Dalok a fürdőszobatükörhöz - a Beat együttes pályája

A nagy brit ska-hullám kívülállója volt a fehér és fekete zenészeket egyaránt tartalmazó The Beat, amely rövid, de sikeres pályafutás végén harminc évvel ezelőtt jelentette meg utolsó lemezét. Mit adott a világnak az Amerikában The English Beat néven ismert zenekar a slágereken kívül?

Nyáron jelent meg a The Complete Beat című, öt lemezből álló, díszdobozos kiadvány, mely a rövidéletű, de annál nagyobb jelentőségű birminghami zenekar, a Beat pályafutásának minden fontos momentumát tartalmazza, mindenféle extrákkal kiegészítve. Sőt idén jelent meg egy újabb válogatás is a zenekartól, és ezek némiképp újra ráirányították a figyelmet. A Beat ugyan a nyolcvanas évek elején rövid ideig nagyon népszerű volt Nagy-Britanniában, míg utolsó éveiben felfedezték az amerikai college rádiók is (The English Beat néven), mégsem vált igazán ismertté, és egykori pályatársaik közül a Madness és a Specials is komolyabb karriert futott be. Sőt idehaza talán még a Selecter és a Bad Manners is ismertebb volt a 2 Tone zenekarok közül, úgyhogy éppen ideje volt végre egy hosszabb cikknek a Beatről. (Jellemző, hogy a Complete Beat kiadásáról is csak a Skinhead.hu tartotta érdemesnek megemlékezni.)

Bár ahogy már mondtam, a Beat első kislemeze is az újhullámos brit ska kulcskiadójánál, a 2 Tone-nál jelent meg, mégis ez a zenekar távolodott a legmesszebb a klasszikus, négynegyedes skától, amiben a fent említett többi együttes utazott többnyire. Ha meghallgatjuk például a Beat első lemezét, az I Just Can't Stop It-et, talán két vagy három olyan számot találunk, ami beleillik a bennünk élő ska-képbe (jellemzően nem is ezek a legerősebbek), a dalok többsége sokkal inkább a brit posztpunk stílusokat és kultúrákat összekötő úttörőit juttathatja eszünkbe. Ez a Beat esetében nem feltétlenül úgy nézett ki, mint a Specials esetében, ahol a fehér és fekete zenészek kihoztak valami közöset a punkból és a skából, hanem a tagok nagyon eltérő háttérrel érkeztek. Az együttest alapító Dave Wakeling már írogatott magának hagyományos popdalokat korábban is, haverja, a gitáros Andy Cox megtartott valamit a hatvanas évek hagyományaiból, míg a basszusgitáros David Steele az induláskor még húszéves sem volt, nem véletlenül a punk lendületét hozta magával. Ők voltak a fehér tagok, míg az együttes fekete felét a ska/reggae vonalról érkező másik énekes, Ranking Roger, a náluk kicsit idősebb dobos, Everett Morton és a megalakuláskor csaknem ötvenéves szaxofonos, a jazzen nevelkedett Saxa képviselte.

Ellentétben más brit városokkal, Birminghamben nem igazán voltak faji problémák: ott őslakosok és bevándorlók eleinte közösen dolgoztak, később pedig együtt álltak sorban a munkaközvetítőknél. Az Angliát sújtó hetvenes évek végi recesszió és munkanélküliség, illetve a punkrobbanás a város, sőt a teljes közép-angliai régió zenei életére jótékony hatással volt: ahogy Wakeling egy interjúban nemrég elmondta, a környékről frissen megjelenő együttesekben az volt a közös, hogy mindre hatással volt a fekete zene, ellentétben mondjuk a punk és posztpunk központjaival, Londonnal vagy Manchesterrel. A birminghami Beat, Dexys Midnight Runners, UB40 vagy éppen a Chicet a Sex Pistolsszal keresztező Duran Duran ugyanúgy sokat köszönhetett a fekete zenének, mint a coventryi Specials és Selecter - legyen az reggae, soul, funk vagy ska. Ebben a miliőben jelent meg a Beat, amely egyrészt vállaltan tánczenét játszott, szövegeiben viszont kezdettől fogva a korszak kilátástalanságát tükrözte.

