A Gangnam Style és az új arcok éve - 2012 zenei trendjei

Pocakos koreai rapper, bebörtönzött orosz punkcsajok, no meg valószínűtlen ausztrál és kanadai sztárok voltak az év főszereplői a popzenében. Összefoglalónkból kiderül továbbá, mik voltak a legfontosabb zenei történések 2012-ben, az elektronikus tánczenétől kezdve a meleg rappereken át a Belehalokig.

Osztottunk, szoroztunk és az jött ki: 2012 a Gangnam Style éve volt. A videó rekordot döntött: több mint egymilliárd kattintást szerzett (az a pár tízmillió, ami efölött van, önmagában elég lenne egy dalnak ahhoz, hogy nagy sláger legyen) és ott volt mindenhol. A táncot járták az ENSZ-ben, a Bazilika előtt és szalagavatókon; lövöldöztek miatta és abból is hír lett, hogy egy brit férfi szíve nem bírta a lovacskázást és meghalt. Barack Obama is megtanulta a táncot, de a család hölgytagjai nem szenvedhették a látványt, úgyhogy abbahagyta. Érdekes, hogy ugye 2011 Adele éve volt, 2012 pedig a Gangnam Style éve, és bár zeneileg a kettő ég és föld, abban viszont sok a hasonlóság, hogy a két világverő mennyire elüt attól, ami amúgy a popzenében történik. A Gangnam Style ugyan divatos harsány szintiket használ (és itt jegyezzük meg azok kedvéért, akik szerint az elsöprő siker a világvége egyik jele volt, hogy azért a harsány szintik mai áradatában nem éppen kézenfekvő dolog olyat írni, amit rögtön bárki felismer), viszont előadója Psy, egy kövérkés pasi, a 34 éves Park Jae-sang, egy magát csöppet sem komolyan vevő bohóc, a gyakran erőltetetten cool sztárok mezőnyében egy igazi uncool figura - ráadásul ugye dél-koreai, ahonnan ugyan nagyon be szeretne törni a K-Pop, de azért ez még mindig nem jött össze igazán.

Psy és menedzsmentje a becslések szerint legalább 8 millió dollárt keresett a dal sikerével (több mint 2,3 milliárd HUF), de azért van miért aggódniuk. Ugyanis 2012 a Gangnam Style és nem "Psy éve" volt - bár persze sokan tudják a nevét, azon múlik, hogy bekerül-e a világsztárok közé vagy pedig a Los Del Rio sorsára jut (nincs meg? Macarena), hogy sikerül-e megfordítani a képletet: hogy ne ő legyen a Gangnam Style előadója, hanem a Gangnam Style legyen Psy (egyik) slágere. Egyelőre az a száma, amiről a sikerdal mellett a legtöbb szó esett, egy 2004-es koncertfelvétel volt: egy dél-koreai metálzenekar dalában arról rappelt, hogy megölné az iraki foglyokat kínzó amerikai katonákat és teljes családjukat - igaz, ezért töredelmesen bocsánatot kért. (Erről itt írtunk bővebben, a Gangnam Style hátterét pedig itt elemeztük.)

A dal elképesztő sikerét egyrészt a hagyományos nagy média felhajtásának köszönhette (sztárok lelkesedtek érte, megfordult minden nagy nézettségű tévéműsorban stb.), másrészt az internetezők aktivitásának. Mondhatnánk azt is, hogy a Gangnam Style-újrajátszó és -paródiavideók készítése önmagában egy külön trend volt - ezek maguk is nem egyszer milliós nézettségeket szedtek össze a YouTube-on. De úgy általában idén nagyon megszaladt az ilyen videóknak. Persze olyan feldolgozásokkal már régóta találkozhatunk, ahol egy tinilány a webkamerába beleénekli kedvenc dalát, de idén megszaporodtak alaposan kidolgozott videók is - lásd például az alábbi Gotye-feldolgozást 140 millió fölötti nézettséggel -; illetve a legnagyobb sztárok is előálltak ilyesmivel. A Call Me Maybe-t például Justin Bieber, Selena Gomez, Ashley Tisdale és más tinisztárok tátogták el hülyéskedve.

