Soha nem találkoztam Anima-rajongókkal - Prieger Zsolt a Quartnak

Az idén húszéves Anima Sound System vezetőjével, Prieger Zsolttal arról beszélgettünk, hogy az Animának nincsenek rajongói; hogyan kapták fel nagyon hirtelen a zenekart; miért volt hiba politizálni. Szó esett profizmusról és multikultiról, BL-kártyákról és az Edda szintijeinek számáról is.

A kilencvenes évek második felében voltam az azóta megszűnt Bahnhofban egy koncerteteken, és azon röhögtünk, hogy hogyan fogunk mesélni arról, hogy itt voltunk, amikor majd a Sportcsarnokban léptek fel.

Vicces, de emlékszem erre a koncertre, mert a helyi hangmérnök azt mondta, hogy nehogy felrakjunk a színpadra három szintit, mert normális zenekar csak egyet rak fel, és ez élénken bennem maradt, mert ezt utána még évekig emlegettük. Mondtam is neki, hogy azért kell több szinti, mert a többin más hangszínek is vannak. De az Eddánál is csak egy szinti van - ez volt az érve, mi meg ezen őrülten jól szórakoztunk.

Hogyan látod az Anima karrierjét: eljutott-e oda, ahova el kellett jutnia, van-e még tovább?

Ez sosem merült fel kérdésként, de szerintem ez a 90-es években egyetlenegy, újjal próbálkozó formációnál sem merült fel. A cél mindig az volt, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, hogy azokkal dolgozzak, akikkel jó együtt lenni. Kábé ennyi. Ennek megfelelően nem látom sehogyan se a karriert, egyszerűen csak alakult, nem volt stratégia, meg animás út, meg cél, ahova el kéne jutni. Eleve viszonylag késői gyerek nekem az Anima. Korábban többféle zenei produkcióm volt, és a nyolcvanas évek végén legalább annyira érdekelt a színház is. A gimnáziumban színházi darabokat írtam, Pilinszkyt akartam például ambient zenei közegbe ágyazni, meg hasonlók. Aztán a nyolcvanas évek végén csináltam egy Év nevű formációt Szabolcs öcsémmel meg a főiskolás haverjaimmal, ez kicsit már korai Anima-jellegű, de igazából rituális színházasdi volt, üstdobokkal, mindenféle zajkeltő eszközökkel, meg vetítettünk, locsoltunk a színpadon, szikrázott rendesen minden. Utána jött az Anima, amelyet Szombathely mellett kezdtük el összerakni egy faluban, a vécé mellett volt a próbahely, ott zörögtünk. Először nem is akartunk lemezeket csinálni, koncertezni meg főleg nem, mindenki csinálta a dolgát mellette, Gergő gimnazista volt, én meg irodalmat tanítottam egy falusi általános iskolában. Az első sikerek meglepetésszerűen értek bennünket, amit a mai napig is szerencsének fogok fel, és talán ezért is van, hogy minden jó dolognak örülni tudok még ma is, ahogy akkor. De hogy ebből lett egy húszéves sztori, azt senki nem tervezte.

Az első években egy csomó ember számára mást jelentett a zenekar, mint később. Gondolj bele, hogy mondjuk a Bognár Szilvi-féle Két út van előttem-es, csángós Anima nem nagyon van köszönőviszonyban a Jeremy Thompson-os We Strike-kal. De én ezt mindig is természetesnek tartottam. Az rendkívül unalmas lenne, ha most úgy beszélgetnénk húsz év apropóján, hogy egy nagyon monolit dologról van szó. Belekerült mindig mindaz, ami inspirációként ért minket, meglehetősen improvizatív és szabad módon. Ami mindig is alap volt, az Németh Gergő érzékeny mérnöki attitűdje, Szabolcs öcsém teljes Beatles-mániája meg az én mindenevőségem, a folyamatos újat keresésem - és ebből egy izgalmas katyvasz sült ki. És a közönség tagjai, akik elkísértek bennünket ennek az útnak egy-egy szakaszára, ezt úgy fogták az antennáikkal, hogy pár évig velünk voltak, amíg egy-egy zenei kontextus megfelelő volt számukra, aztán leléptek és jöttek mások. Ezért volt az Animának legalább 5-6 közönsége. A mai napig találkozom olyanokkal, akik az első két lemezt hallgatják és a többit leszarják. Aztán vannak a 18-22 évesek, akik meg a Tedd a napfényt be a számba című számmal ismerték meg a zenekart pár éve, és sejtésük sincs arról, hogy mi volt a 90-es évek közepén, fogalmuk sincs arról, hogy itt volt folkkorszak, meg volt olyan időszak, amikor a koncertek java drum and bass volt. De ezzel nincs baj, mert - akárhogy is nézzük - ez mégiscsak popzene.

