar volt a városban, és ezen keresztül ismerte meg egymást ez a sok zenész 2007-ben, amikor még különféle felállásokban játszottunk, amik hétről-hétre változtak. Aztán a vége az lett, hogy így négyen maradtunk.

Játszottatok a Fehér Házban, Barack Obama meghívására, illetve felléptetek Sir Alex Ferguson születésnapi buliján. Melyik volt jobb?

Winston: Szerintem az utóbbi. Bár nehéz megmondani, melyikük a nagyobb ember: Obama vagy Sir Alex. Én Sir Alexet mondanám, de Manchester United-szurkoló vagyok, míg Ben Fulham-szurkoló, ezért ő lehet, hogy Obamát tartja nagyobbnak. [nevet] Obama előtt játszani nagyon fura élmény volt, úgy éreztem magam, mint a Forrest Gumpban - mégis mi a fenét keresünk az amerikai elnöknél? Sir Alex előtt fellépni meg azért volt fura, mert már amióta az eszünket tudjuk, ő a Man Utd menedzsere, annyira állandó, mintha a királynő lenne, csak férfiban. Mondott egy nagyon érdekeset egyszer: a kudarcok legalább annyira fontosak, mint a sikerek, mert többet lehet belőlük tanulni. Nekem ez tényleg sokat segített. De a lényeg, hogy mindkettő nagyon nagy élmény volt.

Forrás: AFP

Ben Lovett

Marcus azt nyilatkozta nemrég, hogy a következő lemezeteken akár szintetizátort is használtok majd.

Ben: Nem zárjuk ki, hogy tényleg így lesz, mint ahogy az ellenkezőjét sem. Bármi lehet a következő lemezünkön, akár még az is, hogy mind a négyen dobolni fogunk. Mivel még egy hangot sem vettünk fel, ezért erről nem is tudunk többet mondani, ez attól függ, mi foglalkoztat majd bennünket, amikor odajutunk.

Sok, odahaza sikeres brit zenekarnak tört bele a bicskája Amerikába, nektek viszont nem. Minek köszönhető ez?

Winston: Egyrészt nagyon jó csapat egyengeti az utunkat odaát, másrészt rengeteget turnéztunk ott, legalább húszszor turnéztunk már Amerikában, beleértve az egy-két hetes koncertsorozatokat is. Már a kezdetekkor elhatároztuk, hogy nagyon komolyan koncentrálni fogunk Amerikára, úgyhogy rengeteg energiát fektettünk bele az ottani sikerbe, ami aztán megtérült.

Ben: Amerikában nagyon fontos a rádió: mindenki autót vezet, közben rádiót hallgat, óriási hatalma van rádiónak még mindig. Azt is csinálhattuk volna, hogy otthon lógatjuk a lábunkat, és várjuk, hátha a rádióknak köszönhetően sok lemezt tudunk eladni, de mi inkább igyekeztünk minél többet játszani ott. Lépésről lépésre koncerteztünk egyre nagyobb közönségek előtt: először száz, aztán négyszáz, nyolcszáz, ezerkétszáz, ezerötszáz ember jött el.

Meglepődtetek, amikor idén Grammy-díjat nyertetek az év albumáért?

Winston: Igen, nagyon. Ez is nagyon szürreális, ahogy látod Jay-Z-t és Rihannát elsuhanni melletted, nagyon furán éreztük magunkat.

Ben: Örültünk neki, de azért a díjak nem jelentenek olyan sokat nekünk. Sokkal fontosabb ott állni a közönség előtt a színpadon, és hogy azok az emberek, akik szeretik a zenénket, elégedetten menjenek haza a koncertről.

Viszont nagyon sokat is turnéztok. Egyáltalán, mennyi időt tudtok otthon tölteni?

Winston: Nem túl sokat, de azért eleget. Szeretjük az életstílusunkat, és imádunk turnézni. Néha azért közbeiktatunk pár nap szünetet, néha hazamegyünk egy-két hétre, aztán folytatjuk.

Liam Gallagher egyszer azt mondta, hogy úgy néztek ki, mint az amisok. Találkoztatok már vele azóta?

Winston: Nem, de a bátyjával, Noellel igen, ő egy nagyon kedves ember, nagyon jókat is mondott rólunk. Liam beszólását is bóknak vettük, hiszen a zenénkre egy rossz szava nem volt. De nagyon vicces a két Gallagher fivér, az biztos.

Most koncerteztek először Magyarországon. A többi környező országban, ahol szintén felléptetek most, jártatok már korábban?

Winston: Most jutottunk először a Németországtól keletre fekvő országokba: Varsó, Prága és Bécs érintésével érkeztünk meg Budapestre, és innét két nap szünet után indulunk Münchenbe. Pontosabban én itt maradok, mert lesz két szabadnapunk, amit itt fogok eltölteni, a többiek meg Münchenben. Fogalmam sincs, mit fogok csinálni, lehet, hogy csak járkálok az utcákon. Volt a családunkban elvileg egy réges-régi felmenőm is, aki Magyarországról származott.

Hol találkoztatok eddig a legszenvedélyesebb közönséggel?

Winston: Például most Varsóban: minden szöveget velünk együtt énekeltek, végigugrálták a koncertet, pedig előtte még sosem jártuk ott.

Ben: Reméljük, hogy mire ez a cikk megjelenik, már úgy fogjuk gondolni, hogy a magyar közönség volt a legjobb.