Máris egy újabb érdekes jelenségnél vagyunk: 2012-ben meglepő mennyiségben tűntek fel és taroltak új előadók. A Billboard éves összesítő slágerlistáján az első három helyezett a következő lett: Gotye: Somebody That I Used To Know; Carly Rae Jepsen: Call Me Maybe; fun.: We Are Young (featuring Janelle Monae) - és mindhárom előadó most először került fel a Hot 100 listára. Utoljára 1956-ban történt olyan, hogy a három legnépszerűbb dal abban az évben befutott előadóé volt, és ebből az első két helyezett akkor Elvis Presley slágere volt (a harmadik pedig Nelson Riddle). Mindhárman némileg kívülállók, legalábbis az amerikai slágergyáron túlról jöttek: Gotye ausztrál, Carly Rae Jepsen kanadai, a fun.-t pedig szokás az indie rock kategóriába sorolni. Nyilvánvalóan sokat segített nekik, hogy ha ma, a YouTube és Facebook korában a közönség ráharap egy számra, akkor az iszonyú gyorsan tud terjedni, egy bizonyos ponton túl pedig szinte már megállíthatatlan lesz (már csak azért is meg kell hallgatni, mert mindenki róla beszél) - viszont sokan attól féltik az év nagy befutóit, hogy pont kívülállásuk, illetve ahhoz a számhoz való túlzott kapcsolódásuk miatt aztán könnyen egyslágeres csodának bizonyulnak majd.

Másfelől viszont visszajöttek a gyakorlatilag a "gyárilag megcsináltság" szinonímájának számító fiúbandák. Főleg a 2010-ben az X Factorból indított One Directionnek volt nagy éve idén: sikerült bevennie Amerikát, nemcsak a tiniket, de még a szőrös szívű Katy Perry-t is meghódítva - de annyira, hogy az Up All Night című debütáló albuma az eladási lista élén nyitott. Ilyesmi még soha nem sikerült brit zenekarnak a legnagyobb zenei piacon, még az eredeti brit invázió idején sem. Kozsó is meglátta a lehetőséget a fiú- és lánybandák felfutásában, és egyszerre több csapatot is elindított a világhírnév felé, de egyelőre nem jött be neki. Viszont Amerikában a legkomolyabb eladásokat egy szóló, a pasikban gyakorta csalódó énekesnő produkálta: Taylor Swift a country-popból popra váltott, és ez annyira bejött neki, hogy a megjelenés hetében annyit adtak el Red című lemezéből, amennyit tíz éve, a The Eminem Show óta nem sikerült senkinek.

Taylor Swift fenti dalában már-már dubstepre emlékeztető basszusokat használt, amivel illusztrálhatjuk 2012 egy újabb fontos trendjét, ami igazából 2011 egyik legfontosabb trendjének folytatása: az elektronikus tánczene diadalmenete csak nem akar leállni. Justin Bieber és Miley Cyrus is megkapta a vírust; továbbra is százezrek járnak az (ahogy Amerikában mondják) EDM-fesztiválokra; már a nagyik és az alsósok is ismerik Skrillexet - aki az idei magyar fesztiválszezon egyik legnagyobb érdeklődésével adott buliját csinálta a Volton, de amúgy is már öreg, hiszen jön a még hozzá képest is újabb generáció. Szóval egyre valószínűbb, hogy nem lesz igazuk azoknak, akik szerint az egész csak gyorsan múló divathullám lesz. Az még mindig kérdéses, hogy vajon lehet-e popsztárnak nevezni a dj-ket, producereket (itt volt szó erről), de ha a zeneipari megmondóemberek is úgy látják, hogy "az elektronikus zene az új rock and roll" és milliókat fektetnek bele, akkor nincs miért aggódniuk a gombnyomogatóknak. Igen - az év egyik nagy vitája pont erről szólt, Deadmau5 provokatív kijelentése nyomán: tényleg azért vesznek fel hatalmas pénzeket a dj-producer sztárok, hogy megnyomjanak néhány gombot a színpadon, vagy csinálnak azért valami érdemleges dolgot is? Eközben azok, akik már akkor is szerették az elektronikus zenét, amikor még nem volt ilyen divatos, vagy fújolnak, vagy abban reménykednek, hogy azok a fiatalok, akik ma hatalmas fesztiválokon dobják el az agyukat, idővel majd elkezdenek érdeklődni aziránt, hogy honnan is jött ez az egész, és akkor majd megismerik az Igazi Elektronikus Zenét.

