Ne légy seggfej, már nem vagy Brooklynban - a Foxygen és Jacco Gardner lemezei

Huszonéves srácok, akik legszívesebben a hatvanas években élnének. Ilyen az amerikai Foxygen duó és ilyen a holland Jacco Gardner is, akik azonban más-más megközelítéssel nyúlnak a pszichedelikus pophoz, az eredmény pedig két remek lemez.

FoxygenJagjaguwar2013

A neo-pszichedéliát, mint stílusmegjelölést jó harminc éve használják, amióta először kezdték újra feleleveníteni a hatvanas évek rövid ideig tartó, de annál nagyobb hatású irányzatát. A pszichedélia így mindig itt van velünk, még ha nem is a fősodorban, ám az elmúlt évek sikeres zenekarai közül is sokan beférnek ide - hogy mást ne mondjunk, a tavalyi év egyik legjobb lemezét készítő Tame Impala, aztán Ariel Pink vagy az MGMT is tettek róla, hogy a stílus menő maradjon. Ebben az évben pedig mindjárt két remek poplemezt is köszönhetünk a neo-pszichedéliának, pedig még csak alig múlt szilveszter. Közülük a kaliforniai Foxygen az ismertebb: Sam France és Jonathan Rado duója már jó ideje visszatérő név a zeneblogokon, főleg, miután tavaly nyáron már meg is jelent az elmúlt pár év termésének legjavából válogató első lemezük. Ez volt a Take The Kids Off Broadway, amely már el is árulta a zenekar főbb erényeit, így a tagok vonzódását a hatvanas-hetvenes évek klasszikus pop-rockja iránt, illetve azt a bájos szertelenséget, amellyel egy dalon belül több stílusba is belekapnak, legyen az soul, pszichedelikus rock vagy éppen valami fúvósokkal színezett, jókedvű, anglomán pop.

A zenekar aztán villámgyorsan elkészült a folytatással, miután Richard Swift producer a szárnyai alá vette a fiúkat. Az eredmény a We Are the 21st Century Ambassadors of Peace & Magic lett, amely már érzékelteti is, hogy nagyon őrült srácokra kell számítani, akik véletlenül sem verze-refrén-verze-refrén szerkezetű, egyszerű dalokkal támadnak majd. Emellett képesek rá, hogy egy lemezen belül idézik meg a Beatlest, a Rolling Stonest, Bob Dylant, a Kinkset, a T. Rexet, David Bowie-t, a Velvet Undergroundot és ez tényleg csak a jéghegy csúcsa. Ennek ellenére nem valamiféle poros rockmúzeumként kell elképzelni a lemezt, hanem végig izgalmas és szellemes dalokat, melyekben mindig ott rejtőzik egy-egy konkrét kikacsintás. Swift producerként már sokkal cizelláltabb hangzást hozott az első lemez lo-fi megszólalása helyett, a dalok viszont ugyanazt a kiszámíthatatlanságot viszik tovább, ügyelve viszont arra, hogy ne vegye át a hatalmat teljesen az őrület, és minden megmaradjon, amitől egy dal jó lesz.

Különösen az album első fele erős: a csúcspont számomra a San Francisco, amely a Zombies Odessey & Oracle című klasszikus lemezére is felférne, ha a dal a közepén nem váltana át egy csajokkal feleselős dalocskába. A nosztalgikusan szép No Destruction és a bluesos-zongorás alapú, hatásos kórussal megtámogatott On Blue Mountain, melyet időnként fenyegető orgonás kiállás ránt vissza az extázis küszöbéről, ugyancsak modern remekművek, és akkor még nem is beszéltünk a vagy négyféle stíluson átvágtató Shuggie-ról, amely giccses táncdalként indul, és az év eddigi legvidámabb, tapsolós kórusával ér véget. Amúgy érdekes módon az elején emlegetett mai zenekarokra is asszociálhatunk: vannak részek, amelyek egy az egyben felférnének a második MGMT-lemezre, és Ariel Pink sem teljesen hülye hasonlat, már csak azért sem, mert végighömpölyög az albumon a napsütötte, naiv pszichedélia. Hozzájuk hasonlít a Foxygen abban is, hogy képes friss fogásként tálalni a rockzene ezerszer lerágott csontjait, úgy, hogy semmi retrózás nincs a lemezen, a hasonlóképp szórakoztató szövegekbe belefér egy hipszter-basztatás is ("Ne légy seggfej, már nem vagy Brooklynban"), és semmi sem indokolja, hogy ne legyen ott 2013 legjobb poplemezei között majd az év végén. A-

