Fura módon nem fura dalok - a Dirty Projectors idei lemezei

A Dirty Projectors, a kritikusok kedvence nyáron nagylemezt, nemrég ep-t adott ki. Lehet-e szétszórt építőkockákból dalokat összerakni? Nem lehet, de mégis.

Dirty ProjectorsDomino / Neon Music2012

A Dirty Projectors új lemezét meg sem akartam hallgatni. (Ez a magyarázata, hogy a júliusban megjelent lemezről most van szó. Szerencsére nemrég kijött egy ep, az legyen az apropó.) Mint az előző lemez kritikájában is tettük, induljunk ki David Byrne csodálatosan találó jellemzéséből: "Vannak benne ismerős elemek, de gyakran mégis úgy hangzik, mintha valaki olvasott volna a popzenéről, de soha nem hallotta volna - aztán megkapja néhány szám építőkockáit, hogy azokból rakjon össze valamit". Az egész valószínűleg ott romlott el, hogy 2008-ban láttam koncerten a zenekart, és ott valami miatt ez az építőkockázás nagyon összeállt. Lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert lehetett látni, hogy ezt emberek játsszák komolyan, nemcsak véletlenszerűen egymás mellé dobálja egy gép vagy egy csintalan kölök; talán az élő fellépés lendülete miatt; talán az egész helyzet (a zenekar számára) természetes (a közönség számára) természetellenessége miatt. Viszont lemezen csak nem akart nekem összeállni a Dirty Projectors zenéje, az egy Stillness Is The Move megérdemelten kritikuskedvenc slágert leszámítva. És ugyanez volt a Swing Lo Magellanról az első, második, harmadik élményem is.

Oké, a zümmögőkórussal, majd ú-ú-ú vokálokkal, fojtott dobbanásokkal és David Longstreth fájdalmas-érzelmes dallamos énekével induló, aztán időről időre hard rockba forduló Offspring Are Blank című nyitó szám még elég jó. De aztán jaj, mi van itt. Longstreth a maga jellegzetes, "fene tudja, hogy ez a csúszkálás most művészi eszköz vagy szimpla hamisság" stílusával, látszólag véletlenszerűen bedobott durvításaival és kibukásaival egyetemben amolyan igazi dallamos dallamokat énekel, mindenféle régi nagyokat megidézve - néha még érzelmesen búg is! A lányok nála jóval pontosabbak, viszont sajnos legtöbbször úú és óó vokálokra korlátozódik a szerepük.

A gitár mintha igyekezne cuki kis dallamokat játszani, de aztán hé, csak nem megint valami egészen bonyolult, tekergő izé kerekedett ebből, amíg nem figyeltünk?! Vagy éppen elindítana valami rendes motívumot, csak éppen valaki arra kényszeríti, hogy minden hangot fordítva játsszon le. A dob még akkor a legkönnyebben megfogható, amikor "na, megmutassam, hogy tudok Autechre-féle kifordult robotritmusokat, vagy próbáljak valami normálisat?" eldöntetlenségben kattog. Amikor nem ezt hozza, akkor látszólag tök egyszerű (sokszor taps is van), aztán persze, hogy egyáltalán nem. Van még zongora, vonósok, fúvósok: ezek viszonylag normális dolgokat hoznak, csak éppen mikor?! Csúcspontra való felbuzdulást a dal elején, levezetésnek való elomlást a közepén stb. Általában is: van az ének, ami többé-kevésbé követi a rendes, megszokott dalszerkezetet, közben pedig a hangszerek élik a maguk életét. Építőkockák szétszórva, idegesítő rendetlenségben.

Aztán egyszer csak, talán negyedik-ötödik hallgatásra átfordult az egész, és most már nem tudom nem úgy hallgatni a Swing Lo Magellant, hogy ne dalokat halljak. Szomorú, szép, szerelmes, izgága, kibukott, gunyoros, kedves, ábrándozó stb., dalszerű dalokat. Az a furcsa, hogy nem tudom, mitől lett ez így; mondhatni nincs semmi különösebb oka, magyarázata, csak összeállt a kép, és most már az idegbetegen szétszórt kíséret helyett azt hallom: na igen, ehhez a dalhoz ez a kíséret passzol. Emiatt nem tudom elmondani, hogy aki egy ilyen lemeznek szeretné hallgatni, az mégis mit tegyen, mire figyeljen; talán hallgassa meg elégszer. Ez az egész amúgy nagyon furcsa: az már előfordult, hogy egy zenét hirtelen másképpen kezdtem hallani, mint korábban, de általában meg tudtam jelölni, hogy mi okozta a váltást.

Nem mondanám, hogy sok kritikushoz hasonlóan én is zseniális remekműnek tartom most már a Swing Lo Magellant. Egy tök jó kis lemez, néhány kiemelkedő, emlékezetes dallal, töltelékszámok nélkül, lehet szeretni, ennyi. Ha van benne valami zseniálisszerűség, akkor az pont az, hogy tud ennyi lenni mindannak ellenére, ami történik rajta. B+

Dirty ProjectorsDomino / Neon Music2012

A novemberben megjelent About To Die ep azt mutatja meg, hogy kellenek azok a bonyolultságok és szétszórtságok a Dirty Projectors számaihoz, hogy dalként tudjanak működni. A címadó, a nagylemezen is szereplő - sőt, annak egyik csúcspontját jelentő - szám mellett még öt két-három perces darabocska hallható. Az ének dallamai, a kórusok ugyanazt a kicsit retrós, vagy legalábbis a dalhagyományokban elmerítkező világot képviselik. A kíséret viszont jóval egyszerűbb. Van itt szimpla kis akusztikus gitározgatás és egy számnyi emészthetően bonyolultabb kamarazene. Már az is kirívónak számít, amikor a Simple Requestben a dob egy kicsit elkezd belerondítani a hangképbe. A Buckle Up meg olyan, mintha a korai Talking Heads-demókat akarnák felidézni, némi lo-fi punkos hozzáadásával. (Ezek a Sand In The Vaseline válogatáson, illetve a 77 újrakiadásán jelentek meg. Aki nem ismerné őket, az most rögtön hallgassa meg a Sugar On My Tongue című számot, és jobb lesz az élete!)

Mindebből pedig az derül ki, hogy így önmagukban nem jó, inkább majdnem semmilyen számok ezek, kb. a C kategóriában. Vagy pontosabb azt mondani, hogy nincs értelme a Swing Lo Magellan esetében szétszedni, hogy mi "önmagában" a dal, és mi hozzá a "fura" kíséret. Pont ez a lényege, és pont ez a leginkább megfoghatatlan benne: hogy a furaságok nem a dalszerűség ellen dolgoznak, hanem csak ezekkel együtt lesznek a számok fura módon: nem is fura dalok.