Fényképen a popzene - a Toro y Moi új albuma

Toro Y Moi: So Many Details videoklip
Vágólapra másolva!
Chaz Bradley Bundick úgy játszik a zenével, mint más egy analóg vintage fotómasinával. A Toro Y Moi projektnevéhez társított zenei világ a chillwave hullámokat lovagolta meg, de abból is a legmagasabbat. Merthogy Bundick két stúdióalbumnyi érzelemtenger, két EP, és számos, színesen hullámzó remix után a műfaj úttörőjeként kievickélt a partra, hogy ígéretéhez híven egy popalbummal mosson össze új színeket.
Vágólapra másolva!

Toro y MoiAnything In ReturnCarpark Records2013

Toro y Moi pedig nem az instant színeffekteket adó tekercsek híve, hanem a kimeríthetetlen kísérletezéseké. A rádobott chillwave címke átruházható eszközként funkcionál nála, hiszen hol több, hol kevesebb, de mindig jóval bonyolultabb. Ha ő azt mondja poplemez, akkor arra művészetként tekintsünk, és ne a rádiók "gyorspopjára". Merthogy eredendően semmi baj nincs a poppal, a műfaj fogalmát viszont egyáltalán nem a kereskedelmi rádiók top40-es listája szemlélteti, hanem egy 26 éves hálószoba zenész-producer, amolyan szobazseni. Ezért kár is elidegenedni az iTunes hervasztó topchartjától is, mert az olyan felforgatóan figyelemért kiáltó pop-art darabok, mint Bundické köztünk vannak - csak nincsenek szőke bikinis csajok és szálkásan mosolygó figurák a lemezborítójukon.

Ha viszont Bundick rajongóira gondolunk, a part kettészakadhat. A passzív intolerancia miatt (ami a popot illeti) tűnhet ez ügyes büdzségyarapításnak, hiszen a harmadik albumon keményebb az él, több az állandó, mint a korábbi kiadásokon. Nagyobb beatek, hangsúlyosabb dallamok, vokál és hang - összességében ez szolgál folytatásként és kiterjesztésként az optimista hangokkal játszadozó 2011-es Freaking Out EP-t követve. A kompozíciók kerekek és szilárdan biztosított alkotások, tizenhárom trekken. A B-oldalra semmit sem szánt, az összes felvétel egységként növeli a lemez csillogó esztétikusságát. Az intenzív légkörben a selymes R&B, jégkorcsolyapályás pop, rágógumi funk, finom chillout adna egységet, de vannak pillanatok, amikor megtörik a sűrűség az ütemben. Talán pont erről szól az Anything In Return: ettől élvezetes, ahogy keresi.

Bár a lemez előfutáraként (klippel is) megjelent So Many Details volt hivatott arra, hogy előszínezze az új stílusba kóstoló zenész albumát, ez a dal viszont lüktető soulja és recsegő funkja miatt inkább egy Justin Timberlake albumon létezhetne jogosan. A Say That már egy táncoltatósabb diszkó- pályán mozog, tökéletesen illeszkedve egy mozgófénnyel vibráló kilencvenes évekbeli parkettre, ahol a poprajongókat épp a hiphop arcok szorítják le a sarokba. A High Living filmzenei hatásai és erős basszusai, a Studies utaztatós funk-gitárjával és a Touch letargikus sétájával egyértelműen rokonlelkek, amihez a Cola finom selymessége és gyengéden megadásra késztető dallama erősködik nagytestvérként. A rajongó itt megnyugodhat, művészünk megtartotta jellegzetes stílusjegyeit, nem fordult el tőle, ugyanúgy szereti, mint két éve. Csak kicsit másként.

Hogy hol találta meg Bundick a popot? Az album utolsó harmadjához érkező Cake és Day One messze a legmasszívabb és fényesebb dal lett, ahol mosolyogva nyugtázhatjuk, hogy ezt is megcsinálta. Itt érezni igazán, hogy ezeket a pillanatokat kereste végig, hogy a fényes pop ott legyen az arcodon. A Cake birodalmában minden az őszinteségről szól, egy nehéz történettel, látszólagos boldogságról. És talán ez az az pont, ahol Toro y Moi korábbi munkáiért rajongók kiábrándulva otthagyják a lemezt, ő pedig néz rátok értetlenül: ő ezt ígérte, ti ezt akartátok. És működik.

Hol hibázik? Legfőképp ott, hogy míg a nyájas dallamok és szívbevert szövegek The Weeknd, vagy a Hot Chip esetében szakszerűen passzolnak megtört önmagukhoz, addig Bundick hangja nem működik ennyire tökéletesen az öröm-gép pályákon. A csillámló szintetizátor cifra hangjai felett a zajos hiphop ütemek, és Bundick megsebesült Don Juan szerepe nem annyira hihető. Ez inkább egy R&B-be oltott diadal, ahol megmutatja, hogyan tud többet létrehozni hangulatoknál. Ő abban erősebb, hogy fajsúlyos chilldarabokat húzzon szét, az instrumentális szakaszai sokkal hatékonyabbak.

Az Anything In Returnnél meg kell elégednünk az előkelő hangulattal, ami meghatározza a zenét. A sikeresebb pillanatok (mint a Rose Quartz esetében) jól kezelik a bombasztikus pop kikacsintásokat, de nem olyan könnyedén, mint egy végtelen fiú-lány sztori lírai forgatókönyvének alapértelmezett zenés etapjai. Miért kell szavakat használni, ha mindezt a zenével is eltudja mondani? Bárhogy is fogadjuk, ez a lemez volt a következő lépés, ahhoz hogy Toro y Moi szélesebb közönség számára is megmutasson magából valamit, ami történetesen szerelem és pop. A folytatásban pedig bármi is történik, egy erős kaméleon már a főútról bármerre léphet, akár vissza a hullámokhoz, akár más utakra, zenét exponáló kamerájával új árnyalatokat örökít meg. (B)