Vannak erdők, de azok telepítettek

Birtalan Áron az elmúlt pár évben a 8 bites chiptune hazai élharcosának státuszától az izlandi templomok interferáló magányáig jutott, miközben a Kanagawa duó tagjaként olyan organikus rockzenét próbál létrehozni, amely egy baráti kapcsolat hullámait és viharait képezi le. Lehet-e nosztalgia nélkül a múltból meríteni? Mi köze a hipsztereknek az okkult szimbólumokhoz? Egy tőröl fakad-e a szintik és az Instagram népszerűsége? Szóba kerül John Maus is. Interjú a Hollandiából hazatérő és Izlandra költöző Birtalan Áronnal + a Kanagawa Spring Semester című bemutatkozó lemezének exkluzív premierje a Quarton.

Megnéztem a Failotron néhány régebbi videóját a YouTube-on, és egy három évvel ezelőtti kommentpárbajt találtam, amelynek az egyik résztvevője annak örül, hogy egyre népszerűbb a chiptune: a miskolci kiscsajok is 8 bites zenét hallgatnak a mobiljukon; a másik szerint viszont ezek a csajok dögöljenek meg, mert még életükben nem tartottak igazi C64-et a kezükben. Hogyan viszonyul egymáshoz nálad a zene, az alkotás és a mozgalmiság?

A chiptune színtér esetében sosem volt konkrétan kimondott mozgalmiság vagy ideológia a dolog hátterében, vagy akármilyen koncepció mögötte, szóval azt semmiképpen nem tekinteném mozgalomnak. A különböző színtereknek mind van egy csoportja, amely elitista hozzáállást propagál, de akármilyen területről beszélünk, azt lehetetlen ehhez hasonló korlátok közé szorítani. Számomra mindenképpen fontos - nem feltétlenül csak zenészként, hanem más művészeti tevékenységeim során is -, hogy amit csinálok, az arra a politikai, társadalmi és kulturális közegre reflektáljon, amelyben éppen születik. Ha ez koncentráltabban történik meg, akkor anélkül is egy mozgalmi külleme vagy esztétikája lehet, hogy lenne egy tényleges manifestója a dolognak. Nemrég készítettem egy videóinstallációt, talált anyagokra épül, és témájában - ha nagyon vissza akarok menni a kezdetekhez - akkor a szimbólumrendszereknek a megszűnésével foglalkozik. Nagyon sok vitám volt emberekkel mindarról, amit jobbára hipszter dolgoknak neveznek a világhálón, azaz amikor régebbi szimbólumok és szimbólumrendszerek vannak kiragadva a kontextusukból, adaptálva, és majdnemhogy véletlenszerűen, pusztán esztétikai alapon összeválogatva.

A hiányérzet vagy az elvágyódás mozgatja azt, amit létrehozol?

Nagyon vonzódom ahhoz a korszakhoz, ami a zenében és a művészetben is megjelent a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig: az az útkeresés, amelynek nagyon fontos témája a nemzeti identitás és az új államok születése, illetve a nacionalizmus szerepe. Az a generáció valószínűleg csalódott a világháború utáni generációban, amely nem tudott új államokat és nemzeteket teremteni. Az NSK (Neue Slowenische Kunst) is egy olyan mozgalom volt, amely visszanyúlt a 19. századi romantikus nacionalizmushoz meg a 20. század eleji modernista cuccokhoz. Ezek nagyon érdekes dolgok voltak.

Ez a fajta nosztalgia egy nem megélt és vélt hőskorszak iránt ezekben a művészekben épp úgy megvolt, mint most benned az ő irányukban.

Nyilván megvan ez bennem, ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy olyasvalamit csináljak, mint mondjuk az NSK, vagy hogy olyasmivel foglalkozzak, mint amivel ezek a posztpunk zenekarok meg az első angol industrial hullám. Nagyon közel áll hozzám, de nem érzek irántuk nosztalgiát. Mindig volt múltidézés és visszatekintés, a különbség az, hogy az idő, amire visszatekintünk, az most egyre jobban közeledik hozzánk. A posztpunk, az ipari zene is visszatekintett a húszas évek avantgárdjára, a Laibach számára Malevics volt a fő inspiráció, a klasszikus NSK-kereszt is egy Malevics-kereszt totalitáriánusított változata, átvették az elgondolásait és írásait, és adaptálták azokat. Most viszont a zenekarok pont úgy néznek ki, mint a Joy Division, hogy aztán csináljanak egy olyan lemezborítót, mint a Closer.