2012-ben egy új műfaj tűnt fel, a trap, és - mint arról részletesen itt írtunk - az sem igazán új: Amerika déli részén már régóta így nevezték a bombasztikus lábdobokat, ciccegő-kattogó cineket, pergőket és nagyon művies (gyakran "vonós") szintiket használó, a dílerkedéssel összefonódó hiphop műfajt. A sémát már 2010-ben a mainstreambe dobta Waka Flocka Flame és Rick Ross, valamint producerük, Lex Luger; aztán idén előbb a Flosstradamus, majd a brooklyni suhanc Baauer internetrobbantó számaival a trapből divat lett, valahol a hiphop és az elektronikus tánczene határán. Született néhány Skrillex és mások által is szétjátszott bulibomba (például az alábbi Kanye West-remix), mainstream slágerek és a legfuribb mutációk (a trap-rave-től az álmodozó trapig), no meg persze tízmillió másodlagos frissességű produkció. Bár sokan mondogatták, hogy a trap az új dubstep, azért legalábbis a méreteket tekintve ez nem igaz: nem lett és elég valószínű, hogy nem is lesz belőle olyan mindent átható, a legátlagosabb popdalokba is befurakodó vírus.

Ezt leszámítva inkább a tavalyi trendek folytatódását láthattuk a legtöbb műfajban. Komoly house-reneszánsz van, mégpedig nemcsak a mainstream electrohouse-ra gondolhatunk, hanem a bass music, UK garage egyes fogásait is felhasználó új mutációra - a legnagyobb sztár itt a Disclosure duó (lásd az alábbi videót). A drum and bass visszajövetele is tovább folytatódott. A majás világvége-mém elképesztő népszerűségétől nem függetlenül a gothos, darkos behatások mindenfelé megjelentek, de már ezt is megfigyelhettük korábban.

Az indie R&B címke egy évvel a feltalálása után nem hogy nem tűnt el a süllyesztőben, de egyenesen az egyik legbefolyásosabb műfajjá nőtte ki magát 2012-ben. És nem ám csak a "Pitchfork univerzumban" vagy az "alternatív mainstreamben", vagy más efféle helyeken, hanem konkrétan az amerikai pop fősodrában volt képes látványos nyomokat hagyni. A nem éppen indie kredibilitásáról híres Usher például Diplóval csinált egy olyan szokatlan lefojtott R&B-slágert, amilyet eddig csak mindenféle obskúrus előadóktól hallottunk, de az év nyertesének számító Frank Ocean hat Grammy-jelölése is arra utal, hogy itt már messze nem csak egy újabb komolyan vehetetlen mikrotrendről van szó. Ahogy arról nagy összefoglalónkban is beszámoltunk, szép számmal jelentek meg indie R&B-lemezek az idén, ezek közül kettőre vetült kiemelt figyelem a kritika részéről: az egyik Frank Ocean: Channel Orange volt, a másik pedig Miguel Kaleidoscope Dream című albuma. Ez a két lemez nem kizárólag a furcsa-innovatív zenei megoldások, de nem is csak a műfaji keretekhez képest szokatlan szövegek miatt került az indie R&B kategóriába, hanem sokkal inkább az előadók személyisége indokolja az indie jelzőt. A R&B szenvedélyek és ösztönök által vezérelt alfahímjei között Frank Ocean végtelenül empatikus és okos kiállása jelent üdítő kivételt, míg a szintén kötelező műfaji elemnek számító csábítást és szemfényvesztést Miguel "őszinte, egyenes srác" image-e ellenpontozza. A látványos sikerek mellett tehát úgy tűnik, az indie R&B továbbra is képes feszegetni a határokat és kikezdeni a bevett sémákat, az idei felhozatalt elnézve pedig ennek csak örülni tudunk.

A hiphop mezőny idén is baromi erős volt, de hiába csinálta meg pályafutása legütősebb lemezét Killer Mike, hiába írt bámulatosan szofisztikált szövegeket Kendrick Lamar, és hiába rappelt egy rakat király számra drogokról, szexről és kajákról Action Bronson, a legtöbb szó mégis egy 17 éves chicagói rapperről esett ebben az évben. A legenda szerint Chief Keef akkor kezdte felpakolgatni a számait a YouTube-ra, mikor a nagymamája nappalijában élt éppen házi őrizetben, miután tizenhat évesen fegyvert fogott egy rendőrre. Nyers, erőszakos dalai hamar népszerűek lettek a chicagói színtéren, de Chief Keef nevét akkor ismerte meg a szélesebb közönség, mikor egyik számát feldolgozta a város híres szülötte, Kanye West. Innentől viszont alig kellett pár hónap, hogy a tizenhét éves suhanc rappelgető, pitiáner bandatagból napjaink popzenéjének egyik legvitatottabb figurájává váljon. Ehhez kellettek Chief Keef szélsőségesen nihilista szövegei és attitűdje, primitív elemekből építkező, mégis bombasztikus, agresszív dalai, valamint az a kontextus, ami mindennek a tétjét adja: az elharapózó bandaháborúk miatt idén szabályos háborús övezetté váló Chicago nyugtalanító képe. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy Chief Keef és a drill rapnek nevezett chicagói műfaj/színtér végső soron üdvözlendő fejleménynek vagy veszélyes elhajlásnak számít a hiphopban, a zeneipar mindenesetre lát fantáziát a dologban: Chief Keefet milliókért szerződtette az Interscope, első lemezének címe Finally Rich, vagyis végre gazdag - azt még nem tudni, hogy vajon a kiadó is örülhet-e majd.

