A jó fiú, a babaarcú gyilkos és a transzvesztita - 12 hiphop-lemezkritika

Action Bronson
Vágólapra másolva!
Legutóbb májusban írtunk 12 hiphop-lemezről, és most itt van egy tucat a nyári és őszi termésből. Nast zavarba hozza egy meztelen brazil csaj; vannak lelassult gengszterek, hőbörgő szakács, botrányhősök, mindenki kedvenc jó fiúja és még sokan mások.
Vágólapra másolva!

Nas: Life Is Good

"Y'all ready for Nas?!" - kérdezi a ceremóniamester, aztán elindul egy koszos, pofonegyszerű és gyönyörűen húzó groove; Nas pedig olyan lendülettel tolja, hogy a nagy sodrásban fel sem tűnik, hogy nincsenek olyan fogódzók, mint pl. refrén. A rövid kiállás is csak azért tér vissza többször, hogy rádöbbenhessünk, mennyire nincs itt pihenés. Aztán: Super Cat raggázik New York City-ről; bum, bum, bum - lépnek be a dobok. Van még szirénázás és szinte semmi más - csak néha ellágyuló szintizés, aminek a kézzel leállított lemezjátszó zaja vet gyorsan véget. Nas pedig: lásd mint fent. A Nasty és The Don című számok, amik az új lemezt felvezették, felvillanyozták az emberiséget. Hohó, végre lesz egy új Nas-album, aminek nemcsak a címe lesz érdekes, mint a Hip Hop Is Deadnek, illetve a Niggernek, ami végül Untitled lett? És annyira fel lett villanyozva az emberiség, amely az 1994-es Illmatic című bemutatkozást a hiphop legeslegnagyobb klasszikusai között tartja számon, hogy amikor nyáron kijött a Life Is Good, akkor gyakorlatilag egyöntetű lelkesedés fogadta. Nas végre a régi nagy formáját hozza: őszintén vall válásáról Kelisszel, illetve olyasmikről, hogy milyen érzés negyvenhez közelítve huszonegy éves, benyugtatózott, meztelen brazil csajok társaságában lenni. Hát képzeljétek, egyáltalán nem olyan jó! Az embernek közben azon kell emésztenie magát, hogy ő akkor is a gettó gyermeke, legfeljebb igyekszik civilizáltan viselkedni, meg ilyesmi nyomasztó dolgokon.

Közben pedig azon, hogy hát az alapok túlnyomó része egyszerűen vacak, ügyesen átsiklott a kritikusok nagy része. "Bele lehet kötni sok mindenbe, de igazából egyetlen dolgot vártunk Nastól: egy igazán őszinte lemezt" - fogalmaz ez a kitűnő írás. "Az alapok egy része elég jó, egy része nem, de hát ez mára gyakorlatilag hagyománnyá lett a Nas-lemezeken" - olvashatjuk itt, és még idézhetnék sok ilyet. Nyilván mást várok egy hiphop-lemeztől, mint az említett kritikusok, ráadásul nem volt tinikorom meghatározó élménye az Illmatic, de engem egész egyszerűen baromira idegesít a lemezen hallható, az elviselhetőnél tízszer nagyobb mennyiségű zongis, hegedűs, szépen éneklő nénis-bácsis, minden ízében semmilyen szám. Van egy-kettő, ami még egész jó ebből a műfajból (például a dögös Loco-Motive; illetve amikor megszólal Amy Winehouse, akinek amúgy nem vagyok rajongója, arra felfigyel az ember - igaz, ebből kiderül, hogy a többi hang mennyire jellegtelen, mármint "jó", oké, és?), de kb. a harmadik-negyediknél már nem bír érdekelni, hogy Nas, naná, baromi jó rapper. A bevezetőben említett két számon kívül a Summer On Smash lóg még ki az összképből, aminél mindig meg kell néznem, hogy nem indult-e el suttyomban a böngészőben valami zene, mert kizárt, hogy ez a szétesett izét tényleg "nyári slágernek" szánták volna egy ilyen profi cégnél. Szóval innen nézve, ahonnan nemcsak Nas rapperi teljesítménye és emberi mondanivalója a fontos, hanem az összkép, inkább C+, két A- számmal. (RA) (Def Jam)

