Belső ellenállók segíthettek nekünk - az East a Quartnak

Móczán Péter, East-interjú
Vágólapra másolva!
Csaknem tizenkilenc év után játszik újra Budapesten a hetvenes-nyolcvanas évek sikeres progresszív rockzenekara, a tavaly Pécsen visszatérő East. Az együttes állandóságot képviselő tagjával, Móczán Péter basszusgitárossal beszélgettünk arról, hogy mit akart tőlük Yoko Ono, milyen ötletet köszönhet nekik a Scorpions, és hogy miért szerette meg a dzsesszes-progrockos Eastet a kemény rockot favorizáló magyar közönség.
Vágólapra másolva!

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Mivel töltötte az időt az East feloszlása óta eltelt, lassan két évtizedben?

Ezt pontosítanám, nem volt kimondva az East feloszlása sosem, csak nem működött a zenekar 1994-től, és csak tavaly nyáron, Pécsen játszottunk újra. Annak, hogy ez így alakult, több oka is volt. Így például az, hogy a zenekar már akkor sem működött állandóan, hanem ciklikusan szerveződött össze a csapat, amikor épp volt stúdiómunkánk itthon vagy külföldön. Közben megalakult a Tátrai Band, amelyben játszott tőlünk Pálvölgyi Géza, Takáts Tamásnak ott volt a Dirty Blues Band, Dorozsmai Péter pedig akkoriban indította a Tom-Tom Stúdiót. Ami engem illet, az én filmes-televíziós produkciós irodámnak pedig pont a '94-es koncert felvétele volt az első nagyobb munkája, azóta pedig volt még sok egyéb produkciónk.

Nem hiányzott a zene?

Dehogynem. De nem volt kimondva, hogy ilyen hosszú leállás lesz, sőt egy évvel később csináltuk meg például annak a koncertnek a stúdiómunkáit. Utána még közel tíz évig csináltam filmzenéket, néha reklámzenét, szóval valamennyire benne maradtam a zenében, de később már olyan sok munkám lett, hogy nem tudtam ezzel is foglalkozni. A produceri munka másfajta gondolkodást igényel, mint az alkotói, hiába tartom magamat kreatív producernek.

Miért pont tavaly tért vissza az East?

Azért a zenekar tagjai találkoztak közben gyakran, jártunk egymás koncertjeire, bár nekem pont nem voltak koncertjeim, maximum a filmjeimet láthatták. De nemcsak az utolsó felállásból tartottuk a kapcsolatot, hanem a régebbiekből is, tehát összesen tíz-tizenegy embert jelentett az East, egy nagyobb társaságot. Persze sokan feltették a kérdést, hogy miért nem csinálunk már egy koncertet, és mindig én voltam az, aki azt mondtam, hogy csak akkor álljunk ki a színpadra, ha megfelelő körülmények vannak a zenének, zenekarnak, közönségnek egyaránt, de ilyen nem akadt egy darabig. Végül 2011-ben keresett meg a POSZT, és ez volt az a felkérés, amelyre vártunk: művészeti fesztiválon játszhattunk, akkor adták át a Kodály-központot, de abban az évben mégsem volt rá költségvetés. Ígérték, hogy majd jövőre, mi persze azt gondoltuk, hogy ebből úgysem lesz semmi, de mégis felhívtak a következő év elején, és onnantól már ment minden rendesen.

Hogyan tudta az East elérni a nyolcvanas évek elején, hogy egy meglehetősen kemény rockra kihegyezett közönséget sikerült meghódítania progresszív rockkal, ráadásul mindezt vidékről?

Ha mi tényleg vidéken maradunk, akkor nem sikerült volna. A rendszerváltás után már valóban voltak zenekarok, amelyek vidéken maradva törtek be, mint a Kispál és a Borz, de a mi időnkben még szükséges volt a napi jelenlét, különben nem működött volna a dolog. Mi még '76-ban Budapestre költöztünk Szegedről, ami akkor elkerülhetetlen volt. De még itt Budapesten is beletelt egy kis időbe, amíg közel kerülhettünk a tűzhöz, hiába játszottunk sikerrel a különböző egyetemi és főiskolai rendezvényeken. Mindez végül akkor változott meg, amikor '79 áprilisában volt egy Rockreflektor nevű fesztivál a Közgázon, ahol vidéki és budapesti zenekarokat próbáltak meg párbajoztatni egymással.

Ezen tűnt fel az Edda is, ugye?