2011-ben minden korábbinál nagyobb volt a felhajtás a mixtape-ek, vírusvideók és egyéb ingyenes zenék körül: sokak szerint az Odd Future hirtelen és elsöprő sikerén felbuzdulva a nagy kiadók egymás után dobtak meg többmillió dolláros szerződésekkel interneten befutott előadókat - főleg, de nem kizárólag rappereket -, néha olyanokat is, akik csak egy-két vírusvideót tudtak felmutatni; ez folytatódott idén is, lásd az előbb említett Chief Keefet. Ebből a szempontból 2012 az Igazság Eljövetelének éve volt: sok esetben kiderült, hogy volt-e alapja a lemezkiadók felbuzdulásának. A kiadók hülyeségén előszeretettel örvendezőknek van egy rossz hírünk: nem egy esetben bejött nekik. A YouTube-videókkal befutott Lana Del Rey amerikai tévés bemutatkozásán csúnyát bukott, aztán a Born To Die című lemez mégis az év egyik legkomolyabb kereskedelmi sikere lett: az amerikai listán a második, de számos országban az első helyig jutott (a Mahasz-listán kemény versenyben a 23. helyre tornázta fel magát). Frank Ocean és Kendrick Lamar szintén sikerrel lőtt ki az internet világából a nagyvilágba: mindketten az eladási lista második helyén nyitottak, eddig olyan 4-5 százezres eladást szedtek össze. (Hozzá kell tenni, hogy Kendrick Lamar nem ingyenes kiadvánnyal futott be tavaly, de olcsó és digitális albummal.) A tavalyi év legzajosabb ingyenzene-sikerét arató The Weeknd idén inkább koncertezett, viszont három letölthető albuma kijött hivatalos formában, kicsit itt-ott megváltoztatva - és bár ez elég idióta húzásnak tűnhet (az ember azt hinné, hogy akit kicsit is érdekelt, az már letöltötte mind), azért a tripla lemez csak bejutott a top 10-be Amerikában és Kanadában.

Azért nem minden mixtape-huszár teljesített ilyen jól: az év elején még a legnagyobb lehetséges befutók közé tippelt A$AP Rocky ugyan majdnem folyamatosan jelen volt, de tervezett albumát 2013-ra csúsztatták; ugyanez igaz Azealia Banksre is. A punk-káosz-zaj-hiphop Death Grips volt a legvalószínűtlenebb nagykiadós fogás 2011-ben; ebből idén lett egy kereskedelmileg nem igazán sikeres album, majd egy jó kis háború a kiadóval, a cég háta mögött kiszivárogtatott és péniszes borítós lemezzel, üzengetéssel, szakítással. Ami a kritikai sikert illeti: Lana Del Rey azért finoman szólva megosztó jelenség maradt (mi sem igazán rajongunk érte), viszont Kendrick Lamar és Frank Ocean albumai a leghangosabb örömködést váltották ki a kritikusokból, hogy utóbbi már említett hat Grammy-jelöléséről ne is beszéljünk.

Na de mi volt idén a rockzenében? Hát az, hogy fokozottan szól a nosztalgiáról. Míg a mai, nagynak számító rockegyüttesek közül a Budapesten is fellépett Muse egy dubsteppel megbolondított lemezzel jelentkezett idén, a rock idei, valóban emlékezetes pillanatait a régi nagyoknak köszönheti. Így a visszatérő Rolling Stonesnak, Bruce Springsteennek, Neil Youngnak és Bob Dylannek, aztán a koncertfilmmel jelentkező Led Zeppelinnek, de ne feledjük a ma már szintén öregnek számító Stone Roses vagy a Blur visszatérő turnéit. A londoni olimpia nyitó és záró ünnepsége is főként a klasszikus brit rock és pop jegyében zajlott, még úgy is, hogy az olimpia hivatalos dalát pont a már említett Muse játszotta. A rock idősödő nagyjai hatalmas tömegek előtt koncerteztek idén, sokszor csillagászati áron árusított belépőkért, ami újra lehetőséget adott a kritikusoknak, hogy feltegyék a költői kérdést: vajon a népszerű mai indie rockzenekarok, mint a Grizzly Bear vagy az Animal Collective, alkalmasak-e arra, hogy több tízezer ember énekelje a dalaikat koncerten?