Nem is nagyon lehet utánanézni, nincs is honlapotok.

Hát, ezekkel a dolgokkal sosem foglalkoztunk igazán. Most a huszadik születésnap miatt összerakunk majd valamit, és akkor ott meg lehet majd hallgatni az összes dolgot, amit csináltunk 20 év alatt. De a másik oldalon meg az van, hogy marketing, honlap, szponzorok nélkül, csak a zene meg a dalaink révén mégiscsak kialakult egy brandnek nevezhető valami, amiről azért majdnem mindenki tud, és kapcsolódik hozzá legalább egy-egy dal vagy gondolattársítás útján. Más kérdés, hogy sokszor olyan társításaik vannak az Animával kapcsolatban, ami köszönő viszonyban sincs a valósággal; de vannak bizonyos megérzéseik, és a tapasztalataim szerint ez inkább pozitív. Bár ez mindig is inkább pozitív zenekar volt, néha egy túlságosan is szentimentális, "szeressük egymást, gyerekek" dolog. Ódzkodni tőle legfeljebb kritikai részről lehetett, hogy "az animások jönnek megint ezekkel a gyogyós, provokatív dolgokkal". Amiket persze az esetek többségében poénnak szántunk. A Csinálj gyereket!, Tekerd! vagy a Mariguana Cha-cha-cha egyérteműen poénszámok, csakhogy folyamatosan, minden csatornán játszották ezeket klippel és dúdolható refrénnel - nem csoda hát, hogyha ezzel azonosítanak, és sokaknak mindössze ez lesz az Anima. Ez persze leegyszerűsítés, de ezzel nincs baj. Ezzel együtt: én soha nem találkoztam Anima-rajongókkal.

Pedig elég komoly közönségek előtt játszottatok, akkor sem?

Nem, mert hiába játszottunk tízezrek előtt hazai meg külföldi fesztiválokon, nekünk akkor is közönségünk volt, nem rajongóink, akik aláírásért jöttek. Nekik mindig volt valami kis okos kérdésük, hogy ez miért, meg az hogy van. Ez bizonyos szempontból a legjobb: mert az aztán végképp rossz pályára viheti az embert, amikor rajongói vannak, mert ebben nagyon el lehet tévedni. Szóval ez egy vitákra ingerlő, de azért sokak által szeretett dolog volt mindig is. Az meg mindig zavarba ejt, amikor odajönnek, hogy "te, amikor '97-ben...", mert már fogalmam sincs róla. Most teljesen más dolgok izgatnak; ez olyan, mintha nem az előző vagy az azt megelőző, hanem még az azelőtti életemben lett volna. Ráadásul akkor még pici volt a gyerekem, most vele dolgozom; a másik projektben meg a feleségemmel [a December4 nevű projektről van szó - a szerk.]. Szóval ez egy ilyen természetes ügy a számomra. Aztán amikor az ember kikerül a plénum elé, akkor magyaráznia kell, keretbe kell foglalnia, meg totál felesleges verbalizmussal kell nyakon öntenie, mert ugye beszélni kell a zenéről, de hát a zenéről nem nagyon lehet beszélni. Bár mondjuk lehet, ahogy például David Byrne teszi; de én nem nagyon tudok, meg nem is nagyon akarok.

