Most már tényleg itt vannak. A Dinosaur Jr. új lemeze

Az újraalakulást követő két, nem túlságosan emlékezetes lemez után a Dinosaur Jr. végre megint elemében van. A nyolcvanas évek indie ikonjai még ma is frusztráltak, ma is a halál egyszerű rockzenét szeretik, és az I Bet On Sky című albumukkal most aztán már tényleg velünk vannak úgy, ahogy a legjobban bírjuk őket.

Vannak azok a szerencsés kimenetelű rémálmok, amikből, mikor már éppen kezd a hideg verejték kicsapódni a homlokodra, valami belső felismerésből, hogy ez csak fikció, mert ilyen egyszerűen nem létezhet - hirtelen felébredsz, és pár pillanat múlva fellélegzel, hogy igazából nem is tök pucéran nyomtad meg a leszállásjelző gombot a trolin, vagy hogy hál' istennek mégsem mondtad ki a tükör előtt ötször egymás után azt, hogy "Kampókéz". Hát én pontosan így szoktam érezni, valahányszor megpróbálok végignézni egy szabadon választott interjút J Mascisszel: előbb csak feszengek, majd tizenöt másodperc múlva görcsbe ugrik a gyomrom; hogy úgy egy perc intenzív szenvedés után leállítsam ezt az egész, emberi ésszel felfoghatatlan horrort, és örömmel felismerjem, nem én vagyok J Mascis, pláne nem én vagyok az a J Mascis, aki majd egyszer talán kénytelen lesz visszanézni ezt a felvételt. Mikor ez is mekkora hülyeség már, mert J Mascis pont attól J Mascis, hogy ő úgysem nézi vissza a vele készült anyagokat, vagy ha mégis, hát biztosan nem lát bennük semmi furit, és mellesleg egy ilyen MTV-s lidércnyomás után húsz évvel sem rutinosabb nyilatkozó egy cseppel sem. Pedig hát mennyi minden történt ugye mindeközben!

Sőt, előtte is, hiszen mikor ez a 120 Minutes-es beszélgetés forgott, addigra a Dinosaur Jr. jócskán túl is volt történetének legfontosabb fejezetén: ekkorra már a múlté volt a klasszikus felállás, a műsorban reklámozott Green Mindhoz (1991) a kurtán-furcsán kirúgott, és ezért érthetően mérges és vérig sértett basszusgitáros Lou Barlow-nak semmi köze nem volt - még annyi sem, mint a szegény harmadik alapítótag Murphnek, akinek a dobolását Mascis összesen három dalban volt hajlandó igénybe venni. A lemezzel már az a fordulatokban kevésbé gazdag Dino Jr.-cselekményszál kezdett el szövődni, aminek ugyan a Where You Beennel (1993) volt még egy utolsó kisebb tetőpontja, de már korántsem abba a fázisba tartozott, ami miatt 2012-ben is beszélünk erről az együttesről. Mert hát az a nyolcvanas évek vége.

Fotó: Brantley Gutierrez

A nyolcvanas évek vége, amikor a címnélküli bemutatkozó albumán (1985) az elődzenekar Deep Wound hardcore punkjának pattogását kicsit még őrző Dinosaur Jr. kiadta két csúcslemezét. A You're Living All Over Me (1987) és a Bug (1988) idejére e felesleges műfaji sajátosságokat levetkőzte, és tagjai a mindenféle jelző nélküli rockzene legképtelenebb ikonjaivá léptek elő. Ott volt ez a három szerencsétlen massachusettsi fiatalember, élükön a minden menőséget teljes mértékben nélkülöző J Mascisszel, aki mellett még ez a Lou Barlow is szinte jóképűnek tűnt (bár ő mára mondjuk elég szép lett, a maga módján) - akiknek minden mindegy volt, csak ez nem: szóljon a zene és hangos legyen. Akik a gitár-basszus-dob hármasára támaszkodó ricsajoskodásban élték ki minden frusztrációjukat, hogy egy, a helyét sehol nem találó generáció ismerjen magára a dalaikban; akik nélkül nincs a kilencvenes évek lo-fi és alt. rockja. Csak hát a közös munka, az nem nagyon ment nekik tovább.