Kendrick Lamar: good kid, m.A.A.d. city

Egy darabig úgy nézett ki, talán Nas lemeze lesz 2012-ben az Év Végi Listákra Kötelezően Felkerülő Egy Darab Hiphop-Album, de aztán október végén kiderült, hogy hacsak valami egészen nagy meglepetés történik, akkor Kendrick Lamar nagykiadós bemutatkozásával fogunk találkozni minden top 10-ben. Tavaly a Section.80 mixtape-pel már mindenkit meghódított az idén 25 éves comptoni rapper, és azóta készülnek a kritikusok és bloggerek arra, hogy elájuljanak a "rendes" nagylemeztől, vagy nagyon kiakadjanak, ha a gonosz nagykiadó (az Interscope és ezen belül Dr. Dre cége, az Aftermath) megrontja kis kedvencüket. És hohó, nem rontotta, aminek nemcsak a kritikusok örültek meg annyira, hogy egy 8/10 pontszám fikázásnak számít - hanem emberek is egész nagy számban vásárolták a lemezt, a Billboard-lista második helyén nyitott. A good kid, m.A.A.d city körüli felhajtásban azért elég sok a túlhabzás, legalábbis így kívülről nézve. Szinte mindenki elmondja, hogy milyen csodás dolog, hogy majdnem 70 percben, 12 számban egy kerek sztorit mond el: Kendrick Lamar, a comptoni "jó gyerek" történetét, akit majdnem beszippant a bűn világa, a bandázó haverok vinnék a rosszba, na meg a punci bűvköréből is nehezen szabadul - a végén azonban nem lesz rosszfiú, hanem rapper! Ami azért, lássuk be, önmagában azért még nem egy nagy erény. Hahó, zenekritikusok, olvastatok már regényt? Ugye hogy nem minden regény jó, amiben több szereplő van és a fejezetekből egyetlen történet áll össze? Mintha sokan megfeledkeznének arról, hogy a hogyanon múlik minden. (Azt csak zárójelben, hogy attól sem lesz automatikusan jó egy lemez, hogy a nagykiadó nem rondít bele, mert ezt is erényként említi sok kritika.)

A good kid... elsősorban amiatt jó, hogy Kendrick Lamar egészen nagyszerű rapper, amivel bőven kompenzálja azt, hogy önmagában nem igazán karizmatikus az orgánuma. Korántsem csak azért, mert olyan gyorsan mondja kifinomult képeit, hanem az ügyességen túlmenően egyszerűen baromi jó hallgatni, ahogy játszik a ritmussal: apró elmozdulások, gyorsítások, lemaradások, lélegzetvételnyinél rövidebb szünetek és hasonló trükkök teszik folyamatosan izgalmassá a szövegét - úgy, hogy a technika nem öli meg azt a hatást, hogy itt: egy ember beszél. A különböző életszakaszokhoz tartozó látásmódok, illetve a belső-átélő és külső-elemző nézőpontok különbségei a hanghordozásokban is megjelennek. Kendrick Lamar néha énekre vált, de nem fél akár a hőbörgő hülyét sem eljátszani, ha ezt kívánja a sztori. Ettől nemcsak változatosabb lesz a lemez, hanem erősödik az az érzés is, hogy mennyire őszinte - pont a szerepjátékok által. Az alapok leginkább hűen szolgálják urukat, a rappert. Kevés van, ami kiugrik, főleg az elektronikusabb, (majdnem) bulislágerek: Backseat Freestyle, m.A.A.d city, vagy a vonzóan szárnyaszegett Swimming Pools (Drank). A nagyobbik részt kitevő soulos és/vagy jazzes dalok közül sok tényleg inkább csak a kíséret funkcióját látja el, ennek megfelelően lazább vagy nyomottabb. A legfőbb kivétel a csodaszépen, puhán gördülő good kid, na végre, Pharrell.

Ha van kifogásom, az az, hogy nagyon az egésznek vannak alárendelve a részek, és ez az egész azért egy kicsit túl sok. Már most tudom, hogy nem fogom gyakran elővenni a lemezt, inkább csak egyes számokat, és kevés az olyan, ami ezt az önmagában meghálálná. Lehet, hogy ez legalább részben én hibám, de azért egy igazán nagyon jó lemeznél nem érezném ezt. A- (RA) (Aftermath / Interscope)