Hát akkor köszönjük az interjút.

De gondolom, érted, hogy miről beszélek: nagyon viccesnek tartom, amikor hazai popkultúrából emblematikus emberek megfejtenek dolgokat. Amikor az ember kritikusan próbálja a saját életét nézni és derűvel visszagondolni, akkor folyamatosan hibákat talál. Ezeken megpróbál javítani, de nem kell ezzel feltétlenül a plénum elé állni. Az egy kereszt, amikor valakinek a dolgai nagyon ismertek lesznek. Azokat a kedvenceimet, akiket nagyon sokat hallgatok, nagyon irigylem, hogy kizárólag értő közönségük előtt játszanak, és nem szembesülnek elvárásokkal. Aki hosszú éveken keresztül ezrek meg tízezrek előtt játszik, annak nagyon komoly elvárásokkal kell szembesülnie, ami sokszor bénító lehet alkotási szempontból, főleg olyannak, aki mindennap mást szeretne létrehozni stílusra, kompozíciós közhelyekre fittyet hányva. Közben meg záporoznak az elvárások, hiszen mégiscsak egy popzenekart csinálsz, fesztiválokra jársz stb. És az baromi kellemetlen dolog, mert nem vagyunk egydimenziós emberek, és ahogy a társaimnak, nekem is sok más énem van: az apa, a férj, a hc-rajongó, a focirajongó, az irodalomfan, a rengeteg zenei stílusban elmerülő énem. Ebből a sok énemből csak egy az, ami az Animában megjelenik, és az is mindig mást akar, mert unatkozik, és szereti, hogyha izgalmas az élete meg az alkotásai. És ahogy öregszem, egyre jobban akarok új dolgokat létrehozni, ezért csinálok projekteket, mert most érzem magamat a legrobbanékonyabbnak ötletek szintjén. Én egy zenemániás srác vagyok, aki boldog attól, amit csinál, ennyi a sztori. Most sokkal szenvedélyesebben szeretem a zenét, mint bármikor. Rajongó vagyok, nagyobb, mint mondjuk tizenöt vagy húsz éve. Nem értem azokat, akik nem érdeklődnek az új dolgok iránt, mert az zavarná őket saját hangjuk interpretálásában. Az biztos, hogy amiért elkezdtem zenét csinálni, az is a rajongásból jött; azokból a kísérletező dolgokból, amelyeket annak idején hallgattam, mondjuk a punktól a Laibachon át - erről írtam a diplomamunkámat is - Genesis P-Orridge-ig. Ez mind én vagyok, ezért nem tudom se a saját, se a zenekar pályáját egy egyszerű koodinátarendszerben elhelyezni. Mert nem is lehet.

Mi az, amit kritikusan szemlélsz?

Ideologikus, zenét agyonnyomó üzenetjellegű dolgokkal biztos, hogy már nem bombáznám a zenekaromat és a közönséget. Ez egy erőszakos attitűd, és ettől abszolút ódzkodom. Nagyon őszintén, erősen hittem, hogy a viszonylagos népszerűségünk kihasználható ideologikus tartalmak küldésére. De ez inkább eltántorítja az embereket a zenehallgatástól. Ami miatt nem bántam meg, az az, hogy abban az adott pillanatban ez volt az egyedüli lehetőség arra, hogy megnyugtassam a saját lelkemet, hogy megtettem a magamét. Voltak évek, amikor egyáltalán nem voltam hajlandó zenéről beszélni, hanem folyamatosan nyomattam a politikai-társadalmi szarságokat, ami egy nagyon fontos dolog, hasonlóképpen gondolkodom most is - de olyan kérdésekkel, mint bal-jobb-rendszer, meg mész-e szavazni vagy nem, nem akarok soha többet foglalkozni. Vannak politikai garnitúrák, amelyek a maguk szintjén mindenképpen megrontják az embert, meg rossz érzéseket keltenek a társadalomban, de ezek között különbséget tenni színek meg megnyilvánulások alapján, nos, ez teljes hülyeség. Nem bánom, hogy élénk társadalmi szerepet vállaltunk annak idején, de már nem tűzném ki a zászlónkra. Mert ezt ma már totálisan magánügynek gondolom, meg ugye a politizálásba való belekapaszkodás nagyon felszínes, és a benne sokat szereplő meg menthetetlenül bonóssá válik. Persze maga a popzene is nagyon felszínes műfaj, de még ezzel sincs baj, elférnek az ember életében ezek a dolgok, és én egyáltalán nem bánom, hogy vannak felszínes percdolgok az életemben. Érted, BL-kártyákat is gyűjtök, mint egy óvodás, és a pénztárosnőnek azt mondom, hogy a gyerekemnek viszem. Ezek beleférnek, a napi politikai események kommentálása meg nem.

