Vigyorogva bólogatni a zörgő bluesra - Kid Koala új lemeze

Kid Koala
Vágólapra másolva!
A Ninja Tune kiadó nálunk is jól ismert lemezjátszóművésze, Kid Koala különleges albumot készített: egy régi géppel régi blues-lemezeket vett kezelésbe. Szétszedte és összerakta őket, az eredmény a blues és a hiphop között ingázik.
Vágólapra másolva!

Kid Koala gyerekkora óta szeretett volna játszani egy E-mu SP-1200 sampler-dobgéppel. Mindjárt érthetőbb lesz ez a vágy, ha utánanézünk, hogy ez a kütyü volt a nyolcvanas évek végén, az "aranykorban" a hiphop-producerek kedvenc eszköze: egyetlen gép, amivel a dobokat és a megvagdosott hangmintákat is le lehetett játszani. A hiphop-rajongó kanadai srác rá is vette szüleit, hogy elvigyék őt a hangszerboltba, aztán ott kiderült, hogy ötezer dollártól kezdődik a sampler. "Újságkihordással pont húsz évig tartott volna összeszedni ezt a pénzt" - mondta Kid Koala, aki aztán felhagyott az újságkihordással, elismert dj-producer-lemezjátszóművész lett, és nagyjából húsz évvel később meg is szerzett egy SP-1200-ast, és elkészítette vele 12 Bit Blues című lemezét. Aminek, mint a címből kiderül, másik jellegzetessége, hogy egy másik gyerekkori szerelem, a blues adja az alapját. A kapcsolat az, hogy mind a sampler, mind a blues arról szól, hogy "a zenét le kell csupaszítani az alapokig".

Az itt végighallgatható lemez összetevői ennek megfelelően a lemezjátszóval bűvészkedő, hangmintákkal zsonglőrködő hiphop és a blues. De nem a kettő "szintéziséről" vagy ilyesmiről van szó - hanem ennél izgalmasabb dolog történik. A 12 szám nagyjából ugyanazon séma szerint épül fel: elindul egy jó kis sűrűn, zörgősen megszólaló blues-alap, gitár, dob és sokszor szájharmonika, zongora vagy fúvósok - aztán megakad, eltérül, majd elkezd ismétlődni. ("Ha lejátszanád a zenémet egy rendes New Orleans-i jazzbandának, azt mondanák: Ejha, ezek jól berúgtak!" - mondja Kid Koala.)Többedszeri hallgatásra is képes meglepni és megzavarni, főleg az, hogy aztán hoppá, kiderül, hogy ez a szétszaggatott furiság igazából egy tök jó kis groove-vá áll össze. Ráállunk a bólogatásra, és akkor előjön a (kvázi)hiphop mögül a blues, annak inkább az erőteljesen húzó, nem a melankolikus fajtája: el lehet kezdeni figyelni a reszelős hangú bácsikra, ritkábban szép hangú nénikre, gitárdallamokra. Aztán megint visszaveszi az irányítást a hiphop, mondjuk jön egy ravaszabb váltás egy máshogyan megszaggatott blues-mintára - és aztán megint vissza a blueshoz stb. Vagyis a számok szerkezetét az rajzolja ki, hogy a hallgató figyelme hogyan ingázik a bluesos és a hiphopos aspektusok között.

A 12 Bit Blues tele van roppant szellemes ötletekkel, erős ének- és hangszeres mintákkal, de kevés az olyan bravúr, ami fel akarja hívni a figyelmet arra, hogy "ez egy bravúr" (mondjuk egy szétscratchelt gitárszóló, amiből majdnem egy másik gitárszóló áll össze, de csak majdnem). Ez így pont jó, mert így az első meglepetés elmúltával nem kell arra figyelni, hogy mit csinál Kid Koala, hanem lehet belefeledkezve, vigyorogva bólogatni a zörgős hiphop-bluesra. Akarhatna "zseniális", "hú, sosem volt ilyen" lemez lenni, de szerencsére nem akar: egy tök jó kis lemez. B+