A zenekar egyik első dala, a Mirror In The Bathroom például a nagyvárosi magány egyik legszebb megjelenítése dalszövegben (nem pedig kokainozásról szól, mint az pár évvel később Amerikában elterjedt), és Wakeling saját tapasztalatai ihlették, amikor még építkezésen dolgozott, és csak otthon a fürdőben merte kimondani, hogy mennyire nincs kedve hozzá. Az egyéb szövegek sem voltak feltétlenül vidámak, míg a lemezenkénti egy-két, Ranking Roger énekelte, bulizós ska számot leszámítva a zenébe is mindig vegyült valami baljós feeling is. Az együttes többek között is ezért döntött úgy '79 végén, hogy első kislemezdalként inkább egy közismert klasszikust dolgoz fel: Smokey Robinson Tears Of A Clown című slágerét. Ez rögtön a karácsony egyik slágere is lett, a Beat rendes lemezszerződést kapott, és a következő év egyebek között róluk is szólt Nagy-Britanniában.

Nem véletlenül, hiszen a már említett I Just Can't Stop It rögtön kezdésként egy elképesztően erős, hibátlan lemez lett, mely azóta számos minden idők legjobbjai listára is felkerült. Hordozott magán annyi karibi stílusjegyet, hogy az abban az évben népszerűsége csúcsára érő ska hullámból se lógjon ki, de az is szeretheti, aki amúgy remekül megvan ska nélkül. A már említett Mirror In The Bathroom testesíti meg a lemez erényeit leginkább: Steele zseniális basszusfutama és Morton reggae-s dobjátéka ellenállhatatlan, két kettedes groove-ot kölcsönöz a dalnak, ugyanakkor Wakeling énekének és a jéghideg gitárnak köszönhetően valamiféle sötét, feszült atmoszféra is megüli a számot, aminek több köze van mondjuk a Joy Divisionhöz, mint a Specialshoz. A szám nagy sláger is volt, de még fontosabb utólag, hogy gyakorlatilag összekapcsolta a hetvenes évek punk utáni, borongós brit zenéit a nyolcvanas évek új hangvételével.

Ugyancsak Steele basszusjátéka viszi a hátán a Click Click, a Twist And Crawl vagy a Noise In This World című számokat: ezek a punkos lendületű, nyaktörő tempójú dalok mutatják meg elsősorban, miért is nem hülyeség afféle géniusznak nevezni Steele-t, akit nyugodtan egy lapon lehet említeni Peter Hookkal, Jah Wobble-lal és a posztpunk egyéb, ünnepelt basszusgitárosaival. Cox sem sokkal marad el tőle: nagyszerűen játszik Steele alá, míg a Two Swordsban és a Best Friendben a Byrds-féle csilingelős gitárhangzást modernizálja. Az együttes odamond Margaret Thatchernek is a Stand Down Margaretban, és több számban is politizál rendesen, mint akkoriban nagyjából mindenki, ám az Andy Williams által halhatatlanná tett Doc Pomus-szerzeményt, a Can't Get Used To Losing You-t is sikeresen építi be a saját hangzásába. Az egészet pedig az időtlen hangzásra törekedő Bob Sargent producer tartja össze: dubos, visszhangosított basszus- és dobhangzás, lebegős szaxofon jellemzi a lemezt, és egyáltalán, a tagok biztosak benne, hogyha ő nincs, akkor a Beat is úgy szólna, mint bármelyik nyolcvanas évekbeli zenekar. Ezen a lemezen tényleg magától értődő természetességgel ötvöződött múlt és jövő, fekete és fehér, szomorú és vidám. (A+)

Egy évvel később a Wha'ppen viszont már nem ilyen erős: Wakeling egyrészt kicsit túlzásba viszi a komolykodást és a politizálást, másrészt hiányoznak azok a csúcspontok, amelyek az első lemezt jellemezték. Nincs meg az a lendület sem, noha egyébként minden stíluselem a helyén van, és a zenei paletta is színesedett: már latinos, afropopos elemek is előkerülnek, és a reggae is jobban középpontba kerül. A legnagyobb hibát azzal követte el a zenekar, hogy a Too Nice To Talk To kislemezdalt eleinte nem tette fel a lemezre. Pedig az a Beat egyik legjobb dala, még groove-osabb és erőteljesebb, mint az első lemezen bármi, a szövegben pedig Wakeling arról panaszkodik, hogy nem mer megszólítani egy lányt a diszkóban. Ennek hiányában is vannak jó számok a lemezen: az Elvis Costellót idéző, hidegháborús paranoiára épülő Dream Home In NZ vagy a La Bambát kicsavaró Monkey Murders tűnik ki leginkább, és a többivel sincs gond, de inkább csak korrekt Beat-számok ezek. A kislemezes számok nem véletlenül nem arattak sikert, viszont maga az album mégis jól szerepelt, és az elsőhöz hasonlóan a brit albumlista harmadik helyéig jutott. Persze ebben lehet, hogy annak is szerepe volt, hogy a szőke Wakeling és Ranking Roger is jó pasik voltak, meg a zenekarnak amúgy is megvolt a maga sármja. (B)

