Lila ráják párnacsatája - beszámoló az Electronic Beats fesztiválról

 

Fotó: Csatári Gergely

Nem voltak különösebben nagy elvárásaim a Volkova Sistersszel szemben. Érdekes formációnak találtam őket, de például a YouTube-on legnézettebb Last Song Of The Dying Fly című számuk kifejezetten untatott, bár érződött, hogy van bennük potenciál. (A zenekarról itt és itt írtunk kritikát, itt olvasható interjúnk.) Ehhez képest le voltam nyűgözve, legalábbis két-három szám erejéig a koncert közepén. Azon gondolkodtam, hogy mennyire királyul össze van rakva a színpadkép, a hangzás és az a néhány szám tényleg remekül behúzott, pont úgy, vagy még talán jobban is, mint elvárható lenne egy elvileg őrjöngésmentes, ám táncolható egynapos fesztivál nyitányaként. Nagy örömködésemben egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az erőteljesen könnyed és laza hangzás és előadásmód valamiért elkezdett szögletessé és erőltetetté válni. Mintha lenne pár jó számuk, amit ők is éreznek és ezért önmaguk epigonjaivá válnának, nem tudom, hogy akarva vagy akaratlanul. Másrészt nem tudom, hogy volt-e óriási baj a keverőpultban, vagy az egyik tag teljesen melléjátszott-e, de amit Berger Dalma frontember művelt a koncert utolsó harmadában, az katasztrófa volt. Az ember szeretne picit belesüppedni a zenébe, de ha folyamatosan azt látja, hogy valaki idegbeteg módon kalimpál és karmesterkedik, és ebből azért lehet arra következtetni, hogy ő sem éli át az eseményt, akkor az egész meghalt. C+ (FT)

Fotó: Csatári Gergely

A Volkova Sisters után színpadra lépő Mostly Robot kollektívának van egy alapvető furcsasága, sőt stichje: mégpedig az, hogy a produkciójuk tulajdonképpen egy nagyon profi termékbemutató. A tágan értelmezett elektronikus zenei színtéren belül viszonylag ismert arcokból összeválogatottt szupergrupot (Jamie Lidell, Shiftee, Tim Exile, Mr Jimmy és Jeremy Ellis) ugyanis a dj szoftvereket és hardvereket gyártó Native Instruments cég hívta életre brandépítés céljából. Az előadáshoz hozzátapad tehát ez az elsőre fura funkció, amely akár egy unalmas, az adott kütyükkel öncélú virgázásba torkolló produkciót is eredményezhetne, pont ahogyan mondjuk egy gitárbemutatót képzel az ember. Szerencsére nem erről van szó. Bár itt is profi és képzett zenészek mutatják meg tudásuk legjavát, de olyanok, akik hozzászoktak ahhoz, hogy a közönséget szórakoztatni és táncoltatni jó dolog.

A könnyedebb szórakoztatás jegyében - még ha nem is saját jogán van itt - ezen az estén Jamie Lidell vitte a prímet. Ennek én kifejezetten örültem, hiszen az elmúlt évtized egyik legjobb fehér soul hangjának tartom a jövőre már negyven éves (!) és most is védjegyszerű ballonkabátjában fellépő fazont. Nem is kellett csalódnom benne, ráadásul a vokállal megtámogatott részek, dalok esetében a Mostly Robot hangzása az ő orgánumához-stílusához igazodott és őt szolgálta ki a hangminta alapú, poppal és funkkal beoltott elektronika. Még a kevésbé karakteres részekhez is tudott valami pluszt nyújtani például egy szinte véletlenszerűen odakent Alicia Keys-idézettel, vagy egy elnyújtott és széteffektezett dallammal. Az instrumentális részekben, illetve ahol nem Lidellen volt a hangsúly, a Mostly Robot egyelőre csak tisztelgett egy sor előadó előtt. Átszabásra került például Herbie Hancock, Notorious BIG, vagy épp Aphex Twin egy-egy dala.

Fotó: Csatári Gergely

Kódolt hibája a produkciónak ez a kétfajta aspektus és a stílusbeli ugrálás, amely miatt túlságosan szerteágazóvá, sőt ad hoc jellegűvé vált az előadás, hiszen természetesen mindenki megkapja a maga kis szóló pillanatát. Közülük talán Jeremy Ellisszé a leglátványosabb szerep: egyrészt már fura, mesebeli kinézete miatt is kijár a figyelem, másrészt a közönség felé fordított dobpadok valóban érdekesebbek két lemezjátszónál vagy egy midi zongoránál. Pláne, ha valaki úgy kezeli ezeket, mintha zongorázna. Azonban minden említett hiányossága és a technikai problémák ellenére felvezető koncertnek teljesen rendben volt a Mostly Robot fellépése. Amit egy ilyen felállásból ízléssel ki lehet hozni, azt megtették: a hangulat jó volt és a táncikálás is beindult, és persze lehet, hogy valakit a cájg is érdekelt. Végülis egy ilyen eseményen miért ne? B- (DG)

Optimális hangulati állapotban érkeztem meg a Junior Boysra, akiktől egy tíz ujjat megnyalóan változatos és inspiráló koncertet vártam. Négy lemezük közül csak kettő hasonlít valamennyire egymásra, de egyébként mindegyik között nagyobbat változtak, mint körülöttük a világ: új hangok, stílusok, mondanivalók. Ráadásul a minimálos, de színes elektronikus zenék kedvelői nagyon szokták dicsérni mixeiket, amikben eddig még én sem csalódtam. Ehhez képest egy merő borzadály volt néhány fellángolásocskával, meg ha nagyon fókuszáltam Matt Didemusra a dj-pult mögött, akkor azért láttam benne szépet. De olyan sótlan és kényelmetlenül súlytalan volt az egész, mintha csak azért énekeltek volna, hogy megkapják a kettest, aztán viszlát. Ráadásul az előbb említett színorgiából semmi sem látszott, egyhangúan lehangoló és altató volt az egész, álom nélkül.