Igen, ez volt a legsikeresebb Rockreflektor, mert ezen játszott először az Edda, a Rolls és az East is mint vidéki zenekar, noha mi már régóta Pesten laktunk. Baromi nagy sikerünk volt, és utána keresett meg bennünket a Hungaroton, hogy lemezszerződést ajánljon.

Ez még mindig nem válasz a kérdésre, hogy mivel nyerte meg az East az alapvetően kettőnégyre hangolt közönséget?

Nem is a kettőnégy volt a baj, mert azt elég sokat játsszák, de én az operettes, magyar nótás harmóniamenetektől tudtam falra mászni, amelyek nagyon benne voltak akkor a magyar néplélekben. Hála istennek azért a közízlés változott, még ha lassan is.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

No de Eastet rengeteg olyan ember hallgatott, aki sosem hallotta előtte a ti példaképeiteket, így a Mahavishnu Orchestrát vagy az SBB-t.

Ez így van, de ezekben a zenékben szerintem az volt a jó, hogy igazából nem nagyon volt előzményük, legalábbis bennünket ez fogott meg bennük. Mi előbb ismertük meg a Mahavishnut, de aztán az SBB-ben már ilyen kelet-európai lélek is hallható volt, szerintem még Chopin is egyértelműen érezhető benne. Sőt amikor először láttuk őket, el is játszottak ráadásként egy Chopin-etűdöt. Számunkra ez a fajta zene olyan megrendítő és hatásos valami volt, hogy szerintem azért gyűrűzhetett be, amikor mi játszottuk, mert nem volt más hasonló. Mi azért választottuk eleinte Szakcsi-Lakatos Bélát billentyűsnek, mert egyszerűen nem találtunk más olyan embert, aki értette volna ezt a műfajt. Őt onnét ismertük, hogy az East elődje egy dzsesszegyüttes volt, amelynek Vági László volt a vezetője, és a Szakcsi tudta egyedül, mit kell játszani egy ilyen dologban. Ő tényleg egy magyar Jan Hammer volt.

Szegeden milyen zenei élet volt a hetvenes évek elején?

Nagyon komoly élet volt, aminek sajnos alig maradt nyoma. Előfordult azért, hogy a rádió felvett dolgokat, például a rádió archívumából nemrég előkerült két felvételünk is '74-ből, még az East megalakulása előttről. Nagyon jó rockzenekarok is voltak Szegeden: a Kristály együttes például, egy nagyon tehetséges fiú énekelt benne, teljesen úgy, mint Steve Winwood, de nagyon korán meghalt szegény. Aztán volt a mi együttesünk elődje, az Angyalok, akik nemcsak Hendrixet és Creamet játszottak remekül, de nagyon sok saját számuk is volt. Jó pár szegedi együttes megérdemelte volna, hogy maradjon utána valami felvétel. Illetve volt 1973-ban egy Petőfi Rock nevű zenei produkció a Szegedi Egyetemi Színpadon, amelynek legalább megmaradt a tévéfelvétele. Az volt az érdekes, hogy míg Csongrádot Pol Pot megyének hívták, annyira szigorúan fogták Szegeden a gyeplőt, addig az egyetemen relatíve szabad légkör uralkodott, és ott jöhettek létre ilyen dolgok. Kimondottan szabad légkör uralkodott ott egy darabig, mindig, amíg el nem üldözték az Egyetemi Színpad aktuális vezetőjét.

Az, hogy viszonylag hamar megjelenhetett a lemezetek, annak is köszönhető, hogy a hanglemezgyár nem tudott mit kezdeni a szövegeitekkel?

Attól függ, mihez képest hamar: az alakulástól kezdve hat év, a Budapestre költözéshez képest is öt év telt el, mire megjelent az első lemezünk. De az tényleg rejtély, hogy a ménkűben mentek át a szövegeink: az első lemezbe egyáltalán nem kötöttek bele, csak egy dal, a Bíbormadár címét kellett megváltoztatni, mert azt mondták rá, hogy drogos, így lett belőle Gyémántmadár. A másodikkal nem volt egyáltalán gondjuk, a harmadik lemezről viszont az Agymosás című számunkat kihúzták, viszont addigra már legyártották a borítót, úgyhogy kellett írnunk egy ugyanilyen című számot, teljesen más szöveggel. Viszont más, rizikós szövegű számokat gond nélkül átengedtek, és nekem az a teóriám, hogy ezekben a bizottságokban ült néhány belső ellenálló, akik segítettek nekünk, mert azt nem tudom elképzelni, hogy annyira hülyék lettek volna, hogy ne értsék, miről szól az Üzenet vagy a Rések a falon.