Egy Maria Minervával készült interjúban, az augusztusi Wire-ben került szóba megint - és ez kapcsolódik az általad korábban említett hipszterkérdéshez, valamint a kiragadott szimbólumokhoz -, hogy a hozzá hasonló előadók nemzedékének közös élménye, hogy folyamatosan úgy érzik, valamiről épphogy lemaradnak, a buli végére érkeztek. Ez neked is meghatározó élmény?

Igen is meg nem is. Inkább egy kollektív ideológiai hiányt érzek. Érdekes, hogy Maria Minervát mondod, mert épp ennél az újvonalas hideghullámnál érzem, hogy van közöttük, aki tök jól kezeli a szituációt, és van, aki csupán esztétikai adaptációkra korlátozódik. Ott van például a Martial Canterel, akinek a zenéjét zseniálisnak tartom, viszont nem látom az értelmét annak, hogy az miért most született meg.

Talán azért, mert épp emiatt az ideológiavesztés miatt vissza akar térni egy már létező (akár zenekészítési) etikához, szabályrendszerhez. Létezik új elidegenedés? És mitől, ha igen?

Nagy részben az internettől, amely nagyon erősen hozzájárul ahhoz, hogy a dolgok kontextuson kívül kerüljenek. Ha felmész a képmegosztó oldalakra, akkor azokon nagyon sok képet látsz, mindenféle tartalom és hivatkozás nélkül. Érdekes megnézni a witch house-t, amely rendkívül sok klasszikus okkult, alkimista szimbólumot, vagy akár Aleister Crowley dolgait használja fel, és mindezt teljesen nonszensz módon összepattintja. Nagyon erős szimbólumokat használ anélkül, hogy ezzel bármit is állítana. Úgy érzem, hogy az internet egy információhalmaz, amelyet még nem sikerült rendszerezni. De John Maus például nagyon érdekes számomra, mert nála felfedeztem egy ideológiai hátteret, ami az ő esetében kettős is, mert azt csinálja, hogy amikor interjúkat ad, nagyon sokat beszél arról, hogy az embereknek új harmóniákat, új elgondolásokat kell teremtenie, mert itt van a lehetőség a kezünkben, hogy egy hatalmas robbanást hozzunk össze stb. Nagyon sokat dobálózik Stockhausennel és a német elektronikus avantgárddal, közben meg az előadásmódjában azt követi, mint amit Alan Vega és a Fad Gadget csinált a hetvenes években: élőben gyakorlatilag egy discmanről elindítja az alapokat és az éneket is, és arra ordibál, egyáltalán nem szinkronban a dalokkal. Még nem tudtam eldönteni, hogy ez egy nagyon erős koncepció a részéről, vagy egy hatalmas lufi. Van egy kényelmetlen érzésem vele kapcsolatban.

A szintifétis és a nem korszakoknak, hanem zárt műfajoknak és színtereknek a reneszánsza mintha kompenzálni prábálná az ideológiavesztést.

A hetvenes és nyolcvanas évek szintetizátorzenéi esetében benne volt az újdonság fétise. Ugyanakkor egy tök jó hangszer volt, ezt épp a Talk Talk mondta, mert azzal könnyen lehetett többrétegű zenét csinálni. Aztán amikor megvolt a lehetőségük rá, akkor ők is elkezdtek vendégzenészekkel dolgozni. Amúgy számomra hihetetlen inspiráció az az út, amit a Talk Talk bejárt a popzenében - ha nem a legnagyobb, de az egyik legnagyobb. Most azért érdekes a szintifétis, mert egy olyan korszakban vagyunk, amelynek a generációja már ezeknek a hangszereknek a jelenlétében nőtt fel. Az újdonságnak az a fajta varázsa már nincs meg az elektronikus zenében. Kim Cascone-nak van egy nagyon érdekes esszéje a kilencvenes évekből, amelyben arról ír - főleg az idm színtér kapcsán -, hogy most, hogy megszoktuk az elektronikus hangszereknek és a számítógépeknek a jelenlétét, azoknak a hibaesztétikájával kezdünk el foglalkozni. Ez ma nagyon releváns téma, hogy emberek a különböző médiumoknak a hibaesztétikáját használják fel, az analóg szintetizátoroknak a kötöttségét, de ez egészen a lomográfiának, a polaroidnak és az Instagramnak a megjelenéséig vezet, a VHS-kultuszhoz, a kazettákhoz, a lo-fihoz. Szerintem a visszavágyódás mellett ezeknek a médiumoknak a használói, tudat alatt, de elismerik azt, hogy a digitális és az analóg médiumok nem a valóság minél tökéletesebb leképzésére szolgálnak, hanem rendelkeznek saját esztétikával, tulajdonságokkal, hibákkal. És ők ezeket építik be kreatívan a munkájukba.