A Where You Been után aztán Murph is távozott, és a Dino Jr.-lemezek végre úgy készülhettek, ahogy Mascis mindig is akarta, azaz a művészetét végre senki nem akadályozta holmi hülye önálló ötlettel; mire 1997-ben rájött, ennyi erővel akár saját néven is kiadhatná a cuccait. Eközben bár nyilvánvalóvá vált, Lou Barlow-val meg a Sebadoh-rajongókkal valójában jobb dolog nem is történhetett volna, mint ez a kirúgás, visszaemlékezése szerint Barlow továbbra is megragadott minden alkalmat, hogy Véleményét J Mascisról a világ elé tárja. Szóval eléggé úgy tűnt, a Beatles is hamarabb fog eredeti felállásban fellépni, mint hogy a Dinosaur Jr. három alapítótagja újra közös színpadon osztozzon.
.
És akkor 2005-ben megtörtént a csoda, Lou, J és Murph ismét elkezdtek barátkozni, és ami még érdekesebb, közösen dolgozni - ők, hárman, együtt, megint. Ehhez képest persze kicsit csalódás volt, hogy a nagy visszatérést jelentő Beyond (2007), majd a Farm (2009) kicsit valóban öregesre sikerült, még ha nyilván szépkorúságukban is klassz lemezek lettek ezek - J Mascis tulajdoképpen csak hozzáöregedett a saját hangjához, ők hárman meg azért szívesen élcelődtek is magukon azzal, hogy a kamaszosan vékonynak már semmiképpen nem nevezhető testalkataikkal, negyvenegynéhány évesen akár egy ilyen klipet is megengedhetnek maguknak. A zenekar a nyolcvanas évekbeli hangzását - aminek a lényege kábé annyi volt, hogy egyáltalán nincs is hangzása - a Green Mindtól hagyta el, és talán nem is olyan nagy baj, hogy ehhez a 21. században sem akartak már visszanyúlni. A zajos sistergés helyett maradtak a halál egyszerű indie rock legszimpatikusabb elemeinél. Ám sajnos hiányoztak tőlük az olyan sorok, mint az "I'll be grazing by your window / please come pat me on the head", vagyis pontosabban a sorok, amikhez aztán azok a dalok tartoznak, amik a postán csekkfeladásra várva egyszer csak eszedbe jutnak, és jólesik rögtön magad elé sziszegni őket. Ezzel szemben ha valaki hirtelen elém ugrana és azt kérné, azonnal mondjak egy számcímet a Farmról, vagy hogy dúdoljak már bele a Been There All The Time-ba, hát alighanem rendesen zavarba jönnék.

A szeptember közepén kijött I Bet On Sky lemezzel viszont valami mégis megváltozott úgy, hogy közben mégis minden ugyanolyan maradt. Mascisék a jelzőket továbbra sem hiányolják a zenéjükből, a tempó most is követhető, akad itt is, ott is egy kis tili-toli - de hogy öreges lenne, azt tutira nem lehet ráfogni erre az albumra. Már eleve a Don't Pretend You Didn't Know egy egészen csodálatos kezdés, tele energiával mind a három tag alaphangszerének oldaláról, és mint a legszebb időkben, ez a nyers energia aztán összecsúszik J Mascis felolvasásszerű, fásult énekével, ehhez pedig hozzáadnak némi, egy pillanatra sem tolakodó billentyűt, és az egész olyan, mintha most ismertél volna meg valami egészen új és gyönyörű dolgot, személyt, akármit - pedig hát ez tényleg csak közönséges rockzene. Majd jön a Watch The Corners, ami meg aztán már tényleg egészen fantasztikus a reszelések után kieresztett, szinte progos gitárjaival, a közöny és a melankólia összemosásával, mintha egy osztálynyi kamasz összes hormonját vágnák hozzád.

És bár ezzel rögtön az elején túl is esünk a tetőponton, ezután sem lesz sokkal rosszabb az anyag, függetlenül attól, hogy elszabadulnak-e a felvételekben az indulatok (Pierce The Morning Rain; Recognition - ez az egyik Barlow-szám a szokásos kettőből), vagy hogy leültetnek-e bennünket (Stick A Toe). A dalok, amik az összeborulás óta sehogy nem akartak összejönni, végre megérkeztek. 2012-ben ez a három frusztrált alak megint nemcsak abban biztos, hogy a túlbonyolítás nélküli gitárrocknál a világon nagyjából semmi nem klasszabb, de abban is, hogy ebből éppenséggel ők még most is marha jó dolgokat tudnak kihozni. Szóval ha a picit tatás tempójuk és közömbös kellemességük ellenére a Beyondra elsősorban azért emlékszünk is, mert a másfél évtizedes ún. rajongói igényeket kielégítette, a Farmra meg azért, mert megnyugtató volt tudni, az összeállás nem csak egy lemezre szólt - az I Bet On Sky-ra viszont már azért fogunk, mert ez tényleg egy tök jó lemez. B+