A politizálást kétféleképpen lehet érteni az Anima esetében. Az egyik az, hogy nyilatkozatokban vagy dalszövegekben elhangoznak-e politikai kijelentések vagy jelmondatok. De lehet egy másik, tágabb értelemben is venni: arról a multikulturális attitűdről van szó, ami a zenére jellemző; amit a Shalom című lemez borítóján olvasható Bartók-idézet jellemezhet: "A 'faji tisztátalanság' határozottan jótékony hatású..."

Igen, az egy up to date gondolkodás volt '93-'96-ban, teljesen más szituációba kerültek akkoriban ezek a gondolatok, mint egy ilyen trendivé váló, idegesítő, hipszterkedős mai szituációban. Képzeld el azt a furcsa ellentmondást, amikor az embert beazonosítják egy ilyen szcénával, és azt gondolják róla, hogy ő vindikálja magának azt a jogot, hogy okosakat mondjon, és közben az ember minél többet tapasztal, annál inkább rájön arra, hogy milyen keveset tud bármiről.

Tehát a multikulturális attitűdtől is eltávolodtál?

Maximálisan. Napi politikai értelemben biztosan. Ezek csak hívószavak, amiknek túl sok értelme nincsen.

Milyen irányba?

Olyan irányba, amit nem nagyon tudok leírni okosan, de az biztos, hogy a befelé építkezést, a jóval toleránsabb, jóval befogadóbb attitűdöt tartom érvényesnek. Én magam is egy jobban befelé figyelő, meditatívabb, kevésbé extrovertált ember lettem. Sokáig hittem, hogy valami óriási missziót kell végrehajtanom, az emberek szemét ki kell nyitnom. De ebben a fajta gondolkodásban... nem mondanám, hogy csalódtam, hanem ez nem adekvát attitűd egy, a világot körülbelül sejtő, gondolkodó emberről. Zenei szempontból mindig is nyitott voltam, sőt ma még nyitottabb a tanulásra. Boldog vagyok, amikor olyan dolgokat hallok vagy látok, amik inspirálnak, s ez lehet bármi - mai napig sűrűn járok zenei rendezvényekre, teljesen különbözőkre, Wagner-operától mondjuk egy Atari Teenage Riotig, de Frank Ocean is megihlet -, de a popkultúra egy ilyen percnek szóló dolog, aminek túl nagy alját nem szabad keríteni. Legyél nyitott, mindössze ennyi a recept. Érdekeljen minden, ebben továbbra is radikálisan nyitott vagyok. Mindig is herótom volt attól, amikor a metálos haverjaim megkérdezték, hogy mit keresek mondjuk egy sludge-metal-koncerten. "Haver, már akkor is ilyen helyekre jártam, amikor te még ovis voltál" - gondolom ilyenkor magamban.

Meghallgattam most egyben az összes Anima-lemezt...

Ó, te szegény! Komoly meló lehetett.

Azt éreztem, hogy az Anima című lemezig, vagy talán a Gipsy Sound Clashig inkább átlátható szerkezetűek a zenék, aztán az Aquanistantól sokkal dúsabb, teltebb lett a hangzás.