Hogyan tudtatok beilleszkedni vidékiként a magyar rockéletbe?

Viszonylag könnyen, mert az elején instrumentális zenét játszottunk, senkinek a köreit nem zavartuk, és a közönség is elfogadott, leszámítva egy-két kellemetlen helyzetet, amikor az Edda meg talán a P. Mobil előtt játszottunk. Szóval szívesen hívtak bennünket előzenekarnak a többiek.

Meglepett benneteket a siker?

Azért nekünk nem volt olyan látványos és hirtelen sikerünk, mint az Eddának, hanem egy hosszabb folyamat volt. Sokat játszottunk egyetemeken és főiskolákon, akár Budapesten, akár vidéken, úgyhogy szép fokozatosan jöttek a dolgok, és amikor szerződést ajánlott a lemezgyár, az is valahogy olyan természetesnek tűnt. Más kérdés, hogy utána még két év volt, amíg ténylegesen eljutottunk a nagylemezig.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Hogy került Yoko Ono a stúdióba, amikor épp az első lemezeteket vettétek fel?

Ő '81 nyarán jött Magyarországra, ami tudomásunk szerint az első külföldi utazása volt Lennon halála után. Ez a kint élő magyar barátja, a festő és lakberendező Havadtőy Sámuel ötlete volt, akinek a régiségboltjába jártak Lennonnal. Ő hozta el Yokót Budapestre, akinek addigra már voltak tervei a saját zenei karrierjéről, és úgy képzelte el, hogy majd Kelet-Európában gyűjtöget inspirációkat ehhez, mi pedig pont akkor voltunk a Rottenbiller utcai stúdióban. Ez egy lepusztult bérházban volt, ahol a keverőhelyiség a belső udvarra nézett, én pedig pont láttam, ahogy jön át Yoko Ono az udvaron, és azt hittem, rosszul látok. Pár perc után viszont tényleg feljöttek, váltottunk néhány nagyon udvarias mondatot, aztán kellett neki mutatnunk valami zenénket, bár még nagyon kezdetleges stádiumban voltak a felvételek. Majd pár nappal később adott Yoko egy fogadást a Hiltonban, ahol Bródy János, Koncz Zsuzsa, Zorán és még pár nagy név mellett meghívott engem is, mint a zenekar vezetőjét. De megérte az a kis feszengés, mert kaptam tőle a Double Fantasy lemezből egy aláírt példányt, meg a lemeze plakátját, ami itt van kint a falon.

És megtalálta nálatok a keresett inspirációt?

Azt nem tudom, de amikor Yoko Ono '86-ban fellépett Budapesten, akkor bennünket választott előzenekarnak. A BNV nagy csarnokában tartották, és eljött vagy húszezer ember, óriási tömeg volt. De ott már nem is találkoztunk egyáltalán, mi is csak akkor láttuk, amikor felment a színpadra.

Azon együttesek tagjai közül, amelyek hatással voltak rád, kiket láttál élőben?

Az SBB-t már említettem, velük, illetve a vezetőjükkel, Józef Skrzekkel később játszottunk is együtt. A Mahavishnut többször is láttam, de sajnos sosem a legendás felállásában. Amúgy Szegednek megvolt az az előnye, hogy közel volt a jugoszláv határ, odaát pedig kifejezetten jó lemezeket lehetett venni, mert rengeteg jó dolgot kiadott a Jugoton, így például a legtöbb fontos progresszív rocklemezt. Aztán a Mahavishnu még 1972-ben fellépett például Belgrádban, amit közvetített a jugoszláv tévé is. Ott láttuk, ahogy fel vannak pakolva a Marshall erősítők a színpadra, úgy néztek ki, mint egy rockbanda, miközben teljesen őrült és formabontó dolgokat csináltak. Láttam később Billy Cobhamet is a saját zenekarával.

A nagy progresszív rockzenekarok csak a jazz-rock után jöttek nálatok?

Nem, sőt ezeket korábban megismertük. Emlékeim szerint '67-ben, tizenhat éves koromban vettem az első Hendrix-lemezemet, amely már közvetlen előzménye volt a progresszív rocknak, akárcsak a Cream, a Traffic vagy a Blind Faith. Szegeden voltak híres lemezgyűjtők, akiknek a stílusból minden megvolt, nemcsak a nagyok, hanem az úgynevezett másodvonal is, például Soft Machine-t is hallgattunk akkoriban. Aztán jött ez a dzsesszes korszak, és ennek is megvoltak Szegeden a szakértői, akik egyfolytában hallgatták az Amerika Hangján a dzsesszműsort, és abszolút képben voltak. Amúgy akkoriban - talán a Beatles hatására - népszerű volt itthon is az indiai zene, és lehetett is kapni indiai lemezeket. Ugye ezek közül a zenészek közül csak Ravi Shankar került be a nemzetközi körforgásba, miközben sok másik olyan zenész volt, aki a saját kultúrkörében óriási sztár volt. Az összes ilyen, akkor új lemezt úgynevezett "hallgatások" keretében ismertük meg: összegyűltünk valakinek a lakásán, és néha órákig nem is szóltunk egymáshoz, csak ültünk egy félhomályos szobában, és hallgattuk a jobbnál jobb zenéket.