Freddie Gibbs: Baby Face Killa

Nem sokan képesek állva maradni a mai hiphop mezőnyben. A hiphop-média elképesztő tempóban kutat fel és rajong körül fiatal rappereket, akik aztán ugyanilyen gyorsan tűnnek el szem elől, mert vagy nem váltják be a hozzájuk fűzött felfokozott reményeket, vagy bedarálja őket a zeneipar. Ki hallott például az utóbbi időben az Odd Future-ről? Freddie Gibbs ebben a túlpörgetett környezetben képes évek óta stabilan kiemelkedő teljesítményt nyújtani, ami nem kis részben annak köszönhető, hogy úgy lett menő, hogy amit képvisel, az ma meglehetősen elavultnak számít. Az internet által igencsak kedvelt, a legkülönfélébb könnyűdrogok bűvkörében fogant újgenerációs hiphop korában ugyanis Freddie Gibbs régivágású utcai rapperként tudott kitűnni, a gengszterkedésnek még csak nem is azt a forró fejű, lövöldözős ágát képviselve, ami idén olyan népszerű lett néhány chicagói suhancnak köszönhetően. Gibbs kőkemény, hiteles karaktere nem az elrettentő külsőségekre épít: nem kell fegyverekkel hadonásznia, elég egy pillantás és egy jellegzetes slukk a cigiből, hogy elhiggyük, mindenre képes. Nem azért veszélyes, mert kiszámíthatatlan és zabolátlan, hanem mert nagyonis átgondolt, sokat tapasztalt, profi. Éppen ezért a karaktere a legtöbb gengszter rapperével ellentétben nagyonis valóságosnak és megfoghatónak tűnik, és ez képes leszerelni a műfaj zavarói elemeit. Ami például másnál hencegésnek és keménykedésnek hat, az nála történetmesélés. Ez az erős karizma pedig figyelemreméltó tehetséggel és képességekkel párosul. Gibbs kiváló rapper, emblematikus megszólalással, emellett pedig jó érzéke van a dalíráshoz és okosan választja meg, kikkel dolgozik együtt. A jó hír pedig az, hogy az ingyenesen letölthető Baby Face Killa című mixtape-en mindez együtt van.

Freddie Gibbs jelentkezett már ütős kiadványokkal, elég csak a két évvel ezelőtti Str8 Killa kislemezre gondolni, vagy még inkább a Madlibbel közös szuper dalokra, a BFK mégis a rapper eddigi legnagyszabásúbb, legegységesebb munkája. A lemez egységes egészként és részekre bontva is működik: elejétől a végéig hallgatva feltűnik, hogy bár stílusban és hangulatban nincsenek látványos eltérések, zenei eszközeiket tekintve mégis milyen sokszínűek a dalok. Felbukkannak kicsit reszelős, szintetikus alapok; hagyományosabb, nyugis soulos témák; R&B-vel flörtölő, slágeres dalok kifejezetten fogós refrénekkel és egy esetben az ún. cloud rapre jellemző elkent, "füstös" elektronikus alapok is. A produceri munkákat egyébként DJ Drama fogta össze, akit tényleg érdemes külön kiemelni, a legtöbb beat ugyanis kifejezetten jól összerakott, kiérlelt munka. De ahogy jeleztem, a Baby Face Killa nem csak azért működik, mert egyszerűen jók a számok és az alapok, hanem mert ezek okosan vannak elrendezve egymás mellett: az elsőre megjegyezhető slágerszámok nem cincálják szét a lemezt, kényelmesen illeszkednek az album ívébe, ami az első egy-két szám hangulatot megalapozó tétlenségétől folyamatos fejlődéssel ér a lemez tényleg masszív és emlékezetes középrészéig, hogy aztán a 12. szám környékétől fokozatosan ereszkedve kifussa magát. Egyedül a túlzottan elnyújtott végerész az, ami zavaró olykor, néhány dalt ki lehetett volna spórolni. Ezt leszámítva viszont tényleg nincs ok panaszra: az év egyik legélvezetesebb és legkirályabb raplemeze ez. A- (SZ) (szerzői kiadás)

Foreign Beggars: The Uprising

Három évvel ezelőtt egy nagyon is izgalmas és szórakoztató lemezt sikerült összehoznia a brit Foreign Beggarsnak. Minden megvolt benne, aminek akkoriban egy modern és nyitott hiphop-albumon lennie kellett ahhoz, hogy sikeres legyen, ez meg is hozta gyümölcsét. Vendégként is brillíroztak, a Noisia és Alix Perez mellett is remek számokat hoztak össze. Ám azóta igencsak felemás vagy egészen gyenge produkciókban fordultak meg, az agyatlan amerikai dubstep / brostep vonallal is egyre többet kacérkodtak (közös szám Skrillexszel, Flux Pavilionnal) és Deadmau5 kiadójához igazoltak, amiből túl sok jóra nem lehetett következtetni az új album megjelenése előtt. Nem voltak tehát nagy várakozásaim, így nem is ért nagy csalódás.