Persze, mert az Aquanistan az egy igazi szentimentális lemez volt, beleszerettünk a vonósokba, és agyba-főbe hangszereltünk. Az előző lemezek meg kis, többnyire helyi metálos arcok stúdióiban készültek, hogy mittudomén, délelőtt ott voltak a hc-s spanjaink, aztán jöttünk mi, hogy gyorsan összerakjuk, ami eszünkbe jutott. Volt hat-hét szám, és utána még csináltunk a stúdióban hármat, ezért is olyan egészségesen összevisszák a lemezek. Van, amikor tök jó, hogy rövid idő alatt kell valamit összerakni, és nem teszel bele felesleges, barokkos díszítéseket, ami a dalok ellen hatna. Az első kazettát a Lord stúdiójában csináltuk, és az akkori Lord-főnök azt mondta, hogy ezt vagy azt a gitárrészt nem is játszottuk fel, úgyhogy hirtelen vége lett a számnak és úgy hagytuk. Letörölte véletlenül, mondom csendesen. Mindegy, így maradt, és így volt jó.

Az utóbbi néhány évben visszatértünk ugyanoda, ahonnan elindultunk: lehet, hogy elmegyünk egy-két napra stúdióba is, a végső projektet összerántani, de itt dolgozunk nálam. Ide leülünk, átjön a Gergő, Fanni énekelget, bemegyünk a hálószobába, ahol van egy kis doboz, ami ki van bélelve, és ott vesszük fel az éneket, közben kimegyek a konyhába, főzök valamit. De amikor most csinálunk új dalokat, az talán még nagyobb kedvvel történik, mint akkor. És sokkal több zenét csináltunk is az elmúlt években. Soha nem volt ilyen boldogító és ilyen vicces munkálkodás, mint ami most van az Anima háza táján, amikor már nincs az emberen görcs és megfelelni vágyás. Most csinálok három-négy név alatt zenéket, mind egy-egy kis szegmense az életemnek. A feleségemmel, Fedorával való szakmai vagy szerelmi kapcsolatom teljesen más, mint az apa-lánya viszony és közös alkotás, és ebből természetesen más dalok is jönnek ki. Más a Gergővel való 20 éves zenei együttműködésem, amikor már tudjuk, hogy mi lesz a következő lépés; az öcsémmel, akivel lassan 30 éve csinálunk közös számokat; megint más a Gergácz Gáborral való kapcsolatom, mert vele meg a technós énem jön elő, vele csináltam és feleségemmel a Sword And Scythe-produkciót például, ami leginkább a kilencvenes évek technójában utazik. [Erről itt írtunk, innen tölthető le.] Vagy éppen előveszem a gitáromat, és naponta felveszek egy skiccet, ráénekelek, aztán bekerül valamelyik ötletdobozba. Olyan ez, mint a levegővétel, mindig is erre vágytam.

A korai lemezeken van egyfajta amatőrizmus, hogy hallatszik, ahogy a zenekar próbálgatja, hogyan tud hozzászólni azokhoz a zenékhez, stílusokhoz, amiket szeret. Most már profik vagytok abban az értelemben, hogy ha kitaláljátok, hogy mit akartok csinálni, akkor azt meg is tudjátok úgy csinálni?

Igen, meg tudjuk csinálni, amit szeretnénk, de ez nem biztos, hogy mindig előnyére válik a zenének. Az alkotásban szabad örömködés van, utána meg kritika alá veszi az ember, amit csinál, és ha normális, akkor nem találja jónak, vagy ha tetszik is neki, egy idő után már másképp csinálná meg. De ez így normális szintén. És egyébként egyáltalán nem vagyunk technikabuzik. Általában akusztikus gitáron, szintin írunk számot, vagy az énekből indulunk ki. Az ritka, amikor egy zajból indulunk ki - az inkább a Sword And Scythe-nál van így. Ha pedig az a profizmus, hogy baromi sok ember egy jó hangtechnikán hallgat téged, kivetítők vannak és egy világsztár játszik utánad, akkor tíz éven keresztül azok voltunk, amíg a magyar fesztiválok a magyar előadók nyomásáról szóltak. De ez logikusan véget ért, és ezt magyar zenekarvezetőként is üdvözlöm: egyértelmű, hogy a Stone Roses játsszon ott és ne kevésbé érdekes hazai zenekarok.

