Nincs már türelmünk a gitárzenéhez - The Raveonettes-interjú és koncertbeszámoló

Bár a tagok régóta Amerikában élnek, a Raveonettes az egyik legsikeresebb dán rockzenekar, koncertjére Budapesten is tisztes létszámú közönség volt kíváncsi. Előtte az énekes Sune Rose Wagnerrel beszélgettünk arról, hogy miért nem csinálnak több lemezt és hogy miért nincs bennük semmi retrós, majd csak vártuk, hogy magával ragadjon a gitáros zajorkán.

Amikor olyan országban játszotok, ahol korábban még sosem, máshogy állítjátok össze a setlistet?

Nem szoktuk változtatni a setlistet, mivel mindig jászunk régebbi dalokat is. Általában minden lemezünkről választunk számokat, nem tartozunk azok közé a zenekarok közé, akik csak az új dolgaikat erőltetik koncerten.

Tizedik születésnapját ünnepelte a zenekar nemrég - te is azok közé a zenészek közé tartozol, aki az induláskor nem hitte volna, hogy ilyen sokáig kitartotok, vagy céltudatosan törekedtél a komoly zenészkarrierre?

Egyértelműen az első csoportba tartozunk, egyszerűen csak megtörténtek a dolgok, egyáltalán nem gondolkodtam olyasmiken, hogy vajon meddig fogjuk kihúzni. Szerettünk zenélni, ez volt minden, amit tudtam, aztán a többi ment magától.

Miben volt más a Raveonettes, mint a korábbi zenekaraid, amikben játszottál?

Sok-sok másik együttesben játszottam, de azok mind teljesen más stílusú zenekarok voltak. Volt köztünk szörfrock zenekar, aztán noise rock, sőt basszusgitároztam egy punkzenekarban is, és ezzel párhuzamosan fényképész-asszisztensként dolgoztam. Aztán már csak a zene maradt.

Az új lemezetek megjelenésekor felléptetek a David Letterman show-ban, és nézőként úgy tűnt, tényleg tetszett neki a zenétek.

Igen, most játszottunk ott harmadszor, és ezek mindig jól sikerültek, nekünk is úgy tűnt, hogy bejött neki. Szeretünk ott fellépni.

Igaz, hogy az új lemezetek egyben az utolsó is?

Igen, legalábbis egy darabig biztosan. Nem hiszek már az album koncepcióban, és ma már nem is születnek jó lemezek, az emberek pedig nem is veszik őket, ellenben sok dalt vásárolnak. Talán többet, mint eddig bármikor. Most kicsit olyan a helyzet, mint a hatvanas évek elején volt: csinálsz egy dalt, és egyből meg is jelenik. És ez oké is, mert úgyis a dalokról szól az egész. Egy nagyon jó dal szerintem többet ér, mint tizenkét okés dal. Érdekes lesz más formátumban dolgozni: például csak egyes dalokat megjelentetni, esetleg EP-ket.

Annak ellenére, hogy a múltban élő zenekarként könyvel el benneteket a közönség, többször is mondtad már, hogy kimondottan elektronikus gondolkodású zenekar vagytok. Miben nyilvánul meg ez?

Mi kezdettől fogva mindent számítógépeken csináltunk: sose használtunk felvételeken élő dobot, hanem csak hangmintákat és dobgépeket. Hasonlóképpen erősítőket sem használunk, hanem egyből a számítógépbe dugjuk a gitárokat, mindent digitálisan rögzítünk, semmi analóg nincs a zenénkben. Amikor élőben játszunk, akkor is bejátsszuk a lemezeken hallható alapokat, szóval minden elektronikus alapon megy. Sose érdekeltek bennünket a régimódi felvételi módszerek, mindig a legmodernebb dolgok foglalkoztattak mindkettőnket, és egyébként is több elektronikus zenét hallgatunk, ezért sem mondanám, hogy bármi retrós lenne bennünk.

Nem is hallgatsz már mai rockzenét egyáltalán?

Hát csak nagyon ritkán. Van pár együttes, amit nagyra tartok, de ezek többségével dolgoztunk is együtt, lásd a Dum Dum Girlst, ők például nagyon jó gitárzenét játszanak. De a mai gitárzenekarok nagy része egyszerűen szar, vagy legalábbis nincs hozzájuk már türelmem, sokkal jobban foglalkoztatnak az elektronikus zenék vagy a hiphop. Én legalábbis úgy találom, hogy minimum a nyolcvanas évekig kell visszamenni, ha izgalmas gitárzenét akarok hallgatni.