Az Uprisingon három igazán arcpirítóan béna szám szerepel: a Pendulum-utód Knife Party-val közös Apex, a hasonlóan zúzós See The Light és a dnb-s Mind's Eye. Cserébe van két tök jó szám; az egyik a Goon Bags, melyhez a hiphop tehetség, Blue Daisy készítette az alapot. A Flying To Mars pedig tökéletes példa arra, hogy hogyan kell slágeresen, rapesen dubstep-slágert írni. A két mc mellett kell hozzá a kissé karcos hangú Donae'o, Alix Perez a betépést megéneklő-elrappelő szöveghez pont jól passzoló hipnotikus, mély basszusai és egy kis dadade dadaday. A 13 szám maradék része pedig vagy csak úgy szimplán semmilyen, vagy nem illik az instrumentális rész a szövegeléshez és szétesik, élvezhetetlenné válik. Az értékelhetőbb darabokból egy fasza ep jöhetett volna össze, de ez így csak C+. (ÁD) (Mau5trap)

Death Grips: NO LOVE DEEP WEB

Én szeretem megadni egyes lemezeknek azt a tiszteletet, hogy kontextusukban, feltételezett céljaik tekintetében értékelem őket. A Death Grips második lemeze kapcsán azonban ezzel szembemenve, rögtön szögezzük le: nincs botrány. Különösebb történelmi fejtegetések és művészettörténeti rámutatások nélkül is tény, hogy ma sem a művészetben, sem a szórakoztatásban nincs botrány - bizony, még akkor sem, ha valami pont ezzel ellentétes intenciókkal kerül bemutatásra. A Death Grips a tavalyi bemutatkozó, kompromisszummentes mixtape és a tavasszal nagykiadónál megjelent lemez után meglehetősen népszerű lett. A korábban részletesen elemzett Money Store a kiábrándult agresszivitás, Zack Hill vadállat témái, MC Ride őrjöngő rapje, valamint Andy "Flatlander" Morin pokolsötét, zajos szintijei mellett tele volt szellemesen kezelt hangmintákkal, gonoszkodó, de játékos kántálásokkal, tánczene felé történő elhajlásokkal és nem egyszer bizony fogós dallamokkal is. Már az év elején lehetett tudni, hogy idén két nagylemezt terveznek. A második elvileg október 23-án érkezett volna, de a zenekar arra hivatkozva, hogy a kiadó jövő évre akarta tolni, három héttel előbb feltöltötte a lemezt szinte az összes fájlmegosztóra egy pöccsel a borítón, hogy "basszák meg, hallgassátok, még a kiadó se hallotta". Huhh, kemény. Aztán a kiadó leszedette volna, a zenekar kirakta a netre a neki küldött leveleket, így szórakoztak egymással, végül az Epic ejtette őket. (Most a lemez fent van a hivatalos honlapon.)

No de ne húzzuk az időt, milyen a lemez? Összképre leginkább olyan, mint a tavalyi mixtape. Vagy máshonnan megközelítve éppen az hiányzik róla, amitől a Money Store működött. Kevesebb a hangminta, a játékosság, és azt ugyan nem mondanám, hogy bármelyik szám rossz lenne - mert hát hogy is lenne rossz, amikor megszólal mondjuk a nyitódal minden letaroló, belassult, döcögő szintiörvénye vagy a No Love paraszt, de sodró flow-ja -, viszont három-négy szám után valahogy betompul az anyag, már nem fenyegetően szórakoztató, inkább csak nyomasztóan egyhangú, ahogy jönnek egymás után a számok. "It's all suicide" - kántálják a World Of Dogsban, pedig közismert igazság, hogy a halál halmozása egy idő után komikus lesz. A No Love Deep Web ezért nem is lehet jó lemez, csak felesleges prezentálása és görcsös megerősítése annak, hogy idén ők a legkeményebbek - a mainstream hiphopban. A lényeg szempontjából ugyanis sokat nem számít, hogy tényleg a kiadó akaratával szembemenve adták ki önkényesen ezt a lemezt, vagy csak egy megkomponált marketingfogásról van szó. Azonban ez az egyoldalúság, rossz kompromisszummentesség leplezi le a triót: ezt az anyagot a maga rendje és módja szerint soron következő nagylemezként nem is akarhatta a kiadó. Így azonban egy kínosan felesleges lemez lesz a No Love Deep Web. C+ (LÁ) (szerzői kiadás)

