Ugye hoztál fogkefét? - Négy magyar lemez kritikája

Konyha zenekar
Vágólapra másolva!
Négy magyar lemez tavalyról, melyek kritikáival még adósok voltunk: a tapasztalt zenészekből alakult, rádióbarát rockban utazó Konyha, a korábban általunk lekonzisozott Mocsok 1 Kölykök, a válogatáslemezzel támadó Belmondo és az instrumentális progresszív popot játszó Sonar albumait hallgattuk meg.
Vágólapra másolva!
KonyhaKonyhanyelvMegadó2012

Nincs három éve, hogy a Konyha zenekar megjelent a színen, ehhez képest igen hamar bekerült a hazai rádiós és koncertkörforgásba, ami csak részben magyarázható az énekes-gitáros Szepesi Mátyás zenei menedzseri, koncertszervezői rutinjával, hiszen az együttes valóban azt a fajta rockzenét játssza, amely jól megfér a vezető mai, magyar gitárzenekarok világával. A trió "a hatvanas, hetvenes évek fésületlen rockzenéjét" jelölte meg elsődleges ihletforrásként, ám az eddig megismert dalok egyértelműen át lettek szűrve a hazai alternatív rockzenén is, és ezt nem azért mondom, mert az együttes elmúlt év végén megjelent, Konyhanyelv című bemutatkozó lemezét Lovasi András Megadó kiadója adta ki. Mindenesetre az első koncertjét 2010 őszén tartó Konyha rendkívül elszántan szállította a videoklipeket, és mielőtt még az első lemez megjelent volna, már sokan ismerhették az együttest.

Azzal a fajta zenével, amit Szepesiék játszanak, sokan kísérleteztek nálunk: rádiókba való, de azért nem is túlságosan felhígított rockzene ez, amelyet csak nálunk szokás alternatívnak nevezni. A Konyha tagjai ugyan sok stílusban kipróbálták már magukat (jazz, etno, blues stb.), itt most mégis a rocké a főszerep, és szerencsére az együttes sem esik abba a hibába, hogy túlbonyolítsa a dolgokat: a zene általában kellően nyers és egyszerű, és amikor a refrének is a helyükön vannak - mint például a nyitó Nem a régi esetében -, akkor tök jól működik is a dolog. Kár, hogy ezután három olyan nyögvenyelős szám jön gyors egymásutánban, amelyek rossz esetben akár el is vehetnék a kedvemet a lemeztől, hiszen ezekből pont az a direkt dallamosság és szellemesség hiányzik, amely mindkét ez után következő számban megvan. A Kitakarfúvósai vagy a Feltörték a szívedzongorás alapja és rendkívül fülbemászó refrénje után viszont már nem is értjük, hogy hangozhatott úgy ugyanez az együttes az előbb, mint egy Kings Of Leon-tribute zenekar. A lemez utolsó harmada a stílusbeli végleteké: a Kiskiflia legbunkóbb szám a lemezen (ez a maga suttyóságában amúgy szórakoztató), a végére hagyott kettő pedig a Konyha lágyabb oldalát villantja fel, és könnyedén levezeti a lemez bő félórájában felgyülemlett feszültséget, anélkül, hogy komolyabb nyomot hagyna. A Konyhanyelv akkor működik igazán, amikor a zenészek kilépnek a power trió formátum keretei közül, ami akár meg is kérdőjelezhetné a rockos koncepciót, viszont azt is el kell ismerni, hogy az együttes kifejezetten jól szólal meg, egyszerűen jól áll a Konyhának a maga választotta stílus. Az igazi win-win szituáció azonban az lenne, amikor a dögös megszólaláshoz emlékezetes dalok is társulnak: ez most nagyjából az album felére mondható el. Indulásnak nem rossz. B- (IB)