Szintén a nosztalgiához kapcsolható az, hogy miután Snoop Dogg egy tavaszi koncertjén feltűnt a halott Tupac Shakur (a legtöbben hologramot emlegettek, de nem pont erről volt szó), többen arról kezdtek el tanakodni, hogy vajon trend lesz-e ebből. Egyelőre még csak tervek vannak Elvis Presley, Jim Morrison, Jimi Hendrix feltámasztására, de azért nem kizárt, hogy ha lesz rá kereslet, akkor hamarosan tényleg trend lesz ebből a hologramosdiból.

Az indie rockban idén sem tűnt fel olyan globális sztárzenekar, amely újra visszahozta volna a divatba a gitárzenét (a Mumford & Sons nem új, és nem is nevezhető indie-nek), az idei év sikeres lemezei közül több is a zajra esküszik. A Japandroids, a Cloud Nothings, a Metz stb. felidézte azokat az időket, amikor az indie rock még nem dúsan hangszerelt kamarapopot vagy szintis, eklektikus játszadozást jelentett, hanem zajos, agresszív rockzenét. (Talán nem véletlen az sem, hogy a Swans korábban nem látott kritikai elismerést szerzett az elsősorban indie-re szakosodó sajtóban idei, monumentális és sok helyütt brutális dupla lemezével.)

2012-ben magára talált a brit indie-színtér. A poszt-Libertines/Arctic Monkeys zenekarok pusztítása után jobb híján a Foals, Wild Beasts, Maccabees nevével fémjelzett komoly, letisztult felnőttpoppal azonosított szcénából idén új és izgalmas nevek érkeztek. Az Alt-J, a Django Django és társaik nem feltétlenül ugyanolyan zenét játszanak, leginkább az a közös bennük, hogy merítenek sok helyről, és még annak ellenére is sikeresek tudnak lenni, hogy az ő szekerüket nem tolja a Pitchfork. Nekik köszönhetően az utóbbi évek ellaposodó brit független popszíntere megélénkülni látszik, és most már végre nem a Vaccines nem túl egyedi retro-rockzenéjének kezében van a brit indie jövője. Még az is lehet, hogy 2013-ban ennél is több, figyelemre méltó debütáló lemez érkezik Nagy-Britanniából.

Az idei év egyik legtöbbet emlegetett zenekara egy orosz feminista punk kollektíva volt, amely azonban sajnos nem a zenéje miatt lett a világsajtó egyik kedvenc idei témája. A Pussy Riot három tagja ellen indított kirakatper irányította rá a figyelmet Putyin elnök diktatorikus rendszerére, és az együttes világszerte ismert is lett, a lányok kiengedése mellett világsztárok kampányoltak, Madonnától Paul McCartneyn át a Red Hot Chili Peppersig. A Pussy Riot annak ellenére, hogy zeneileg egyáltalán nem érdekes, a sorsa mégis sok tanulsággal szolgál, leginkább azzal, hogy a hatalmat 2012-ben is fel lehet bosszantani egy aprócska punk performansszal. A nagy felhajtás közepette a Pussy Riot neve brand lett, ami a szakértők szerint 1 millió dollárt érhet. A kollektíva környékén már meg is kezdődött a vita, hogy szabad-e ebből pénzt csinálni vagy sem; egyelőre mások (többek között a Pussy Riot-pólót áruló Madonna) gazdagodnak ebből, és nem a börtönben ülő Marija Aljohina és Nagyezsda Tolokonnyikova és társaik.