Mykki Blanco: Cosmic Angel: The Illuminati Prince/Ss

Előző alkalommal már volt szó róla, és azóta csak még többet cikkeztek a világlapok arról, hogy nézzetek csak oda, a macsó hiphopban, ahol nemrég még Kanye Westet lebuzizták az öltözködése miatt (vagy fene emlékszik már, miért, mindenesetre ez sértés volt), és ahol progresszív dolognak tűnt, hogy ő azt felelte: "nem vagyok az, de nem utálom őket" - idén lett egy olyan, hogy gay rap. Illetve ez nem igaz, mert ilyen nincsen, hanem vannak rapperek, akik vállalják, hogy melegek, adott esetben akár rappelnek is erről, de ne higgyük már, hogy ettől ez egy "mozgalom", pláne nem "műfaj" - mondják ők azokban a cikkekben, amik a gay rapről szólnak. Szóval ennek a nem létező dolognak a nagyszerű, csodálatos, előző cikkünkben ajnározott Le1f és még néhány (kevés) előadó mellett Mykki Blanco az egyik legláthatóbb alakja, aki rendszeresen küldi a kontentot a blogoknak. Ugyan nemrég bejelentette a Twitteren, hogy többet ne hívják, ha a gay rapről akarnak cikket írni, mert csak a zenéjéről nyilatkozik, azért az imidzséhez nagyon is hozzátartozik a szexualitása: klipjeiben simán női ruhába öltözve jelenik meg. A napokban pedig kijött bemutatkozó mixtape-je, letölthető a honlapról (közvetlenül pedig innen vagy innen).

Mykki ugyan azt találta ki magára, hogy ő egy "acid punk rapper", az első (mármint a tök fölösleges intró utáni) szám címe jobb meghatározás volna: Haze Boogie (haze: köd, fátyol, homály). Nagy és erős ritmusok találkoznak itt enyhén ködös vagy csúszós vagy bugyborgó szintikkel. A számok egy része harsány, sőt, bombasztikus alapokat alkalmaz, amik nagy üres tereket hagynak, ezekben kóvályognak a csipogó szintik. Ezek a számok egyfelől agresszíven letámadják a hallgatót, másfelől viszont (szemben "az egész zenét mindenhol összekenjük elmosott szintikkel" mozgalommal) rengeteg helyet hagynak Mykkinek, amit ki kell töltenie, és meg is teszi. Menőzik, sármőrködik, mókázik, bulizik és buliztat; amikor keménykedik vagy sötétkedik, akkor sem lehet igazán komolyan venni, de ez nem kifogás, sőt, pont így jó. A számok egy másik része direkt furibb, ezekben a rap jobban bebújik a kíséret mellé. A Fuckin The DJ-ben a csúszós szintik egyenesen szomorúak; a Riotban van valami igen fura zaj (kb. mint a visszacsévélt magnószalag, de nem pont), aztán csattogó, őrült ritmusú juke-ba vált át; a Squanto sötét drum and bass, de teljesen darabokra potyogva. Aztán ott van a YungRhymeAssassin Flosstradamus által készített alapja - ahhoz képest, hogy a tánczenébe átfordult trap egyik vezéralakjáról van szó, itt direkt pont a bomba lábdobok hiányoznak, és emiatt nehéz hova rakni.

Mikky Blanco nagyon megnyerő, egyedi jelenség; megfelelő mennyiségben vannak jó erős, szórakoztató vagy kellőképpen izgalmas darabok a mixtape-en, és gyengébbek sem sokkal maradnak el a többitől, illetve megvan a helyük az egészben. Az viszont elég idegesítő, hogy az utolsó négy szám teljesen fölösleges baromkodás Blanco idegtépő, felpitchelt hangjával. De mivel ez egy ingyen letölthető mixtape, és persze hogy egyszerűen ki lehet törölni a végét, B értékelésnél rosszabbat még így sem érdemel. (RA) (szerzői kiadás)

