Csábítás a csúcsponton

A Glasvegas mindig ugyanazt a himnikus dalt játssza, Anna Calvi viszont frappánsan csábít, gyilkolja és szelidíti hangszerét.

A skót Glasvegasnak 2008-ban megjelent első lemeze meglehetősen vegyes kritikai fogadtatásban részesül. (Mi itt írtunk róla.) Tágabb hazájukban, Nagy-Britanniában egyesek a Jesus And Mary Chain óta feltűnt legjobb zenekarnak titulálták őket, másutt viszont a U2-hoz hasonlítva egy jellegtelen stadionrock-zenekart láttak bennük, hozzátéve azt is, hogy meglehetősen unszimpatikus benyomást kelt a skót kvartett. Ahogy lenni szokott, az igazság ez esetben is valahol félúton van; a Glasvegas valóban a Jesus And Mary Chain-féle zajos indiepopból elindulva csinált egy direkte nagyszínpadra optimalizált anyagot. Azonban a jogos kritikák mellett, miszerint James Allen, frontember sirámos énekmodora és a folyamatosan a tetőpontot egrecírozó dalok egy unalmas masszává állnak össze, meg kell hagyni, a zenekar egyes számai elszigeteltek egész jól sikerült, himnikus darabok, és - ami manapság elég ritka - van egy egyedi, összetéveszthetetlen megszólalásuk.

Mindezek tükrében egy megérdemelt időpontban és egy hozzájuk passzoló helyen, délután fél ötkor lépett fel a Sziget nagyszínpadára a feketébe öltözött és az árnyék ellenére napszemüveg mögött titokzatoskodó zenekar. A nagyjából egy órás műsor a lassabb daloktól haladt a picit tempósabbak felé, egészen a koncert tetőpontját jelentő, utolsó előtti Go Square Góig, amivel aztán táncra is bírták a nagyszínpad előtt összegyűlt akárhányezer, szellősen álldogáló embert. A zenekar lelkesedése és a bivalyul szóló nagyszínpad mellett - ha később is, mint lemezen - azért idővel megmutatkozott a zenekar gyengepontja is. Mármint az, hogy végső soron ugyanazt az emelkedett monumentális dalt játszák végig minimális módosításokkal, ahol a katartikus pontok elmosódnak, érvényüket és esztétikai értelemben hitelüket vesztik. Ez utóbbi hülye kifejezés azért is fontos, mert a ránézésre munkásosztálybeli tagok: a hamiskásan vokálozó második gitáros; a felnyírt hajú, a stílszerűen állva játszó doboslány; a basszusgitáros, akihez valamire való jelzőm sincs; végül persze az úgy manírjaiban, mint kinézetében Joe Strummmert idéző frontember egyaránt kitettek magukért - de ennyi van bennük, és a Lots Sometimest leszámítva a tavalyi lemez dalai is vannak olyan jellegtelenek, hogy nehéz legyen velük koncerten. B-

Kattintson a képre még több fotóért!

Amilyen könnyen körül lehet írni a Glasvegas zenéjét, Anna Calvival olyan nehéz a helyzet. Vele kapcsolatban origóként Patti Smitht és PJ Harveyt szokás emlegetni a zenei gyökerek és a karakán kiállása miatt egyaránt. Ehhez jön hozzá egy erős filmes illetve filmzenés hatás; gitártémáiban a spagetti westernek és Jim Jarmusch - Neil Young Halott emberének végtelen tájai, a Wong Kar-Wai filmjeinek súlyos melankóliája, valamint Angelo Badalamentin és Roy Orbisonon keresztül David Lynch megfoghatatlan rejtélyessége. Mindehhez jön még az operák és a flamenco hatása is - hogy teljes legyen a kavalkád. Anna Calvi tavalyi bemutatkozó lemeze ugyan nem sikerült tökéletesre (itt írtunk róla), volt rajta egy-két gyengébb szám, és néha többet ígértek a dalok, mint amit később a tetőpontjuknál beváltottak - de a későbbiekre nézve nagyon is reménykeltő volt, ahogy ezek között a látszólag randomra összehordott, de nagyon is szervesen működő hatások közt rezzenéstelen magabiztossággal egyensúlyozott. Nagyon vártam ezt a koncertet, bízva abban, hogy élőben hozzá tudja tenni azt a pluszt a dalaihoz, ami a lemezen hiányzott a tökéletességhez.