Mocsok 1 KölykökLányok és LovakCLS2012

A Mocsok 1 Kölykök első lemezét, a 2010-es Mezítlábat lekonzispopoztuk, és ezt nem dicséretnek szántuk: tehetséges dalszerzők a srácok, de csak ritkán sikerül levetkőzniük a rossz magyar pop beidegződéseit - írtuk akkor. A zenekar 2011-ben átalakult, lett például benne két szinti; talán ennek is köszönhető, hogy Lányok és Lovak meggyőzően kezdődik. A Nyúlon Innen lendületes és lazán nagyszabású, ügyes, de nem okoskodó hangszerelési és felépítési megoldásokkal (pl. ahogy a verzékben minden sor újra nekirugaszkodik, ahogy a hangszerek egymásnak adogatják a motívumokat). A Nagylábon pattogós és száguld, a szintik meg pont jól szirénáznak, ezért szerencsére nem kell azon gondolkodni (ami pedig sokszor eszébe jut az embernek magyar zenéknél), hogy ezt félreértelmezett menőzésből tették-e be, és hogy mennyire "aktuális" megoldás ez a mikori külföldi trendekhez képest. A klipes Szuzi pedig egyszerre fülbemászó és mégsem idegesítő tinglitangli, rádiós pop-rock és némi alteros ízt is meg tud tartani anélkül, hogy ez a kevercs zavaró lenne.

A lendület még kitart a következő két számban, de aztán mindig azt veszem észre, hogy Az Utolsó Dzsentriből a jó kis tapsoláson kívül semmi másra nem bírok odafigyelni. A lemez itt kezdődő fele, a tíz számból a második öt menthetetlenül ellaposodik, a dallamok szétfolynak és eljellegtelenednek, a hangszerelésekből is eltűnnek a figyelemre méltó megoldások - mármint ha mondjuk egy funk-rockos virtuózkodó basszusmenetet nem nevezünk annak, és nem nevezünk. Igényes, rádióbarát stb., stb., hagyjuk ezt. Úgy B+ környékéről indul a lemez, itt viszont belecsúszik a C+ kategóriába, a kettőből meg inkább ne vonjuk átlagot: egy elég jó negyedórás ep kijön az elejéből. (RA)

BelmondoGood... Better... Belmondo!Music Fashion Art & Management2012

Szegény Belmondo kapott már tőlünk megalapozatlan, durva fikázást lemezért (meg kell mondanom, erre a cikkre szívesen emlékszem vissza, bár megírni nem volt épp könnyű!), koncertért, utóbbi Czutor Zoltán frontembert az - azóta sajnos a netről eltűnt - Quart-dal megírására ihlette. A majdnem meztelen nős borítójú, szóvicces című Good... Better... Belmondo! válogatáslemez jó alkalom arra, hogy szembenézzünk és átértékeljük a Belmondóról alkotott képünket. A dupla album 12 válogatott számot tartalmaz az eredeti mellett angol nyelvű verzióban is (utóbbiak itt hallgathatók végig), továbbá két magyar, két angol és egy olasz nyelvű újat. És tényleg elgondolkodtató darab. Vannak kétségeim, hogy a művelt nyugaton érdekel-e bárkit a funk lényegétől megfosztott funk-rock (ha nem lenne világos: a funk lényege a groove, a dög), a Lenny Kravitz-félénél pont egy fokkal durvább kemény rock (ha nem lenne világos: ez egy kicsit sem kemény, csak erőlködve szeretne annak látszani), esetleg a Beatlest nyúló másodrangú britpop zenekarokat másodrangú módon nyúló balladák, amikbe néha Eric Clapton legrosszabb pillanatait idéző megoldások is kerülnek stb. Viszont érdekes elgondolni, hogy ha valaki nem ismeri a magyar közeget, amiben ezek a dalok születnek, az esetleg azt hiheti, hogy a diszkós részek komolyak (pedig paródiák, legalábbis azt hiszem), a nu metálos részek pedig paródiák (pedig komolyak, legalábbis azt hiszem). El lehet töprengeni azon, hogy mit kezd a teljesen indokolatlan reggae-s betéttel az a fiktív külföldi, aki nem tudja, hogy még Andrásfalvy Bertalan hozott egy törvényt, miszerint minden igényes magyar pop-rock lemezre kell tenni reggae-s betétet.