JJ Doom: Key To The Kuffs

Három év hallgatás után tért vissza az underground hip-hop egyik kultikus figurája, MF Doom. A kilencvenes évek közepe óta olyanokkal dolgozott, mint Thom Yorke, J Dilla vagy a Wu Tang-Clan. Társa ezúttal a még kevésbé ismert amerikai producer, Jneiro Jarel volt. A Keys To The Kuffs simán ott van Doom eddigi három legjobb albuma között: élete formáját nyújtja a lemezen és JJ hol kísérletezősebb, futurisztikus, hol a tradicionális hip-hopot idéző alapjai is kiemelkedőek. Több hallgatás után is izgalmas tud lenni, érdekes és intelligens, gyenge pontok nélkül; olyan kiemelkedő számokkal, mint például a a Guv'nor, mely a maga nemében egy remek sláger, bár talán itt a legabsztraktabb az alap, mégis könnyen befogadható és Doom fülbemászó orgánumának köszönhetően meg is ragadnak sorai. A legerősebb dal a Winter Blues: kiváló szöveg, kiváló alap, a Doom-életmű egyik legjobb darabja. De ki lehetne még emelni a kilencvenes évek hiphopját idéző, kissé komorabb Retarded Frent, a J Dilla-hatású instrumentális Viberian Sun Part II.-t vagy a szimplán csak a wc-higiéniáról szóló, kissé electro-hopba átmenő Wash Your Handst, amiben meglenne a lehetőség, hogy buliszámmá váljon, de Doom stílusa visszafogja, ám ez mégsem hátrány.

A lemez egyetlen hibája, hogy ha már olyan vendégek szerepelnek a dalokban, mint Beth Gibbons (Portishead) vagy Damon Albarn (Blur, Gorillaz) akkor elvárnánk, hogy adjanak is valami pluszt. De ez nem történik meg, hiába indítja be a hallgató fantáziáját, csak papíron fityeg ott a két név, teljesen elvesznek, semmi kihagyhatatlant nem tesznek hozzá a számokhoz. Ellenben a kisebb nevek (Boston Fiedler, Khujo Goodie) ha nem is kiemelkedő, de minőségi teljesítményt nyújtanak. Már csak a régóta húzódó DoomStarks (MF Doom+Ghostface Killah) és az új Madvillain albumot győzzük kivárni. A- (ÁD)(Lex)

SpaceGhostPurrp: Mysterious Phonk: The Chronicles of SpaceGhostPurrp

Ritkán fordul elő, hogy egy klip annyira pontosan megalkotja egy zene képi megfelelőjét, mint ahogy azt SpaceGhostPurrpnak sikerült a maga által rendezett Tha Black God videóval. A legordasabb rapközhelyek láthatók itt, úgymint bulák, pénz, verda, szerencsejáték, a kamera felé menetelő banda stb. - de egyrészt az sötét, alulvilágított, a Gyűlölet című filmet idéző fekete-fehér színvilág, másrészt a megszokottnál éppen csak egy kicsit, de határozottan lassabb tempó pszichedelikussá és álomszerűvé teszi az egészet; talán rémálom, talán nem. SpaceGhostPurrp számaiban ugyanez történik. Maga a rap meglehetősen egyszerű, jól ismert ritmusképletekkel, frázisokkal, kezeket-a-magasba refrénekkel; a dobalapok is nagyon tipikusak - viszont kicsit mindig lassabbak, mint amilyennek lenniük kellene. Aztán folyamatosan ott úsznak a hideglelős szintik a háttérben; mindehhez pedig számonként egy-két motívum társul még: elektronikus nyikorgás, huhogás vagy nyekkenés, pornós nyögdécselés, melankolikus zongora.

Persze hogy nagyon hamar kiismerhető az egész, és jól meg lehet határozni a kilencvenes évekbeli forrásokat (köptetőszirupos belassított déli hiphop, G-funk, a New York-i paranoid klasszikusok - részletesen, kontextusba helyezve lásd itt). És persze, hogy bele lehet kötni a nem túl kifinomult rapbe is. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy SpaceGhostPurrp sajátos fantáziavilágot teremt a műfaj néhány jól bejáratott (szintén fantázia)világának elemeiből, és ennek írja meg a sajátos slágereit. És igazán szórakoztató, ahogy az ember elképzeli, hogy egy sötét klubban gengszterek és jócsajok lóbálják a kezüket és rázzák a seggüket mondjuk a Get Yah Head Bustra - lassítva, alulvilágított fekete-fehérben. Mármint hogy ebben a zenében a világ ilyen, lassú, fekete-fehér - és attól, hogy ezt szereplői nem látják, a kívülről bekukkantó számára vicces és szürreális lesz az egész. És így nézve ez egy meglepően hosszú távon működni képes lemez, sok emlékezetes, sokadszori hallgatásra ugyanolyan jól működő "slágerrel". Nem is gondoltam volna elsőre, de még mindig élvezem a nyáron megjelent lemezt, úgyhogy kijár egy A-. (RA) (4AD / Neon Music)