Ha ennyire izgat az elektronikus zene, sosem értek kísértések, hogy valami aktuális, divatos irányokba vidd el a zenéteket?

Nem igazán, mi azért egy gitárzenekar vagyunk, és úgy használjuk a gitárt, mint mások a szintetizátort. Az emberek sokszor azt is hiszik, hogy szintetizátorokat használunk, mert megtanultuk úgy használni a gitárt, hogy a legkülönfélébb hangokat és effekteket csaljuk elő belőlük. Engem pedig ez nagyon szórakoztat, ezt érdekel a zenében a legjobban, úgyhogy nem is jött szóba, hogy váltsunk.

Kik akkor azok a mai előadók, akik szerinted izgalmasak?

Nem sok olyat tudok mondani, akik tényleg újak lennének, de például Azealia Banks vagy Angel Haze feltétlenül közéjük tartozik. Burial is nagyon jó, illetve az LCD Soundsystemnek végig nagy rajongója voltam. De például rockzenekart nem nagyon tudok mondani.

Elég sok későbbi együttesre voltatok hatással, a Dum Dum Girlst már említetted is. Ki volt az, akinek a legjobban örültél, amikor megtudtad róla, hogy hallgat Raveonettest?

Néha meglepődöm, amikor különböző fesztiválokon összefutok zenészekkel, akik nem hogy ismernek bennünket, de még szeretik is a zenénket. Ilyen volt Iggy Pop vagy Johnny Marr a Smithsből, és ez mindig óriási megtiszteltetés.

Egyszer azt mondtad, hogy a legfontosabb dolog, amit tanultál a zeneiparban, az volt, hogy saját magadnak kell ellenőrizned a pénzügyeidet. Van akkor egyáltalán menedzseretek, akiben megbízhattok?

Természetesen van menedzsmentünk, de a lényeg ebben az, hogy nekik csak javaslati joguk lehet, és végső soron mi döntünk minden fontos kérdésben, hiszen senki más nem is tudhatja, mit szeretnénk. Szerintem úgy normális, ha mi jövünk elő az ötleteinkkel, a menedzserünk pedig megvalósítja őket. Természetesen sokat vitatkozunk, de mi döntünk. Ugyanígy igaz ez a pénzügyekre is, minél nagyobb kontrollt gyakorolsz fölöttük, annál jobb. Nekünk is beletelt egy időbe, amíg erre rájöttünk, hogy ez mennyire fontos.

Ha jól tudom, most Los Angelesben élsz. Mikor és miért jöttél el Dániából?

Tizenkét éve jöttem el onnét, és nem volt annak semmi különösebb oka, egyszerűen nem bírok sokáig egy helyen megmaradni. Éltem Angliában is egy darabig, aztán Seattle-ben, majd New Yorkban lehúztam tíz évet, és most Los Angelesben lakom. Szeretek kipróbálni különböző helyeket.

Milyen gyakran jársz haza Koppenhágába?

Amikor fellépünk ott, akkor. Szerencsére elég sokszor koncertezünk odahaza, és idén is több fesztiválon játszunk ott. Attól még, hogy külföldön élünk, nem felejtettek el bennünket, és sokan szeretnek minket még mindig.

Egy népszerű tévésorozatban, a 2 Broke Girlsben épp most volt egy epizód, amiben Raveonettes-koncertre akartak menni a főszereplők. Gyakran kerültök be ilyen vagy olyan formákban filmekbe vagy sorozatokba?

Ezt a sorozatot nem láttuk sajnos, de tele volt ezzel a Twitterünk is, és mindenki erről beszélt, mi pedig természetesen nagyon örültünk ennek. Amúgy rengeteg különféle filmben vagy sorozatban felhasználták már a zenéinket, mint például a True Blood vagy a Gossip Girl, és ezekért nem lehetünk eléggé hálásak, hiszen sokan ezekből ismernek minket. De az, hogy konkrétan szóba is kerüljünk, mint a 2 Broke Girlsben, azért az ritka.