Terveztél egy válogatást a kevésbé ismert magyar nyolcvanas évekről, Halhatatlan címmel. Az hogy áll? Illetve hogy kezdődött egyáltalán.

Ez inkább egy média-archeológiai projekt volt számomra, hogy harmad- és negyedrangú magyar wave-bandákat szedjek elő. Tehát személyes vonzalomból indult, az antológia nem direkt célom volt, hanem még Hollandiából kezdtem el a kutatást, interneten. Érdekelt, hogy szóltak ezek a zenekarok, de nem feltétlenül én vagyok a legkompetensebb ember arra, hogy elmeséljem a Fekete Yuknak vagy a Szabad Az Á-nak a történetét. Ezt mások, akik ott voltak, jobban megteszik nálam. És meg is tették. Most jelen pillanatban az időm nem engedi, hogy folytassam, de amíg most itt vagyok Magyarországon, igyekszem néhány zenésszel találkozni.

Mik lesznek ezen a válogatáson?

Nagyon sok lesz a Weast-CMC-től, amely egy félig ipari vonalon mozgó kiadó volt, náluk jött ki a CMC, a Lacht al Bahhtar, ami a Szabó Győzőnek volt egy ilyen csellós darkwave-zenekara, továbbá olyan zenekarok mint az Art Deco, vagy a Lautrec. A populárisabbak közül a Trabanttól próbálom megszerezni az Itt van, pedig senki se hívta című dalt az Eszkimó asszony fázik filmzenéjéről.

Érdekes, hogy a Trabant-szám milyen jól szól abban a filmben, de a felvételek többségén meg élőben pont az a szinti veszik el teljesen. A Minimal Wave-nél Veronica Vasicka újramasztereli a számokat és nagyon erősen szólnak, viszont sikerül megőrizniük azt a "nyers hangulatot". Hozzá akarsz nyúlni a számokhoz, engedik egyáltalán?

Mindenképp azt kell figyelembe venni, hogy egy számnál eldönthető-e, hogy a rossz minőségű felvétel mennyit ad hozzá esztétikailag. Egy újramaszterelt Daniel Johnston-szám megölné az egészet. A Minimal Wave-nél ez nem egy hatalmas probléma, mert azoknak a zenekaroknak a többsége egyébként is erre a steril hangzásra törekedett, csak a felvételi lehetőségeik nem tették számukra lehetővé. Úgyhogy ott jót tud tenni az újramaszterelés, mert nekik ez volt akkor is a céljuk.

Hollandiából jöttél most haza. Mit csinálsz ott?

A tanulmányaimat végzem ott, elektronikus zenével foglalkoztam eleinte, most inkább a zeneszerzésre tértem át, illetve médiaelmélettel és kritikai elmélettel foglalkozom.

Most Izlandra mész, mit csinálsz majd ott, és miért oda mész?

Zenét fogok szerezni. Az elkövetkező fél-egy évet aktív zeneszerzéssel szeretném tölteni, főleg egyházi zenékre koncentrálva. Nagyon fontos számomra, hogy olyan környezetben legyek, amely természeti szempontból inspiráló. Ez persze minden országról félig elmondható, Hollandiáról viszont egyáltalán nem, az egy 100 százalékosan mesterséges ország, zéró erdővel, illetve vannak erdők, de azok mind telepítettek. Egy ideje terveztem, hogy egy viszonylag hosszabb időn keresztül egy dologra koncentrálok, és ez most a zeneszerzés lesz.