A 21 éves miami srác egyébként a "minden kiadónak kell egy furarapper" mozgalom keretében került a nagy független 4AD-hez. A Mysterious Phonk főleg korábbi ingyenes mixtape-jeinek többé-kevésbé letisztázott számaiból áll. Egy mixtape-ről mi is írtunk már itt; a lemezmegjelenés óta ide felkerült egy brutális, két és fél órás gyűjtemény Purrp bandájának, a Raider Klannek 47 darab számával - de azért ez sokkal hamarabb fárasztó lesz, mint a nagylemez. Ami egyben cáfolja azt az elterjedt vélekedést, hogy rosszat tett ennek a zenének, hogy a hivatalos megjelenéssel kicsit kevésbé lett lo-fi, mint eredetileg volt. Pont hogy a határozottabb kontúrokkal erősebb lett a világképző ereje. Mostanában egyébként azzal foglalkoznak az újságok, hogy a valaha haveroknak számító SpaceGhostPurrp és A$AP Rocky, illetve bandáik egymásnak estek, nemrég szó szerint, a rendőrség választotta szét őket.

Action Bronson & Alchemist: Rare Chandeliers

A szakácsból rövid idő alatt az internet egyik kedvenc rapperévé lett Action Bronson egyik idei kiadványáról írtunk előző alkalommal; ez talán az utolsó 2012-ben, innen lehet letölteni. Mind a tizenhárom szám producere The Alchemist, aki napi négy-öt soul-jazz-funk hangmintázós beatet legyárt, úgyhogy akad közte tisztes iparosmunka, de itt igazán jó. Az Oh Nóval alkotott duója, a Gangrene idei lemezét idézően pszichedelikus, csak éppen kevesebb direkt mocsokkal. A minták igen fasza groove-okat adnak ki, de közelről figyelve kiderül, hogy milyen ravaszul szabálytalanul van megvágva a legtöbb - ami tehát nem csökkenti az erős bólogattató hatást, viszont akkor is furi-izgi pszichedéliával itatja át, amikor maga a mintázott zene nem ilyen. Action Bronson elrajzolt, szeretnivalóan hőbörgő figurája pedig meglepően jól illik mindehhez. Nála is megvan az a hatás, hogy messziről nézve az erőszakról, szexről és kajákról ordibáló, testileg és jelenlétét tekintve is impozáns méretű fickó látszik; közelről viszont kiderül, hogy nagy fantáziával játszik el a szövegritmussal. Ha kell még ok arra, hogy letöltsétek: a csomagban benne van a borító mozgó gif változata is. A- (RA) (szerzői kiadás)

P.O.S.: We Don't Even Live Here

Stef Alexander, azaz P.O.S. a hardcore punk színtérről indult, a Building Better Bombs frontembereként, és ez későbbi szólólemezein is erősen érezteti hatását. Három évvel ezelőtti nagysikerű kiadványán, a Never Betteren például a Fugazi egyik klasszikusának refrénjét is idézi (amúgy P.O.S tagja a Doomtree elnevezésű hiphop-kollektívának, ők készítették a netszerte népszerű Wu-Tang/Fugazi mashupot, a Wugazit). Az itt meghallgatható We Don't Even Live Here az első olyan albuma, ami a hardcore punk/poszt-hardcore hatásokat, vagy akár csak kikacsintásokat elhagyja. Kísérletezés viszont van bőven, eklektikusságával még a Never Bettert is lekörözi az új lemez - azt amúgy sem lett volna sok értelme újramondani. A hangsúly most az elektronikán van. A sodró lendület, az intenzív dobtémák és a rendkívül hangsúlyos szintifutamok, meg a kismillió effekt egy egészen sajátos és működőképes hangzásvilágot eredményezett.

