Megfogták az ősz hangulatát. A Baroness új albuma

Baroness
Vágólapra másolva!
Eddigi két lemezével a sludge metálhoz sorolták a Baroness zenekart, mely egy belassult, érett harmadik lemezzel eddigi pályája csúcsára ért az idén. Csak az a baleset ne lett volna.
Vágólapra másolva!

A Georgia állambeli Savannah városában alakult Baroness számára egyértelműen az idei év az áttörésé: az albumait mindig színekről elnevező rockzenekar harmadik lemeze végre meghozta idén a szaksajtó egységes elismerését, és kereskedelmileg is messze a Yellow And Green lett a Baroness legsikeresebb lemeze. Ha pedig ez nem lett volna elég, az együttes egy súlyos buszbalesettel bekerült a hírekbe is: augusztus 15-én a Baroness turnébusza lezuhant egy viaduktról az angliai Bath közelében, és a busz mind a kilenc utasát kórházba kellett szállítani. A zenekar négy tagja közül az énekes-gitáros John Baizley járt a legrosszabbul, karját és lábát is eltörte, míg két másik zenésznek a csigolyája repedt meg. A Baroness angliai turnéját tehát félbe kellett szakítani, de a lemez sikere garantálja, hogy sokan szeretnék látni a zenekart a jövőben is.

Azzal az őszinte vallomással tartozom, hogy hiába tartják a Baronesst az elmúlt évtized egyik legnagyobb sludge zenekarának, nekem sajnos soha nem jelentett sokat. A Mastodonhoz vagy a Kylesához képest erőtlennek és mesterkéltnek tűnt, a High On Fire ösztönösségével pedig pláne nem versenyezhetett. Ahelyett, hogy érzésből tolták volna az ilyen-olyan reszelősebb dalokat, mintha hosszas agyalás után, kizárólag észből rakták volna össze a számokat. Az öt éve megjelent első nagylemezen mindössze két-három jobb számot hallottam annak idején - ilyen például a Wailing Wintery Wind vagy a Wanderlust -, a másodikon ugyan valamivel többet (ott van például a Swollen And Halo vagy a Horse Called Golgotha), de még mindig nem találtunk egymásra. Leginkább csak nagy kamunak tűnt, na.

A legújabb, harmadik albumra viszont a Baroness végre felhagyott az erőlködéssel. Ezúttal csendesebb rockzenét játszanak, ami érezhetően közelebb áll hozzájuk, mint amivel eddig marháskodtak. Az egyébként örülten hosszú dupla albumszerűségre mintha végre megtalálták volna a hozzájuk legjobban passzoló világot, és nem akarnak már hatalmas, zajos monstrumként mutatkozni. A Yellow And Green a beérett, az önmagával tökéletes egyetértésben tengődő férfiember zenéje, aki meleg szívvel gondol vissza a hupákolással eltöltött évekre. Az ilyesmi meglehetősen vékony jégnek számít, mert könnyen Nickelback-féle unalmas középtempó, vagy sima, adóbevallás-rock lehetne belőle, a Baronessnek azonban általában sikerült megtalálnia az utat.

Az albumot tök egyértelműen ketté lehet bontani, az első felében például érezhetően többet rockolnak. Itt időnként felbukkan az egykori Baroness monumentalitása is, szerencsére csak viszonylag kevésszer. Az első felének leggyengébb számai tehát egyértelműen azok, amikor úgy próbálnak megszólalni, ahogy egykor zenéltek. Ehhez képest viszont ott van a Little Things és a Cocainium rockdiszkója, a Back Where I Belong, ami egyértelműen a Pink Floyd egyik legdinamikusabb számának, a Sheepnek a feldolgozása, valamint az Eula, ami kínos is lehetne, mert a legközelebb áll például a Nickelback önimádó, nyálas világához, de szerencsére még éppen védhetőnek tűnik. A maradék négy-öt szám - hiába szerepel például egy Led Zeppelin-átköltés is - mehet is a levesbe.

Hasonló a helyzet az album második felével is. Itt lassul csak igazán le az együttes, és vetkőzi le a korábbi fárasztó sludge-metálkodását. Az itt hallható legkeményebb szám is közelebb helyezkedik el mondjuk a Clutch rockolásához, mint a korábban említett Mastodon, Kylesa, High On Fire bármelyikéhez. És természetesen itt rajzolódnak ki leginkább a fotelben nosztalgiázó férfialak körvonalai is. Ha ott éppen nem is tartok, hogy a fiatalságomat idézgessem, azt nem tartom elképzelhetetlennek, hogy ősszel gyakrabban előveszem az albumot, hogy a buszon ülve gondolatban átfussak az egyébként teljesen hétköznapinak nevezhető nyári diliken. Az egymást követő Mtns., Foolsong és Collapse szinte minden alkalommal be tudott szippantani, pedig különösebb zenei bravúr nem található bennük. Csak megfogták a közelgő ősz hangulatát.

Tizennyolc szám került az albumra, ez nyilván rengeteg. Ahhoz, hogy a Yellow And Green valóban király album legyen, a számok kb. felét ki kéne dobni. Nem lettek egyébként azok sem rosszak, de teljesen feleslegesek. A hangulat nélkülük is simán összeáll. Az értékelésben így sem lehet lehúzni a lemezt, mert a hatalmas merítésnek köszönhetően messze több élvezhető Baroness-szám került ki, mint eddig bármikor - tulajdonképpen egy teljes albumnyi. Azt is felesleges felróni nekik, hogy szinte minden hangot hallani lehetett már valahol, egyrészt azért, mert mostanában ez mintha butaság lenne, másrészt pedig, mert nagyon egyben van a világ, amit építettek. Inkább kergessék ők is a misztikus, az egyetemes, a megfoghatatlan blues- és rockszellemet, minthogy a Mastodon seggében kullogjanak. A Baroness simán megérdemel ezért egy B osztályzatot. Ennek a zenekarnak tényleg érdemes volt váltani.