Nagyon szívesen hallgatom amúgy azokat a fiatal srácokat meg dj-ket, akik valamikor mondjuk az Animán is szocializálódtak, de én erről az elmúlt pár évben szereztem tudomást. Nagy öröm számomra, amikor odajönnek srácok, akikre én nézek úgy kvázi, mint egy rajongójuk, és mondják, hogy tőlünk hallották az első elektronikát, az első 4/4-et, az első bénácska dob-basszus képletet. Baromi jó, ha valakit nagyon kedvelsz, ő meg a kis bénaságainkon szocializálódott. De ugyanilyen örömmel látom, hogy például milyen munkamániás, fantasztikus előadókká értek olyan művészek, akik nálunk is megfordultak, Bognár Szilvitől Cadikig. De élénk figyelemmel kísérem a mai dolgokat, iamyanktól MNNiA-ig, régi spanok mai munkáját Isutól az NVC fantasztikus bulijaiig; vagy csak nézek, amikor Élő Marci vagy JumoDaddy szólócuccait hallom, vagy Kevin, Mango és Amb hangszobrászkodását figyelem. Folyamatosan keresek és próbálkozom, mint a gyerekek. Holnap például jön hozzánk a pigeonfoxos Galambos Gergő és dolgozni fogunk Dórival hármasban. Lehet, hogy a Dóri száma lesz belőle, mert készül a Fedora-szólóanyag is, de lehet, hogy lesz egy új projekt - a múltkor egy buliban alapítottunk is megint egy új zenekart, mint anno a kilencvenes években.

Lassan olyan leszel, mint az Ágoston Béla. [A szaxofonossal már 2007-ben arról beszélgettünk, hogy miért van ennyi zenekara a Zubolytól mindenféle etno és free jazzig és tovább; azóta pedig alapított újabb kb. száz projektet.]

Ő egy nagyon jó példa. Vele még nem csináltam semmit, de öröm és megtiszteltetés a számomra, amikor beszélgetünk, levelezünk; jó múltkorában kértem is tőle havasikürt-hangot, egyből küldte is. De hozzá hasonló, nyitott és zseniális ember, akivel dolgoztam is együtt, a Grencsó Pista: amikor Dubcity Fanatikz projekten Németh Gergővel jazz-zenészekkel dolgoztunk. Az igazából úgy indult el, hogy csináljunk valamit, ami érdekel minket és nem lehet beleszuszakolni az Animába. Aztán azt is abbahagytuk: készült egy lemez, volt jó pár koncert, az Anima farvizén jó helyeken tudtunk játszani, aztán megint fordultunk egyet és már nem azzal foglalkoztunk. Nem annyira jellemző ránk, hogy hosszan továbbviszünk valamit, hajtjuk és ütjük a vasat, amíg lehet. Általában abbahagyjuk azelőtt, hogy unalmassá válna a számunkra.

Mondtad, hogy meglepett titeket a siker. Mesélnél erről a korszakról?