Kétségkívül az '56 a legismertebb számotok, amelyet 1989-ben csináltatok meg. Ennek mi volt a története?

Ez érdekes volt, mert már '81-ben is voltak áthallásos szövegeink, az '56-ot viszont Duncan Shiels írta, egy angol újságíró, aki pár évig Budapesten volt tudósító, és egy korábbi lemezünk, A szerelem sivataga angol nyelvű változatához írt eredetileg szövegeket. Mi innét ismertük őt, és annak a lemeznek a CD-kiadásához írtunk még új számokat, és ezek közül az egyik volt az '56, amelynek előbb született meg az angol szövege, mint a magyar. Nem volt kiadva neki, hogy írjon számot '56-ról, csak ezt a CD-t Ausztriában vettük föl, ahol sokkal több információhoz jutottunk a magyarországi eseményekről, mint otthon. Az osztrák híradóban több olyan, a rendőrség által szétvert tüntetésről voltak felvételek, amelyekről itthon nem is lehetett hallani. Ezekről persze sokat beszéltünk egymás között, és ezek alapján írta meg Duncan az angol szöveget a zenére.

Ezt a számot később még iskolai ünnepségeken is játszották.

Sőt még iskolai kórus is énekelte. Tényleg jó pillanatban készült el, és azért nem mondanám, hogy meglovagoltuk a közhangulatot, mert akkor tényleg annyira benne volt ez az egész a levegőben. Ha felidézitek a klipet, abban az '56-os archív felvételek mellett '89-es képek is voltak. A klip bejárta az egész világot, nagyon sok tévé levetítette, viszont mivel a klip elejétől végéig archív anyagokból állt össze, nem nagyon vetült rá a sikere az együttesre. Eredetileg úgy volt, hogy mi is szerepelünk majd a videóban, de aztán úgy döntöttünk, hogy nem hiányzik belőle, hogy gitárral hadonásszunk. Úgyhogy sok helyen nem is tudták, hogy ki játssza ezt a számot, de mivel nemcsak a magyar változásokra reagált, hanem a lengyel, a román, a német eseményekre is, mindenhol jól tudták vele illusztrálni a vasfüggöny leomlását. Aztán a Scorpions egy évvel később megcsinálta a saját, kelet-európai rendszerváltásokra reagáló dalát, amelynek ugyanúgy Wind of Change volt a címe, mint a mi számunk angol verziójának, és bezzeg ők kaszáltak is vele rengeteget, mi meg semmit. Nem mintha mi erre számítottunk volna, de azért jó lett volna, ha ez tudatosul mindenkiben, hogy mi játszottuk azt a számot.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Az, hogy életműkoncertként hirdetitek ezt a két fellépést, azt jelenti, hogy ennek a dolognak vége van?

Hát nem feltétlenül ezt jelenti, mert jó lenne azért a mostani feltételekkel elmenni pár vidéki nagyvárosba, vagy a határon túli, magyarlakta vidékekre. Érdekes módon játszottunk például Hollandiában, de Erdélybe vagy a Felvidékre sosem sikerült eljutnunk, pedig az én apám lugosi, ami még Temesváron is túl van. Nem tudom, összejön-e ez valaha, de rajta vagyunk. Még azt se mondanám, hogy lemezkészítésre ne lenne szándék, de nekem van egy elméletem arról, hogy egy közösség kreativitása nem egyenlő egy egyén kreativitásával. Meg vagyok győződve róla, hogy egy-két kivételtől eltekintve a közösségi kreativitás miatt lett a rock ekkora nagy dolog. Erre nagyon jó példa a Pink Floyd: Roger Waters írta a zenekar számainak nyolcvan százalékát, de miután kilépett az együttesből, én nem tudok egyetlen lemezéről sem, ami kicsit is sikeres lett volna. Ugyanakkor az a Floyd, amelyet elhagyott, az se működött már úgy, szóval kell lennie valami olyan megfoghatatlan, kreatív erőnek, amely az emberek egymásra hatásából keletkezik. Igaz ugyanez a Beatlesre, ahol McCartney vagy Lennon szólólemezei meg sem közelítik a Beatleséit. Szóval azt gondolom, hogy East-lemezt csak akkor lehetne csinálni, ha az a közösség létrejönne, amely jelenleg nincs, hiszen öreg emberek vagyunk, családdal, pedig napi kapcsolat kellene, hogy a lemezhez szükséges aura létrejöjjön. Abban viszont nem akarok társ lenni, hogy szólómutatványok jelenjenek meg East név alatt, szóval ilyen biztosan nem lesz. Ha valami csoda folytán létrejönne ez a közösség, ebben örömmel részt vennék, de a körülmények nem ideálisak ehhez jelenleg.