Az új dalokban pedig, képzeljétek, van BEATBOX. Ez az a nagyon furcsa dolog, amikor egy ember (név szerint Fekete János Jammal) adja ki A SZÁJÁVAL a dobhangokat, nem is igazi dob, pedig már-már azt hinnéd! Amivel ott vagyunk, hogy a béna szóviccek, rocktalan rock stb. stb. mellett és előtt miért olyan baromi idegesítő a Belmondo. Hát azért, mert másod-, vagy inkább harmadlagos frissességű ötleteket próbál nagypofájúan úgy eladni, mintha szuper jó dolgok volnának! Nem az a baj, hogy mittudomén, beatbox van, vagy keményrockos gitárra ellágyuló, zongorás refrén következik stb. - ezek bevált megoldások, lehet használni őket jóra, rosszra. Hanem az a baj, hogy a zenekar úgy poentírozza a váltásokat, Czutor Zoltán úgy menőzi-lazázza el az éneket, mintha ezek az ő saját, nagyszerű és eredeti ötleteik volnának. A nagy pszeudoötlet-puffogtatás közben pedig arra már nem jut energia, hogy a rockos részek tényleg rockoljanak, hogy egyáltalán: az összedobált elemekből kerek dalok álljanak össze. Úgyhogy nem marad más a Belmondo zenéjéből, mint a folyamatos, idegtépő és üres nagypofájúság. (Félreértés ne essék: a nagypofájúság itt a zenei előadást jellemzi: a zenekar tagjait nem ismerem személyesen, simán el tudom képzelni, hogy kedves, szerény emberek.)

Az, hogy a borítón a Belmondo felirat pont a pinát takarja ki, szintén nem teszi éppen rokonszenvessé a zenekart. D (RA)

SonarOn AirDDK2012

A Sonar zenekar (ami nem azonos a két belga EBM-legenda, Dirk Ivens és Eric Van Wonterghem hasonnevű projektjével, talán emiatt néha úgy írják: SoNaR) nem egészen illik ide a többiekhez, de ez az utolsó alkalom, hogy pótoljuk a lemaradást és írjunk a 2012 nyarán megjelent On Air című lemezről. Mondjuk azért popos is valamennyire, meg rockos is; ők úgy mondják: progresszív instrumentális pop. A nyolc szám alapvetően dalszerű alapokról indul, aztán hosszabb-rövidebb idő után innen kalandozik el az űrbe. Az előbbi résszel nincs is semmi baj: húzós, groove-os és rockos alapokra játszanak nem túl feltűnő, megjegyezhető, de azért nem is rossz dallamokat az izgis és/vagy retrós és/vagy kikacsintósan vicces hangzású szintik; a gitár itt leginkább kiegészít; apró elektronikus megoldások veszik körbe mindezt. Az igazi gond a pszichedelikus avagy space rockos részeknél jön: egész egyszerűen az, hogy itt a szállongásban elvész a tartalom és marad a puszta jelzés: szállongunk. Ráadásul egészen pontosan ugyanazt a "space rock! repülünk az űrben!" gitárhangszínt használja a Sonar is, amit az ilyen magyar zenekarok számára szintén Andrásfalvy Bertalan minisztersége alatt kodifikáltak.

Az, hogy a számok többsége előbb-utóbb teljes bizonyossággal - és ráadásul nem is túl meglepő felvezetéssel - belecsúszik ebbe a közhelyparádéba, a jobb részek élvezeti értékét is csökkenti. Ráadásul a popos részek sem elsősorban popzeneként érdekesek: nem a dallamok fognak meg, sokkal inkább a hangzások, gyakran pedig az olyan díszítő- és háttérelemek, mint egy-egy jól kitalált, meglepő groove, apró puttyogás, kis digitális zörgés. Ezek között vannak kiemelkedően szellemesek, de azért mindez egy - ha nem is hosszú, 35 perces - lemezre nem elég; egyelőre csak arról győzött meg a Sonar, hogy élőben biztos jobb, és egyébként elég sokat is koncerteznek. B- (RA)