Ami a nagyvilágban a Gangnam Style volt, az itthon kicsiben a Belehalok: a szám / videó, amitől egész évben nem lehetett szabadulni. Idén már lett nekünk saját YouTube-toplistánk, és folyamatosan Majka, Curtis és BLR közös dala volt az élén, továbbá paródiái is rendre bekerültek az első tízbe. Ezekről a listákról az is kiderült, hogy komoly eltérés van aközött, hogy mit játszanak a rádiók és mit néznek a netezők. Igaz, a Belehalok még mindig jól járt, mert "a négy nagy magyar rádió közül egy játszotta 2012 legnagyobb magyar slágerét" - ezt Majka panaszként mondta nekünk, de sok, a YouTube-on népszerű dal egyetlen adón sem hangzik el. Különösen igaz ez a mostanában nagyon felfutott magyar hiphopra: míg mondjuk a - műfaji megnevezéssel amúgy nem igazán kibékült - Punnany Massif ott van a rádióban és minden nagy fesztiválon, addig a néha millió fölötti nézettségeket produkáló Children Of Distance vagy Mr. Busta nevével jóval kevesebben találkoznak a rajongótáboron kívül. A magyar hiphop újkeletű népszerűségéről itt írtunk részletesen.

A zenén még mindig meglátszik a gazdasági válság hatása világszerte: idén is sok fesztivál maradt el anyagi okok miatt, míg a legnagyobbat, Glastonburyt meg sem rendezték. A brit fesztiválok például kimondottan gyenge nyarat zártak, amit a gazdasági nehézségek mellett az olimpiával is magyaráztak. Idehaza a nagy koncertszervezők is feltűnően biztosra mentek: az Arénában főként évtizedek óta működő előadók léptek fel, a Sziget jubileumi programjába pedig szintén beleszóltak a gazdasági nehézségek. Optimizmusra okot adó fejlemények voltak viszont a klubkoncertek világában: új koncertszervező csapatok tűntek fel, és ezzel párhuzamosan kicsit több volt idén az izgalmas klubkoncert Budapesten a megszokottnál.

A zeneipar idén nem talált magának Új Megváltót, viszont úgy tűnik, hogy miután éveken keresztül azt jósolgatták, hogy a letöltést nem, csak streamelt zenét hozzáférést kínáló szolgáltatásoké a jövő - főleg az okostelefonok és hasonló hordozható, az internetre kapcsolódó eszközök terjedésével -, most tényleg megindult a növekedés, mégpedig a cd-hallgatásra fordított idő kárára. Az emberek még mindig a rádión hallgatnak leginkább zenét, de a második helyen már nem a megvásárolt zenék vannak, hanem a YouTube-videók vagy az olyan netrádiók, mint a Pandora. Sokat lehetett olvasni arról, hogy milyen elképesztően keveset fizet mondjuk a Spotify a zenészeknek a lejátszott számaik után, bár egy friss számítás szerint az egy hallgatóra jutó bevétel még így is sokkal nagyobb az online szolgáltatóknál, mint a régi típusú rádióknál. A magyar digitális piacon a legnagyobb hír a Deezer itthoni bevezetése volt.

Már évek óta sok szó esik a rajongók által finanszírozott zenéről (és egyéb kreatív projektekről). A Kickstarteren és hasonló oldalakon számos kampányt indítottak zenekarok, akik új lemezük felvételeire vagy egy komolyabb turnéra szerették volna összeszedni a pénzt, a befektetőknek-rajongóknak az adományozott összeg nagyságától függően mindenféle ellenszolgáltatást ajánlva (a nagyobb pénzekért gyakran vicces ajándékok járnak, személyre szóló dalok és ilyesmik). Amikor nyáron a Kickstarter először nyilvánosságra hozta statisztikáit, kiderült, hogy azért alapvetően a kisebb volumenű, 10 ezer dollár alatti projektek sikeresek náluk; ennél többet a rajongóktól azok tudnak összekalapozni, akik korábban egy lemezkiadó támogatásával már komoly bázist építettek ki. A legtöbbet közülük Amanda Palmerről cikkeztek. Ő nemcsak hogy 1,2 millió dollárt szedett össze (el is költötte az egészet lemezkészítésre), hanem azt is kitalálta, hogy turnéjának néhány állomásán helyi zenészektől kér segítséget. Alkalmi kísérőinek azonban nem ajánlott pénzt, csak sört, merch cuccokat meg ölelgetést - amivel nagy felzúdulást váltott ki, például Steve Albini elküldte a fenébe a nagy nyilvánosság előtt. Végül aztán talált pénzt arra, hogy minden zenészének fizessen.

Korábbi évösszefoglaló cikkeink itt olvashatók: 2008 - Crystal Fuck és a lélekből jövő robothang a természetben; 2009 - Állatnevek, szintik és a nagy sztárok végnapjai; 2010 - Az egyetlen, aki lufit fújt; 2011 - A szexkorszak nem ért véget.