Velünk marad a héliumhang - Ellie Goulding új albuma

Két éve még esetlenül kacérkodott az elektronikával Ellie Goulding, aki időközben befutott Amerikában is, és összejött egy időre Skrillexszel. Vajon a második lemezen hallunk ezekből valamit?

Akit héliumhanggal áld meg a sors, az bizony egész életében azon lesz, hogy hallassa azt. A 25 éves brit énekesnőnek, Ellie Gouldingnak legalábbis ezt a keresztet adta a Mindenható, és második albumával még nagyobbat szippantott a nemesgázból, hogy a "szerethető, de semmi több" Bravo-girl belépőjét lecibálja - vagy legalábbis megmutassa, hogy a csillogó szemek mögött egy elektromosan érzékeny művész rejtőzik.

A magát végtelenül szerénynek mutató Elena Jane Goulding 2009-ben hozta ki első megjelenését, és a bemutatkozó EP már a hátán cipelte a herefordshire-i születésű lány első nagy sikerét, az Under The Sheets-t, és a következő év elején ő nyerte meg a BBC Sound of 2010 szavazást, mely azt mutatta, hogy tőle várta a sajtó az év áttörését. A hélium hangot a kritikusok már ekkor is megosztva fogadták: egyesek senkihez sem hasonlítható torokként emlegették a fiatal énekes-dalszerzőlányt, míg mások inkább köszönték szépen az Ellie-ből áradó, irritáló szappanbuborék-popot (a Quart sem volt túl lelkes). Pedig a debütálás évében még kicsit sápatag benyomást keltett a fél-borotvált fejű szőkeség, akinek még ebben az évben megjelent bemutatkozó albuma, a Lights.

Kétségtelen, hogy új belépőként üde színfoltként jelent meg a Lykke Li, Marina And The Diamonds és Sky Ferreira háromszögben, jelenségén pedig még nagyobbat lendített az Elton Johntól kölcsönzött Your Song (még) szívbemarkolóbb újraértelmezése is. Ez a könnyen fogyasztható popdal Európa szerte könnyeket fakasztott a rádióhallgatók szeméből, Ellie-t pedig a cuki szintipop-kislányok sorából a legcukibbak közé emelte. A komolyságot megőrizve: ez a hang és karaktere minden háztartásba bekúszott az angoloknál, olyannyira, hogy a királyi család is őt kérte fel Vilmos herceg és Kate Middleton esküvőjén a garantált zsebkendőáztatásra. Sőt, még az újgenerációs dubstep szupersztár, Skrillex fejét is elcsavarta egy időre. Közben a Lights a brit lemezeladási listák élére került, és azóta tripla platina minősítést szerzett több mint 850 ezres eladott példányszámával.

A nem titkolt cél pedig ezúttal egy igazi nagykarácsony a Fehér Házban, amihez a cukorka imázst és a boldog pop hangzást hátrahagyva sötét és fagyos Halcyonként (jégmadárként) folytatja. Fordulata már az új albumot beharangozó Active Child-szám, a Hanging On shoegaze-es átdolgozásával érezhető lett: tempó visszavesz, hang kienged, repülés a mélybe - Ellie mélységeibe. A Tinie Tempah rap-betétjével kiegészült újraértelmezésben már egyértelműen tapintható volt a Skrillex-szel bimbózó kapcsolat is, hiszen az éteri szoprán hang alatt már a post-dupstep irányvonal mogorva basszusai ütköznek az énekesnő dreampop hanghegyeinek.

Azonban a valódi fényűző epikusság a Don't Say A Word felvezetésének hatásos prológusával nyitja meg kapuit, ami utal egyben az érzelmi magasságra és felszínre hozza a művészibb én mélységeit is. Az album teátrális hatását erősíti a London Community Gospel kórus jelenléte, ami a My Blood szerelmi fohászában lép be, majd a sláger Anything Could Happen kíséri tovább az elektronikával pompásan ölelkező, maga körül örvénylő szinti-futamokat. A nagy példakép, azaz az Adele-attitűd végigkíséri az album szinte összes vokál-orientált dalát (Only You, JOY, I Know You Care), de ha azt az élményt nem is sikerül elérnie, mint példaképének, szerencsére neki ott vannak stílusok bájos játékai.

Merthogy a mélységek és az érzelmi hatások kiváltása mellett (mint a címadó Halcyon, vagy a fináléban lúdbőröztető Dead In The Water) Ellie-nek szerencsére jól áll a kísérletező és a stílusokat alaposan felpróbáló szerep is. A Figure 8 és a Hanging On pop-step dalai akár egy DJ Fresh-, vagy Chase & Status- albumon is helyet kaphatnának, ugyanakkor a Calvin Harris egyszerű dancefloorjára épült I Need Your Love, opportunista bónusz-dalként is tökéletesen idomul hangjához.

Nem tudjuk, hogy Skrillex hatására, vagy magától talált rá az első lemeznél sokkal hangsúlyosabb és természetesebben jelen lévő elektronikára, de az album stúdiómunkálatai alatt magáévá tette mindkettőt. Profizmusa mellett szóljon, hogy tette mindezt úgy, ahogy ő akarta. Diktálva a trendet az elektronikának. Identitás keresése azonban még érezhető a lemezen: Jim Eliot főproduceri dominanciája mellett számos producer és szerző (köztük a két éve is vele dolgozó Starsmith) hozzájárulásával ugrál szuverén alkotói önmegvalósításában. Ellie viszont végre elindult, keresi művészetét, saját határait - még ha az első igazi kísérlet túlművészkedett is lett. Most már biztos, hogy hosszútávon is számolhatunk a héliumhangú lánnyal. B+