***

Sune Rose Wagner és Sharin Foo duója egy évtizedes, sikeres működés után jutott el végre Budapestre csütörtök este, és a jeles alkalomra csaknem meg is telt az A38 Hajó nézőtere, pedig a Raveonettes nem most éli legsikeresebb éveit. Ettől függetlenül tíz év alatt sikerült felépítenie egy olyan életművet, amely túlélte a különböző irányzatok népszerűségének hullámzását, miközben sok más zenekar, amely szintén "az új rock-forradalom" idején jelent meg a színen, már régesrég eltűnt a balfenéken. A dánok a feltűnésük idején kifejezetten menőnek számítottak, még valódi slágereik is voltak, játszotta a klipjeiket az MTV, és becsületükre mondva, a kétezres évek második felében is alkalmazkodni tudtak a változó világhoz, még ha már nem is hoz lázba egy-egy új Raveonettes-megjelenés annyi embert, mint annak idején. Mindez összefüggésben van azzal is, hogy az együttes újabb lemezein már kicsit másfajta zenei világot hallani: visszaszorultak a láncfűrészgitáros himnuszok, több lett a kellemes gitárpop dalocska. A kérdés az volt, a koncerten melyik Raveonettest látjuk majd.

Szerencsére a dobossal kiegészült duó tartotta magát Wagner interjúban tett ígéretéhez, és a zenekar összes arcát megismerhettük a bő egyórás koncert alatt: az álmodozós, baljóslatú, Lynch-filmbe való dalokat csakúgy, mint a már-már countrys beütésű, csendesebb dalokat, és persze a gitárfüggönyös, torzítós korai számokat is. A hangzás végig kiváló is volt, amikor kellett, leszedték a fejünket, máskor meg a lehető legtisztábban szólt minden. Ahogy azt várni lehetett, a Raveonettes koncertje nem az emlékezetes show-ról és a külsőségekről szól, és a tagok sem tesznek hozzá sok pluszt, beszél helyettük a zene épp eleget. A baseballsapkás Wagner halkszavú, magának való zenész benyomását keltette színpadon is, a basszgitáros Sharin Foo pedig pont az a szőke ciklon, aminek mindig is szerettem volna látni: ha lány lennék, egész biztosan ő szeretnék lenni. Pedig ehhez nem kellett sokat tennie, egyszerűen csak ki kellett állnia a színpadra a gitárjával, és negyvenéves anyukából átváltozni a koncert idejére alternatív femme fatale-lá - na, nem mintha sok mást tudnék mondani, akinek ez ilyen könnyen megy.

Közben meg lehetett figyelni a közönséget is, ahol a sok, kopasz, idősödő dán férfi kicsit olyan jelleget kölcsönzött a koncertnek, mint a négy évvel ezelőtti I'm From Barcelona volt, ahol a svéd nagykövetség támogatta az eseményt. Ettől függetlenül bőven a magyarok voltak többségben, és lehet, hogy unalmas dolog ezen rugózni, de én még mindig nehezen tudom megszokni, hogy ez ugyanaz a város, ahol néhány éve alig pár százan voltak kíváncsiak Morrisseyre, és ahol erősen szellős sorok előtt játszott az Interpol vagy a Pulp. A Raveonettesre azonban sokan kifizették a nem is olcsó belépőt, ám volt egy pont a koncert közepe felé, amikor eltűnődtem, nem fogják-e páran megbánni ezt. Akkor már a sokadik középtempós, csilingelős gitárpop számot játszotta a zenekar, amik nem rosszak ugyan, de hát ilyesmiket egy tetszőleges skót vagy svéd indiepop együttes is tud, a Raveonettesnek meg azért sokkal jobban állnak a gitárzúgatásba csomagolt popdalok. Úgyhogy pont a legjobbkor mentette meg a koncertet az udvarias unalomtól az ötvenes éveket modernizáló Love In A Trashcan, ami még mindig az együttes legtutibb slágere, és onnantól újra felfelé tartottunk.

A That Great Love Sound élőben is felférne egy korai Jesus And Mary Chain-kislemez B-oldalára, a koncert pedig a korai Attack Of The Ghost Riders és az elszállós, kaotikusan előadott Aly, Walk With Me alatt kulminált, ekkor már végleg meg voltam véve. Nem is beszélve a ráadásról, ahol végképp magába szippantott a zajorkán, és ezt az effektorgazmust még kicsit tovább is bírtam volna élvezni, ám nem volt folytatás. Így viszont pont jó hangulatban lehetett eljönni a hajóról, az unalmasabb blokkok távoli emléknek tűntek csupán, úgyhogy jó lenne, ha igazat mondott volna a "rövidesen újra találkozunk!" szavakkal búcsúzó Wagner, én még szívesen mennék Raveonettes-koncertre megint. B+