Katarzis a dal határainál

Egy elképesztő énekesnő valahol a dal határai környékén keresi a katarzist: a szezon egyik legizgalmasabb koncertje lesz az Evangelista szerdai fellépése.

Ha Carla Bozulich mondjuk pénztáros lenne, akkor naponta többször megkérdeznék tőle, hogy miért nem énekel inkább. Nemcsak elképesztő és nagyon egyedi hangja van, de ki is használja és kutatja a benne rejlő lehetőségeket. Ha dráma van, akkor Dráma van; ha pedig visszafogottan, mi több: szépen, lekerekítetten énekel, akkor is van benne annyi él, hogy a szépségbe belefeledkezés közben is azt várjuk, hogy mikor szakad szét az illúzió. Korábban a szabad improvizációtól az alt. country-ig sok mindenben kipróbálta magát, és mindezek érződnek néhány éve működő új együttesén, az Evangelistán is.

A Hello, Voyager című első lemezről azt írtuk 2008-ban, hogy az underground rock hagyományának legnagyobbjai mellé helyezhető. Carla érzelmileg túlfűtött, apokaliptikus éneke el-elkalandozik a szigorú melodikus vonalaktól, de mindig a mondanivaló által indokoltan (pontosabban ezek a kalandozások, szabálytalanságok, olykor üvöltések hozzátartoznak a mondanivalóhoz). A kíséret pedig hol majdnem szabályos, mondjuk akár a kabaré hagyományát is megidézi; máskor erős, repetitív rockalapokra kerülnek rá a sodró, improvizatív durvulások; olykor pedig teljesen átcsap szabad, de a rockból táplálkozó improvizációba.

A katartikus lezárású (miszerint: "love" - ez ott és akkor nagyon hat) bemutatkozó album egyben a zenekar eddigi csúcsműve is. A következő két lemezen ismét a dalformában kifejezhető érzelmek túlfeszítése a tét. Az biztos, az Evangelista a határ közelében jár, de nem könnyű megmondani, vagy talán eldönthetetlen a kérdés, hogy átlépi-e azt. Mondhatjuk, hogy igen, ezek lényegüket tekintve még dalok, csak egy-két formai elemet elsodort az erejük; de azt is, hogy a dalszerű elemek már csak maradványok valamiből, amit maga mögött hagyott a zene.

A 2009-es Prince Of Truth a leginkább monokróm az eddigi albumok közül. Kavargó, zajos gitárok, nagy kiabálások határozzák meg a nyitó The Slayert, és a visszafogottabb darabok az ilyen kitörésekhez képest kapják meg a helyüket; legtöbbször baljós, sötét kamarazene szól. Kicsit hiányzik is, hogy több olyan igazán szép-szomorú dalt hallhassunk, mint az I Lay There In Front Of Me Covered In Ice; illetve hiányzik az érzelmi és hangzásbeli gazdagság. Pedig itt szerepel a legtöbb zenész az albumon, köztük Nels Cline, akit a Wilcóból ismernek a legtöbben, de számos improvizatív zenekarban vagy alkalmi projektben is megfordult. Azért hozzá kell tenni, hogy a lemez így is köröket ver rá a mezőny túlnyomó részére.

A 2011-es In Animal Tongue már nagyjából a szerdán Budapestre látogató csapattal készült (Carla Bozulich: ének, gitár, Tara Barnes: basszusgitár, Dominic Cramp: billentyűsök, programozás, dob, John Eichenseer: brácsa, billentyűsök). Az előző albumhoz képest ez a másik oldala az Evanglista zenéjének: a leginkább dalszerű, sokszor egészen folkos és fülbemászó. A nyitó Artificial Lamb meg is adja az alaphangot: van dráma és van érzelem, de nincsenek nagy kitörések - ám mind az ének, mind a kíséret feszültsége azt mutatja, hogy nem messze a felszín alatt ennél sokkal komolyabb dolgok kavarognak. Ezeket azonban nem láthatjuk színről színre: még a Tunnel To The Stars kavargó, disszonáns vonósai és a záró Hatching zörgései, feltoluló dobolásai sem hozzák meg a megkönnyebbítő kitörést. Másfelől a hagyományos értelemben legszebb számok, a Bells Ring Fire vagy a legfolkosabb, szinte már táncos ritmusban előrehaladó Hands Of Leather sem tudnak elringatni vagy elsodorni probléma nélkül. Pont a megszokott értelemben vett "katarzis" elmaradása miatt hat erősen ez a lemez. Azonban abban biztosak lehetünk, hogy a koncerten ez is meglesz. Az Evangelista szeptember 26-án, szerdán lép fel az A38-on, előzenekara a Marco Eneidi - Pándi Balázs duó, részletek itt.