Mennyire nehéz ennyi év kihagyás után újra próbálni?

Eléggé, főleg, hogy a budapesti koncert szervezése is nagyrészt az én vállamat nyomja. Amikor másfél héttel ezelőtt elkezdtünk próbálni, nagyon jólesett kikapcsolódni a mindennapos gyűrődésből, viszont az East nem könnyű zene, nem egy hangokat kell játszanom a basszusgitáron. Azért itthon akkor is gyakorolgattam, amikor már abbahagytam a zenélést. Mondjuk erősítőn nem játszottam már '94 óta, úgyhogy elég nagy élmény volt tavaly, amikor újra bedugtam a gitáromat. De azért hamar belerázódtam.

Neked talán nem volt sok dolgod Erdős Péterrel, de szerinted más lett volna a magyar popzene, ha nem ő irányítja?

Biztosan. Lehet látni például a lengyel vagy jugoszláv példákon, hogy ott azért elég jó dolgok is felszínre kerültek, olyanok, amelyeknek itthon esélyük sem lett volna. Ha nem Erdős Péter van, talán kicsit szélesebbre tárultak volna a kapuk. Az elmúlt pár évben lehetett látni, hogy milyen elképesztően széles skálán vannak jó zenekarok, és ez a folyamat hamarabb elkezdődött volna. Ugyanakkor nekem az a fixa ideám, hogy amikor a rendszerváltás után bejöttek a nagy nemzetközi kiadók, akkor nem hogy nem lett jobb a helyzet, de talán még romlott is. Ezek a kiadók többet ártottak, mint használtak, és azért jöttek ide, hogy eladják a maguk sztárjait, nem pedig azért, hogy innét bárkit is kiemeljenek.

Megvoltak azok a zenekarok, amelyeket szerinted el lehetett volna adni külföldön?

Hát ez jó kérdés, de szerintem igen. A kilencvenes években volt az a szörnyű világ, amikor azokat a popformációkat futtatták, amelyekben nem is azok a lányok énekeltek, akik az együttesekben voltak. Nálunk jó pár vokalista énekesnő énekelt Malek Andreától Keresztes Ildikóig, és kiderült, hogy ezeket a számokat mind ők énekelték. Volt olyan csaj, aki soha életében nem énekelt egy hangot sem, viszont nagy volt a melle, és ez elég volt ahhoz, hogy bekerüljön a popszakmába. Ezek elnyomták azokat a hangokat, amelyekre érdemes lett volna odafigyelni. Akkor még nem indultak így be a kis kiadók, és lemez nélkül ugyanúgy nem lehetett érvényesülni, mint a hetvenes években. Ma viszont fantasztikus a paletta itthon, amikor már a lemezeladások visszaesése miatt a nagy kiadók már nem tudják úgy letarolni a piacot.

Kik azok, akik ma jók szerinted?

Hát én azért nem járok már koncertekre, nem olyan jók az ismereteim, hogy bárkit is kiemeljek, de vannak jó produkciók. Ha más nem, az megállapítható, hogy nagyon jók a zenészek ma. A mi korunkban azzal is kiríttunk a vetélytársaink közül, hogy jól dobolt a dobos, jól gitározott a gitáros, az első énekesünk, a Zareczky Miki dzsessztanszakot végzett, kottát tudott olvasni, perfektül beszélt angolul, ilyet mástól nem láthattak akkor. Ma viszont már ez nem lenne kuriózum, még olyan zenekarokban is szuper zenészek játszanak, ahol nem játszanak annyira bonyolult zenét. Például a 30Y-ban is olyan remek basszusgitáros van, hogy a pofám leszakadt, amikor láttam.

(Az East március 4-én a Szegedi Nemzeti Színházban, március 12-én pedig a Művészetek Palotájában lép fel.)