Jacco GardnerTrouble In Mind Records2013

Amikor megszólal Jacco Gardner Cabinet Of Curiosities című lemezének első száma, a Clear The Air, akár azt is hihetnénk, hogy ez is a Foxygen-lemez folytatódik, de hamar kiderül, hogy itt a közös gyökerek ellenére másfajta megközelítéssel állunk szemben. Jacco Gardner egy 24 éves holland srác, aki a poptörténelem jóval szűkebb szakaszára specializálódott, egész konkrétan a '66-69 közötti korszakra, a barokkos, dúsan hangszerelt pszich-pop aranykorára. Azon belül is azok az úgynevezett stúdiómágusok a példaképei, akik egymaguk hangszerelték a dalaikat, és amolyan őrült zseniként tökéletesítették a formulát. Közülük Brian Wilson a legismertebb, de Gardner említi a Zombiest, a Love-ot, vagy a náluk kevésbé ismert Curt Boettchert, aki egyebek között a Millennium vezetője volt. No meg persze nem maradhat ki a Sgt. Pepper-korabeli Beatles sem. Ennek megfelelően Gardner a dob kivételével egymaga játszotta fel az összes hangszert a lemezen, és nem is kell szégyenkeznie a mesterei előtt.

Ez a stúdiómágusi attitűd amúgy rokon a Tame Impala-vezér Kevin Parkerével is, ám vele ellentétben Gardnert a rockos elszállás egyáltalán nem érdekli, hanem lázasan keresi a tökéletes popdalt, és néha meg is találja. Igaz, azt mindjárt az elején meg kell jegyezni, hogy egyfajta formula megy neki nagyon jól, és azt ugyan folyamatosan polírozza, de emiatt nem is mindig lehet megkülönböztetni egymástól a lemez összes dalát. Gardner ugyanolyan énekhangja mellett az álomszerű vokálok, a korabeli billentyűhangok, a folkos-akusztikus gitáralapok mind-mind visszatérő motívumok, és maguk a számok sem túl változatosak, a Foxygenhez képest még akár sablonosnak is tűnhetnek - hiába énekel arról Gardner, hogy ő egy kaméleon, aki naponta változik. Abban sem úttörő, hogy visszanyúl ehhez a korszakhoz, mégis, a Cabinet Of Curiosities az egyik legjobb pszich-pop próbálkozás, amit az utóbbi években hallottam. Nekem leginkább a Dukes Of Stratosphear csodás remekműve jutott eszembe róla, melyen az XTC álnév mögé bújt tagjai csinálták meg a pszichedelikus korszak paródiáját úgy, hogy egytől egyig hibátlan dalokkal idézik meg az előképeket. Gardnerben velük szemben semmi irónia nincs, de ennek nem szabadna bármit is levonnia a dalok értékéből.

Ami szintén Gardner mellett szól, az az, hogy a Dukesszal ellentétben ő nem egy-egy jól felismerhető előadó stílusát követi: oké, a záró, amúgy csodaszép The Ballad Of Little Jane-ből néha egyértelműen kihallatszik Syd Barrett, és biztos lehet még egy-két hasonlót találni, de ezek a dalok Gardner saját formulájának eredményei - ahogy benne leszűrődtek a hatások. Egyértelműen anglomán és nosztalgikus zenei világ ez, mely azonban valódi remekműveknek sincs híján. A már említett Clear The Air elsőre ható, direkt popdal, melyet amúgy csak a mellotron vagy a régi orgonahangok miatt is érdemes lenne meghallgatni, akit az ilyesmi hoz lázba, ám a ritmusszekciónak és a produkciónak köszönhetően mai feelingje is van. Igaz ez az album legtöbb dalának alapjaira, és így könnyebben elkerülhető a hatvanas évek-nekrofília vádja, de ebben az is segít, hogy van pár tényleg szuper dal a lemezen. Az említetteken kívül a hibátlan Help Me Out vagy a fokozatosan kibontakozó Chameleon az, amiket elsőként kiemelnék, de még korántsem teljes a felsorolás. Aztán a The Ballad Of Little Jane-nel ugyan sajnos bezárul a mesevilág kapuja, de felvillanyozó a gondolat, mi lehet itt még, ha Gardner tovább tökéletesíti a formulát, esetleg kilép a stúdiójából, és igazi nagyzenekarral dolgozik. Főleg, hogy már ez is több, amit egy holland kisvárosi srácból kinéznénk. B+