Kattintson a képre még több fotóért!

A kiíráshoz képest negyed óra késéssel lépett színpadra Anna Calvi és kezdett bele - egyelőre kísérőzenészei közreműködése nélkül - a lemez gitáros intrójába, a Rider To The Sea-be. Egyrészt nagyon megkapó volt, ahogy a korábban kiabáló közönség síri csendben figyelte a bő piros blúzt viselő, szigorúan összefogott hajú Calvit, ahogy hendrixi hévvel hol gyilkolta, hol szelídítgette hangszerét. Másrészt viszont dühítő volt, hogy mindez - amúgy remek keverés mellett - olyan halkan szólalt meg, mintha csak úgy háttérzenének szánták volna. Később feljebb tolták valamivel a hangerőt, de az első három dal és a koncert tervezett íve eléggé megsínylette ezt. Tudom, hogy évről évre téma a sátrak hangereje, úgyhogy most csak annyit tennék hozzá, hangsúlyozván a dolgot, hogy: nem értem.

A negyedik számtól (I'll Be Your Man) a szomorú viszontagságok ellenére is, de elkezdett működni a műsor. Sőt innentől egyszerűen mesés volt. Anna Calvi bár rengeteg zenei hatást, hangulatot hoz egymás mellé, dalai meglehetősen egyszerű hangszerelésűek. Kéttagú kísérőzenekara, a láthatóan szuper, de itt csak tisztességesen asszisztáló, a vokáloknál néha-néha besegítő dobos, és az asztalnyi különféle hangszert váltogató szőke leányzó csak a minimális keretet adják meg. Amúgy minden Anna Calvi hangjáról, gitárjátékáról és súlyos szerepjátékáról szól - ami mögül a számok közti szünetben egy szerény, kedves leányzó néz ki megilletődött thank you-kkal és elvétve egy-egy köszönömmel.

Kattintson a képre még több fotóért!

A koncertet nézve az tűnt fel, hogy a záró, lemezen is kicsit elnyújtott Love Won't Be Leavinget leszámítva Anna Calvinak milyen frappáns dalaszerkezetei vannak. A tetőpontok jól ki vannak számolva (szemben a Glasvegas túlspilázottságával), és csomó számot olyan hirtelen fejez be, hogy maradjon egy csipetnyi hiányérzet a nézőben, hallgatóban. Nem hiba ez, inkább csak kiszámított csábítás. Ennek megfelelően a két-három erőfitogtató gitárszóló is az egyes számok közé lett beillesztve amolyan átvezető gyanánt. Ekkorra már rég elfeledkeztem a hangerő-gondokról, sőt arról is, hogy fesztiválon vagyok, és nem egy klubban, utána kicsit fura is volt kimenni a harsány tömegbe.

Kattintson a képre még több fotóért!

A koncerten a saját dalok kárára (én a No More Wordsöt hiányoltam nagyon) volt három nagyon különböző helyről átvett feldolgozás is: Edith Piaf Jezebel című kabarés darabja, Elvis szívbemarkoló Surrounderje, valamint az ebben a kontextusban a kortársi vonalat képviselő Wolf Like Me a TV On The Radiótól. És hát nem tudom, feldolgozni, mástól dalt átvenni alighanem kétféleképpen lehet. A könnyebb lehetőség, hogy valami híres dalt beemelve próbálják középszerű zenekarok, vagy akár jobbak, feldobni a műsorukat. Valamint vannak azok a kevesek, mint például a Clash vagy a White Stripes, akik bátrán nyúlhatnak bármihez, úgyis Clash- vagy White Stripes-dal lesz belőle. Anna Calvi csak azért áll félúton e két csoport közt, mert egy Edith Piafot vagy Elvist csak nem lehet csak úgy felülírni, mint egy Bobby Fullert vagy Dolly Partont. A-