A nyitó felvétel, a Bumper nagyjából meg is alapozza mindezt, de talán még ez az a dal, ami a leginkább felidézi a Never Better hangzását, a későbbiekben ettől egyre messzebb kerülünk. A lemez első fele különösen ütős lett, itt tömörülnek a legjobb közreműködések: Justin Vernon (Bon Iver) a How We Landben nem csak énekel, hanem mondjuk ritmikusan szövegel, ami majdnem olyan mintha rappelne, minderre még AutoTune effektet is húztak; a Wanted/Wasted oldschool hatású alapjára pedig Astronautalis a kiadvány egyik legjobb verzéjét írta meg. A játékidő második fele már nem ennyire erőteljes. A Get Down jól sikerült zsánerparódia, ami a partislágernek szánt, értelmetlen hiphop-felvételeket döngöli a földbe; ám ezután az elektronikus zenei hatások túlsúlya már-már fárasztóan hat (a címadó dal alapját egyébként a Boys Noize jegyzi). Itt már csak a lemezt záró, a Marijuana Deathsquads-tag Isaac Gale-lel közösen szerzett Piano Hits hozza vissza a kezdeti színvonalat. A dalszövegek viszont végig kitűnőek, nagyjából egy témát járnak körbe, erre utal a cím is: egyfajta elidegenedésről van szó, P.O.S saját műfajának közegében sem igazán találja a helyét. Erre persze van egy frappáns válasza: a Fuck Your Stuff nem csak a branding elutasítása, hanem erős társadalomkritika is, és mondhatjuk, hogy nagyjából körvonalazza is a teljes lemez mondandóját. Néhány üresjárata ellenére a We Don't Even Live Here igazán kiemelkedő alkotás, aminek az általa pellengérre állított műfaji tradícióhoz tényleg semmi köze sincs. B+ (HZD) (Rhymesayers Entertainment)

Serengeti: C.A.R.

Addig fogok minden Serengeti-kiadványról írni, amíg napjaink legegyénibb rappere fel nem lép a Sziget nagyszínpadán, magyar rajongók őrjöngő tömege előtt! (Az életműről itt volt szó, legutóbbi hiphopos cikkünkben is szerepelt egy ep-vel.) Ez a félórás lemez mondjuk inkább közös munka: Serengeti mellett Jel és Odd Nosdam is egyenrangú alkotótárs, sokkal inkább, mint amennyire egy-egy producer lenni szokott. A változatos lemezt összefogja a viszonylag zörgős megszólalás, illetve a szellemes ütemek is nagyjából ugyanabból a körből jönnek - de emellett van itt több laza funkos dal, mi több, egyszer még country-s gitár is; illetve másfelől töredezettebb és sűrűn rétegzett számok, vagy akár a Bomb Squadre visszautaló, majdnem széteső, de húzós káosz; időnként súlyosabb basszusok, máskor kedves melódiák. Utolsó előttinek pedig egy csodásan zajos, zúgós, ipari jellegű rombolós hiphop, a vicces Chill címmel, ami nekem speciel nagyon megmelengette a szívem. A rap nincs kiemelve, sőt, gyakran el is bújik; Serengeti szereplői most is szerencsétlenek, van, amelyik kiabál is; a történetmesélés szakadozottabb, mint amit megszokhattunk tőle. Nem egy tipikus Serengeti-lemez, vagyis nem itt a leglátványosabb, mitől olyan jó és egyedi ő - viszont egy igen jó kis (mondjuk hogy) underground hiphop-lemez, B+. (RA) (Anticon)

Jeremiah Jae: Raw Money Raps

Jeremiah Jae letölthető zenékkel hívta fel magára a hiphop kísérletező vadhajtásai iránt érdeklődők figyelmét, annyira, hogy igazi debütáló lemezének megjelenését többen (itt a Quartnál is) a műfaj (vagy valami) reménybeli mérföldköveként várták; mivel Flying Lotus kiadójánál, a Brainfeedernél jött ki, elég sokan figyeltek rá. A Raw Money Raps azonban csalódás. Kísérletező hiphop, való igaz: minden körülvesz a zörgés és zaj, a ritmusok csattognak és meg-megakadnak, furán csipognak a szintik, fel-le csúszkálnak és vinnyognak a samplerben a vonósok, eltévedt hangminták bukkannak fel, esnek szét és tűnnek fel. Mindebből nem igazán emelkedik ki Jeremiah Jae lassú, kimért ritmikus beszéde vagy énekbeszéde - éppenséggel valódi rapnek azért nem nevezném. Néha egy-egy soulos minta köré épített, viszonylag rendes hiphop segít lazulni, máshol avantgárd kollázsba fordul a zene.

Van egy-két szép motívum, mondjuk szexin zörgő basszusmenet és ilyesmi a lemezen, de egészében pont két szék között a pad alá esik. Még annyira sem működik hiphopként, mint a műfaj kísérletező ágának átlaga, vagyis fel sem merül, hogy mondjuk bólogatni lehetne rá; viszont avantgárd zenének meg egyszerűen nem igazán újító: a legtöbb megoldása ismerős, illetve egyszerűen nem bír érdekelni és kész. Mindkét téren sokkal jobban teljesít, vagyis több kategóriával jobb Lee Bannon idei, korábban ajánlott lemeze. C+ (RA)(Brainfeeder / Neon Music)