A kezdetét egyértelműen a Tilos Rádiónak köszönhettük. Szólt a Rozi, aki ma a Corvintetőt viszi, hogy csípnek bennünket; meg a Palotai Zsolt, akivel nagyon régóta baráti kapcsolatban vagyok, sokat is vagyok nála (zenéről egyébként nagyon keveset beszélgetünk, inkább gyereknevelésről meg fociról). És a budapesti első koncerten már álltak a Városliget szélénél az emberek, mert nem fértek be a Pecsába. Egyszerűen ki voltak éhezve az újra. Titusz játszott ilyen rockos elektronikát, Palotai akkor már drum and basst játszott. Aztán jöttek az első drum and bass-dj-k, akikkel rendszeresen játszottunk, vagy kimentünk Bécsbe megnézni őket. Az első koncertünk egyébként is Bécsben volt, méghozzá egy elég komoly fesztiválon, Wall Of Sound dj-kkel, John Carterrel, Cypress Hill-lel, Kruder & Dorfmeisterrel, meg ott volt Goldie Timeless című albumának a lemezbemutatója. Ez nagyon az elején volt, amikor a drum and bass nagyon érdekes, fordulatos zene volt, csak lestem. Aztán két-három évvel később játszottunk itthon és külföldön is Krusttal, Roni Size-zal, DJ Die-jal, Ed Rush-sal is - ők ma már ilyen popnevek, de akkor ezek új szelek voltak. Szóval az elején erről szólt az Anima. Innen egy-két ilyen kisebb szigetes délutáni fellépés után egyből katapultált a zenekar a nagyszínpadra, és én ezt akkor természetesnek éltem meg. Annyi mindent csináltam akkor is, hogy nem foglalkoztam ezzel, nem is nagyon láttam, hogy öten vannak vagy ötvenezren.

Tehát nagyon hirtelen fel lett ez kapva. Ugye volt a hard rockban a Tankcsapda, a kollégista-okoskában a Kispál, meg volt ez a kicsit elektronikus, kísérletezős Anima, aminek voltak dalai is. És addig volt egy elég masszív bázisa, amíg a Tilos Rádióval együtt tudott haladni, aztán meg a saját lábán állt szerintem nagyon hosszú ideig. De hát eleve nem volt a zenekaroknak és a kísérletezőknek olyan dömpingje, ami most van - bár hozzáteszem, a mainstreamben továbbra sem azok vannak, akik értékesek. Tehát egy iamyankról vagy egy Pigenfoxról nem nagyon ír senki, maximum a Quart és a Recorder. Ötvenen tudják, hogy kik ezek, pedig világszínvonalú zenészekről van szó. Sokkal nagyobb drukkere vagyok ezeknek a dolgoknak, mint bármi másnak. A sikerre visszatérve: mi mindig dolgoztunk. Soha nem volt olyan, hogy valaki ebből élt, és akkor azon idegeskedett volna, hogy melyik fesztiválon mikor és mennyiért játszunk. Vagy tanítottunk, vagy újságot írtunk; több mostani zenekari tag fizikai munkát végzett, roadoltak; vagy másoknak csináltunk lemezeket; pl. a Strong Deformitynek, mert akkor éppen azt hittem, hogy a nu metalnak nevezett szcéna nagyon érdekel. De három év múlva persze már egyáltalán nem érdekelt, és a mai napig is jobban izgatnak a karcosabb, mocskosabb rockok.

Jól értem, hogy úgy érzed, hogy most nem olyan sikeres az Anima, mint korábban volt?

Nem ezt érzem, hanem hogy megváltozott az egész terep, a teljes kontextus. Ma teljesen más a közönségsiker és egy zenekar munkájának a megítélése, mint mondjuk 15 vagy 20 éve. Régen felléptél egy Tilos Rádió Party-n és egyből sikeres voltál, ma meg sikert azzal tudsz csinálni, ha - a kilencvenes években atomcikinek számító - Eurovíziós Dalfesztiválon elindulsz egy dallal és azt tolod, mint az állat. Tehát nagyon szűk területre koncentráló, nagyon hatásos kampányok, üzenetek alapján lehet valamit felépíteni. De ezzel sincs baj, akinek van erre energiája, csinálja, sok sikert hozzá.

Elég nagy figyelmet kaptak a gyakori tagcserék.