'82-re kiderült, hogy az együttes hangtechnikusaként dolgozó skinhead, Dave Blockhead képzett zongorista: egy alkalommal a másnapos Saxa helyett ugrott be, és billentyűn játszotta a szaxofonfutamait. A zenekar le is csapott rá, persze nem Saxa helyett, hanem plusz tagként csatlakozott a Beathez billentyűsként, ami jól hallható a zenekar harmadik és utolsó albumán, a Special Beat Service-en. Addigra az állandó turnézás és igénybevétel felőrölte az együttest, amely több pályatársához hasonlóan nem bírta a feszkót. Különösen David Steele, az öntörvényű zseni készült ki, olyannyira, hogy már nem is vétózta meg, hogy Wakeling egy-két korai, szerinte túlzottan is öreges szerzeményét feltegyék a lemezre: ezek egyike volt a személyes szövegű Save It For Later, amely később az együttes legismertebb száma lett, különösen Amerikában, ahol több filmben is hallható. Ebből a hagyományos, hibátlan gitárpop számból kapja mára a jogdíjbevételek egyharmadát a zenekar, és feldolgozták Pete Townshendtől kezdve a Pearl Jamig sokan. Ez mindenképpen az album csúcspontja, miközben képviseli a lemezen még a korai Beat lendületét a Rotating Heads és a Sugar And Stress, de kiemelendő a franciás, harmonikával megtámogatott Jeanette is, miközben a soulos I Confess is egy jó single volt. Változatosabb, frissebb lemez ez, mint a Wha'ppen volt, távolodva a ska gyökerektől az időtlen pophangzás felé. (A-)

Hiába lett azonban egyre népszerűbb Amerikában, és koncertezett együtt olyanokkal, mint David Bowie, a Clash, a Talking Heads vagy a Police - a zenekart nem sikerült megmenteni. A két énekes, Wakeling és Ranking Roger General Public néven indított új együttest, egykori Specials- és Dexys Midnight Runners-tagokkal, sőt az induláskor még Mick Jones (The Clash) is beszállt egy darabig. A General Publicnak egy nagy (Tenderness) és pár kisebb popslágerre futotta, miközben Cox és Steele kis szünet után Roland Gift énekessel megalapították a soulos-rockos beütésű Fine Young Cannibalst, amely a '89-es, második lemezével olyan elképesztő világsikert aratott, amilyenről Wakeling álmodni sem mert. Azóta viszont keveset hallani róluk.

A kétezres években egyre gyakrabban merült fel az újra összeállás a Beatnél is. A VH1 nyolcvanas évekbeli zenekarokat újra összehozó műsorában szerepelt is a zenekar, ám a koncert csúfosan megbukott Steele és Cox ellenállásán, kifejezetten szomorú műsor volt. Azóta Wakeling is mondta, hogy ők ketten már régóta nem álltak színpadra, és annyira nem is hiányzik nekik. Úgyhogy jelenleg két zenekar is viszi tovább a nevet: a brit Beatben Ranking Roger és Morton maradtak eredeti tagok, a 26 éve Kaliforniában élő Wakeling pedig The English Beat US néven turnézik, de ez nem olyan, mint a Beach Boys esetében, nincsenek viták, egyszerűen így éri meg jobban. A Beat hatása viszont azóta is érezhető, nem csak ska együttesek körében (hallgassuk meg csak az A-Punkot a Vampire Weekendtől vagy a Balloonst a Foalstól), és én még nem ismerek embert, aki megbánta volna, hogy meghallgatta az I Just Can't Stop It-et. Én például már kereken húsz éve nem bírom nem hallgatni.