Hiphop és rózsaszínű rágógumi. A Ting Tings a Szigeten

Vágólapra másolva!
A Ting Tings a jelek szerint már túl van a csúcson, kritikusunk nem is várt sokat a duó koncertjétől, úgyhogy minden adott volt a kellemes csalódáshoz.
Vágólapra másolva!

A Ting Tingsszel kapcsolatban már három évvel ezelőtti Szigetes koncertjükkor sem voltunk kifejezetten lelkesek, a zenekar pedig azóta csak tovább vesztett érdekességéből, aktualitásáról nem is beszélve. A manchesteri duó négy éve rukkolt elő váratlan népszerűséget hozó slágereivel, amik nem voltak se formabontóak, se különösebben magukkal ragadóak ugyan, de azért ahhoz bőven jók, hogy az ember ne sóhajtson fel fanyalogva, ha meghallotta őket a rádióban vagy egy buliban akár évekkel később. A gond csak az, hogy hiába csinált a zenekar néhány szimpatikus dalt azóta és hiába adtak ki egy új lemezt is, nem igazán tudták elhitetni bárkivel, hogy többek ők egy néhány évvel ezelőtti kellemes, de súlytalan produkciónál. Nagyjából ennek megfelelő lelkesedéssel vágtam bele vasárnap esti koncertjükbe, ahol egészen kellemesen csalódtam a lelkesen és nagy kedvvel játszó duóban.

Forrás: Csatári Gergely

A zenei képlet nagyjából az volt, hogy a régisulis, mondókázós, szikár hiphop szellemisége nyakon lett öntve egy nagy adag rózsaszín rágógumival és meg lett támogatva egyszerű, szálkás gitárokkal. A kéttagú zenekar kevés eszközzel dolgozott, ennek ellenére a hangzás nem volt kifejezetten csupasz, minden dal pont annyi körítést kapott, amennyi kellett. Ezen felül pedig hiába váltották egymást nagyjából ugyanazok a panelek, nem vált egysíkúvá a szett, mert hol a rockosabb, zúzósabb vonal felé húztak a számok, hol a táncosabb, ütemvezérelt irányba. A koncert alaphangulata kellemes volt, ebből emelkedett ki néhány jobban eltalált dal: a Give It Back pontos és néhol megkapó énektémája ügyesen ágyazott meg a koncert első komolyabb gitárcsörömpölésének és a Hit Me Down Sonny is telten, jól szólalt meg élőben. A számok tinis vehemenciájára az énekes Katie White személye erősített rá, aki úgy nyargalászott a színpadon fel-alá a baseballsapkájában, mint egy serdülőlány.

Forrás: Csatári Gergely

Pedig mint kiderült, lett volna oka a bosszankodásra: az Air France elkeverte a zenekar felszerelésének egy részét, amiért több számot is ki kellett húzni az eredetileg tervezett setlistből. Ezekből a bonyodalmakból azonban a közönség csak annyit érzékelhetett, hogy Jules De Martino dobos-énekes egy konferálás alkalmával beszólt a francia légitársaságnak, a műsor a változtatásokkal együtt is teljesen egyben volt. Egyedül az élőben technósra vett Hands lógott ki a sorból, ami ráadásul kicsit bénán is sült el, ezt leszámítva a zenekar egy jó kis koncertet adott a képességeihez mérten. Egyedül azért maradt bennem hiányérzet, mert idén júniusban láttam a hasonló zenei vonalon mozgó Sleigh Bellst is élőben, és azóta nincsenek kétségeim afelől, hogy ezt a szinte kizárólag dobokra és gitárokra épülő, kiabálós-mondókázós tinipopot lehet jóval meggyőzőbben és lehengerlőbben is csinálni. B