Fél lábbal a sztratoszférában - a Tame Impala új lemeze

Az év egyik legünnepeltebb rocklemezét az ausztrál Tame Impala készítette el. Tényleg akkora szám Kevin Parker pszichedelikus agymenése, vagy szedni kell hozzá valamit, hogy mi is élvezni tudjuk?

A kritikánkból nem is derült ki igazán, mennyire szerettem a Tame Impala két évvel ezelőtti, első lemezét. Ez mégsem véletlen annyira, hiszen már ott is írtam, hogy érdemes türelmesnek lenni a lemezzel szemben, és a kritika írásakor még nem is értem el a csúcspontot, de aztán végképp letepert a lemezből áradó pszichedélia, no meg az elsőrangú dallamok. Nem is érdemes ezt tovább ragozni: az Innerspeakert méltán emlegették 2010 legjobb rocklemezei között, és ez még csak a kezdet volt ugyebár.

Kezdetben a Tame Impala még csak hosszú hajú, ausztrál freakek gyülekezetének tűnt, azóta viszont már nyilvánvalóvá vált, hogy a zenekar gyakorlatilag egyenlő Kevin Parkerrel, akit élőben még kiegészítenek páran, de a stúdióban egyedül ő a Tame Impala. Parker a nyugat-ausztráliai Perth városában működő színtérből nőtt ki, ahol több, rugalmas felállású rockzenekar működik és cserélődik évek óta, és melyek közül egyébként a Pond is elindult az idei, nem is rossz lemezével a világhír felé (Parker azon a lemezen dobol). A Tame Impala az első lemez sikere után hosszú turnéra indult, Parker pedig közben megírta és felvette a második album dalait, Párizsban pedig be is fejezte az anyagot, amit újra a pszich-rock isten Dave Fridmann (lásd még Flaming Lips, MGMT és sokan mások) kevert, az elsőhöz hasonlóan.

A Lonerism elég hamar letarolt mindent és mindenkit, és most ott tartunk, hogy én még nem is olvastam róla negatív kritikát. Ez sem lesz az, pedig eleinte nem így tűnt: első két meghallgatásra kifejezetten csalódást okozott a lemez. Az album első fele összefolyó pszichedelikus rockmasszának tűnt, és a második rész is csak egy hajszállal tűnt jobbnak. Ezt hallva át kellett értékelnem az első lemezről írott megállapításomat, mely szerint azon ne lettek voltak slágerek: hát dehogynem voltak. A Solitude Is Bliss, a Lucidity vagy a Why Won't You Make Up Your Mind? mind-mind könnyed és fülbemászó, könnyen szerethető darabok, és ez igaz volt az Innerspeaker dalainak többségére is. Viszont mit lehet kezdeni a Lonerismmel, amelyből elsőre csak a Feels Like We Only Go Backwards fenségesen tökéletes pszich-popja emelkedett ki? (Igaz, az már elsőre is nagyon.)

Túl egyszerű lenne most ugyanazt leírni, mint az első lemeznél - nevezetesen, hogy a türelem volna a kulcs. A Lonerism ugyanis eléggé más, mint az Innerspeaker volt: valóban jóval kevésbé direkt, sokkal sűrűbb és kiszámíthatatlanabb album, ami másfajta hallgatói megközelítést is igényel. Ez sem tudja feledtetni velem, hogy az Innerspeaker természetes fesztelensége nekem hiányzik néha: tetten érhető itt is a glamrockos Elephantban vagy a Music To Walk Home By-ban, de míg az első lemez idején Parker valószínűleg csak óvatosan kísérletezett a hallucinogén drogokkal, most már nagykanállal zabálta őket. Persze hiba lenne szimplán ennek tulajdonítani a sokféle hangmintát és a billentyűsök fokozott használatát a lemezen, amelyek bőven túlmutatnak már egy pusztán múltidéző pszich-rocklemezen. Ez az album egyszerre modern és nosztalgikus is, sikeresen lép tovább a debütálástól, ám aki szerette azt, annak azért joggal lehet némi hiányérzete a helyenként túlzásba vitt kísérletezés miatt. Parker nagyon helyesen kockáztat, de nem mindig nyer ezzel, noha az összkép így is bőven pozitív: a dalok sokszor több síkon is működnek - hagyományos rockszámként ugyanúgy, mint a sztratoszféráig emelkedő tripként.

Nincs olyan kritika a Lonerismről, amelyben ne kerülne elő a Beatles és John Lennon neve: előbbi leginkább amiatt, mert a lemez tényleg olyan, mintha Parker a Tomorrow Never Knowsig ment volna vissza a rocktörténelemben, hogy onnét kiindulva kövesse tovább az irányt, Lennon pedig az énekhang hasonlósága miatt jön elő. De ezek annyira nem fontos dolgok, sokkal inkább az, hogy a Lonerism egy bivalyul szóló, időtlen rocklemez, ami teljes fegyverzetben mutatja meg, Kevin Parker mekkora dalszerző és stúdiómágus is egyben (noha itt érezhetően az utóbbi szerepre gyúr jobban), ráadásul sokkal kevésbé érződik rajta a görcsösség, mint a legtöbb mai, hype-olt indierock kedvenc munkáin. Azt továbbra is fenntartom, hogy a lemez második fele erősebb, és azt is, hogy odáig még nem jutottam el, hogy ténylegesen jobban is tudjam szeretni, mint az első lemezt tettem. Viszont most már sajnálom, hogy nem tudok elmenni a csütörtöki, bécsi koncertre, ami mostanáig valamiért hidegen hagyott. Nincs még hely valakinél a kocsiban, srácok?! B+