Ha nagyon ismert lesz egy produkció, és az éppen aktuálisan megszokott, tízezrek vagy százezrek által hallgatott felállásból valaki kilép, akkor az egy érvágás - legalábbis egy olyan közegnek, akik nem tudják, hogy előtte már volt három énekesnő. Ráadásul van köztük olyan is, aki saját pályáján is nagyszerű dolgokat ért el, mint Bognár Szilvi, akivel mai napig nagyon jó a kapcsolat és drukkolunk egymásnak. És aztán hogy hol van a fekete, boglyahajú fiú, a londoni srác, meg ez a fúvós meg az a fúvós: ezt persze a közönség mindig zokon veszi, vagy éppen örül a váltásnak - de csak akkor, ha az XY helyén valaki érdekesebb van. Nálunk soha nem az volt, hogy valakit hasonlóra "cseréltünk le", mert annak nincs értelme. Sokszor megkaptuk a váltásoknál, hogy miért nem más a név, "legalább azt vegyétek ki a névből, hogy Sound System", meg hogy a zenekar úgy zenekar, ha mindig ugyanaz az énekes. Nálunk meg volt tíz énekes. De azért azt beláthatjuk, hogy évente nem lehet átnevezni a zenekart. Az meg, hogy ha egy producerpáros találja ki az egészet, amihez partnerül hívja a többieket, akik a legtöbb esetben a stúdióban találkoznak ezekkel a dolgokkal, az főleg ambivalens ügy, mert igazából sokszor olyan ember állt legelöl, olyan interpretálta az üzenetet, aki nem szerző, nem a saját érzelmei, gondolatai vannak a dalban. Ráadásul a kitaláló figura sincs a színpadon, sőt, sokan azt sem tudják, hogy kicsoda - viszont óriási paraként élik meg egy színpadon lévő, de esetleg alkotási szempontból mellékszereplő jövetelét vagy távozását. De hát ezzel számolni kell, hogy egy csere után sarkon fordul akárhányezer ember. És akkor mész tovább. Ezen nem szabad megsértődni.

Tehát ti komolyan vettétek, hogy sound system, a közönség meg...

Azt sem tudja, mi az. De hát maga az elnevezés is furcsa: az Anima szerepelosztásos szempontból sound system, de végül is egy zenekar. Ezeket a finom utalásokat nem képes venni a közönség, nem is várhatjuk el. De ezt a keresztet magára veszi az, aki egy fura popzenekart csinál. Ez egy hatványozott probléma, amivel egy idő után az alkotó ember nem foglalkozik, egyszerűen nem tudsz mindenkinek megfelelni. És akkor visszatérsz ugyanoda, ahonnan elindultál, hogy magatoknak csináltok zenét. Ráadásul a rengetegszer megváltozott Anima most úgy néz ki, hogy aki a színpadon van, mindenki szombathelyi, úgyhogy ilyen szempontból is hazatértünk. Korábban sok kritikát kaptunk otthonról, hogy "ez már nem szombathelyi zenekar", mert Budapestre költöztünk. De egyébként meg mindig is szombathelyiek vagyunk, mert sosem lettünk budapestiek... Meg "szombathelyiek" sem vagyunk igazából, hanem zenecsinálók, akik leginkább magukat szeretik szórakoztatni.

Miket terveztek az évfordulóra?

Lesz három ügy. Két nagy, fesztiválos dolog: a Szigeten és a Balaton Soundon egy multimédiás techno actbe lesz ágyazva a húsz év. Ez nem zenekaros fellépés lesz: Gergővel ketten csináljuk és a jelszó a techno. Ez arról fog szólni, hogy ránk milyen hatással volt az elektronika, és mik azok a kicsi Anima-szegmensek, amiket beépítünk egy új, 2013-as kontextusba. És lesz szeptember 14-én a Parkban egy 20 év, 20 dal, 20 vendég elnevezésű koncert. Itt meg a zenekaros, hangszeres dalokon lesz a hangsúly, rengeteg vendéggel. Jön Columbo, Beck Zoli, Saiid és egy csomó más barát és kolléga, akikkel a mai napig látogatjuk egymás koncertjeit. És jön majd havonta, másfél havonta egy-egy új Anima-dal is, amelyekből az év végére akár összeállhat egy album is, de itt is a dalokon van a hangsúly: ezek önálló, mini univerzumok lesznek, és belőlük nem konceptalbum lesz, hanem csak dalok sora. Az első még ebben a hónapban megjelenik.