Fotó: Csatári Gergely

Később, amikor interjúztam a frontembernek számító Jeremy Greenspannel, ő is mondta, hogy ez most tényleg elég szar volt, több okból is. Egyrészt nem tetszett neki a terem elrendezése, a kettős fotósárok, ami nagyon elvágta őket a közönségtől, valamint a fények is pont úgy vakítottak, hogy nem látták rendesen az embereket. Ez valamicskét megnyugtatott, mert tényleg olyan koncertet adtak, mintha széllel szemben pisilve próbálnának szárazak maradni, szóval küzdelmes volt. Azon a helyzeten viszont nem változtatnak a körülmények, hogy milyen playlisttel érkeztek első magyarországi bulijukra. (FT) C

Közhely, de a félig chilei származású és egy ideig ott is nevelkedő, 22 éves Nicolas Jaar fiatalabb a techno és house stílusnál, mégis olyan arány- és stílusérzékkel nyúl mindkettőhöz, amilyenért a Parov Stelar-szintű produkciók ölni tudnának. Még éppen nem giccs, de már elvarázsol, még éppen nem önmagának tetszelgő, de már művészetnek és többrétegű alkotásnak mondható zenéinek többsége. Tizennégy évesen karácsonyra édesapjától a - szintén félig chilei - minimál-félisten Ricardo Villalobos lemezét kapja ajándékba és ez utólag tekintve determinálta is Nico hozzáállását a zeneíráshoz: visszafogottság, rétegről rétegre építkezés, elnyújtott textúrák - és ez kiegészül az afrojazz és a komolyzene iránti rajongással és persze némi pop-érzékenységgel. Az este kérdése számomra az volt, hogy hogyan működik mindez élőben, pláne két plusz taggal, valamint élő gitárral és szaxofonnal kiegészülve.

Fotó: Csatári Gergely

Mostanában a lassú tánczenének is kultusza van, gondoljunk csak az XX által megnyitott angol szcénára: James Blake-től Jamie Woonon át a SBTRKT-ig bezárólag igen felkapottá vált a ritmikus melankólia. Nicolas Jaar sem pörög túl a 100-110 BPM-en, mégis eddigi kislemezei akár klubokban is teljesen jól működnek, tavalyi lemeze, a Space Is Only Noise pedig remek éjszakai hallgatnivaló. Megvallom, azért a fent leírt élő felállás kapcsán egy jazz-koncert rémképe is felsejlett a szemem előtt, de reménykedtem abban a bizonyos arányérzékben. A hajszálpontosan 15 perces, hangfestő felvezetés és lebegő hangkollázsok egymásra eresztése kicsit rá is erősített a félelmemre. Vehetjük úgy, hogy ez a negyed óra egy le nem forgatott film bárjelenetének aláfestő zenéje volt, a hangulat megteremtésére szolgált, és én türelmesen is vártam hova szeretne innen kilyukadni. Itt még nem is kellett csalódnom. Az éteri rétegek észrevétlenül csúsztak át a John The Revelator átdolgozásába, amelynek énekrészét maga Nico vállalta sajátos énekbeszédjével, amely ennek a blues-dalnak az editjéhez klasszul passzol - azonban a későbbiekben a lemezen intim, már-már fürdőszobai éneklésnek ható stílust inkább csak dörmögésnek lehetett hallani.

Fotó: Csatári Gergely

Ez még a kisebbik baj, amit azonban igazán hiányoltam az előadás mögül, az az igazán átható atmoszféra és a finoman táncoltatás. Bár magas volt a lehunyt szemmel dülöngélők egy négyzetméterre eső száma, azzal engem nem lehet megvenni, hogy pár szintirétegre, horribile dictu képújság-zenére lila ráják úszkálnak a vásznon hosszú perceken keresztül, hogy utána egy lényegesen rövidebb etapra előkerüljön egy-egy felismerhetőbb motívum vagy dal. Pont azokkal az eszközökkel bánt fukarul a srác, amelyek által lélegezni kezdett az egész. Olyan érzésem volt, mintha egy VHS kazira felvett hullámzó tengert bámulnék, amelyet a tajték megjelenéséig képkockánként léptetnek és csak a hullám megindulásakor nyomják meg a play gombot. Ez a trükk elég szórakoztató, kétszer, másfél órára viszont kevés. Tisztában voltam azzal, mire jövök, tehát abszolút nem a veretést hiányoltam, de ettől még csak hellyel-közzel éreztem úgy, hogy működik a dolog. Sok mozzanat inkább tűnt alibizésnek, semmint a lemezeken hallható ösztönös művészetnek. Azért is furcsa a dolog, mert amikor éppen összeállt a képlet, mint például a Time For Us esetében, akkor igen szuper pillanatok következtek és az egész produkció kimozdult a zsibbadtságból, de csak egy időre. Az elvárásaim miatt nekem ez is csak egy B-, de ettől még simán adnék egy második esélyt. (DG)

Fotó: Csatári Gergely

Végül a berlini Modeselektor nem tett mást, mint egymás után dobálta dalait, alapvetően a legutolsó lemezre koncentrálva, és a teltház hálásan is fogadta a már egy év után is furán anakronisztikusnak ható számokat. Volt párnacsata, pezsgőlocsolás és a végére tényleg klassz parti kerekedett.