Konkrét zenei terveid vannak?

Az elmúlt három évben nagyon sokat foglalkoztatott a különféle drone-ok és a templomi terek játéka egymással: hogy működnek együtt; hogy interferálnak egymással a hangok - ez akusztikailag is nagyon izgalmas, másrészt tartalmilag is egy nagyon érdekes helyzet. Hiszen a templom nem csupán egy akusztikai tér, hanem ezer más dolgot is vonz magához szimbólumrendszerek tekintetében. A Kanagawa-lemezhez a szintik nagy részét is egy kápolnában vettem fel Hollandiában.

Hasonlót csinált Tim Hecker is a Ravedeath, 1972 című lemezén tavaly: egy izlandi templomban vette fel orgonákkal. Mennyire követed, hogy mi történik a zenei világban?

Nagyon kevés új zenét hallgatok, főleg régi dolgokat. Nagyjából csak azoknak az újabb dolgait, akiket régebben is ismertem, illetve olyan zenéket, amiket más mutat nekem. Előfordul, hogy ez azért van, mert nem akarom, hogy befolyásoljanak a zenék, de általában olyan inspiráló zenét próbálok találni magamnak, amely hangszerelésben teljesen más attól, mint amivel én szeretnék foglalkozni, de érzésvilágban nagyon hasonló.

Az, hogy nem követed az új dolgokat, kompenzálja nálad az internet iszonyatos információhalmazát, amiről korábban beszéltél?

Számomra mindenképpen. Képtelen lennék naprakészen követni mindazt, ami a zenei, művészeti, és ezeknek a határterületeivel operáló világban történik. Nincs ingerem és motivációm arra, hogy folyamatosan naprakész legyek.

A Spring Semester borítóját Horváth Tamás tervezte

Én több Kanagawa-számban még éreztem elemeket a Failotron-időszakból. Olyan, mintha azokat hangszerelted volna meg jobban, viszont gyakran visszatérnek a hasonlóan naiv dallamok és hangok. Mennyire tükrözi ez a lemez azt, ahol te ebben a pillanatban tartasz?

Két fontos dolog van ezzel kapcsolatban. Az egyik az, hogy ezek a számok, amelyek most megjelennek, kétévesek többnyire. A legújabb szám másfél éves. Nagyon lassan dolgozunk, tekintve, hogy milyen távol vagyunk egymástól Danival (Gál Dániel, a Kanagawa másik tagja, dobos). Most értünk el arra a pontra, hogy tudunk távolságot tartani ezektől a számoktól. Számunkra sosem volt sürgető egy zenei kiadvány elkészítése. Nincs meg bennünk az a késztetés, hogy egy bizonyos jelenségre minél hamarabb reflektálhassunk, vagy hogy minél hamarabb bemutassuk, hogy mi most éppen mivel foglalkozunk. A másik fontos dolog pedig az, hogy ez nem az én zenekarom, hanem a Gál Danival közös zenekarom. Tehát ebben kettőnk ötletei vannak benne.

Vannak azért olyan kiadók, amelyeknek készítenél lemezt?

Az újabb kiadók közül a Sacred Bonesszal nagyon szívesen dolgoznék, a régebbiek közül meg mondjuk a Mute, a rockosabbak közül pedig a Temporary Residence.

Pár koncerten hárman léptetek fel Nagy Bencével (Belle Belle). Terv, hogy tágítsátok a Kanagawa határait?

Vele izgalmas volt fellépni, Danival még tanakodunk, hogy mennyire kell ez többször. Már kétszer bővültünk trióvá, de végeredményben a Dani meg én tudtunk együtt Kanagawaként dolgozni. Az egészet ugyanis nem lehet elvonatkoztatni a kettőnk barátságától, és annak hullámzó és viharos természetétől. És ebből a szempontból is próbáljuk organikussá tenni a zenénket. Az alapok Game Boyról mennek, erre jönnek a szintik, a gitár és a dobok. Nem ritmusképletekben gondolkozunk, hanem dallamfolyásokban, amelyek egy bizonyos ritmusképletig kifutnak, ezek lehetnek páratlanok vagy szokatlanok, a lényeg, hogy a dallam mentén fejlődnek és érnek aztán véget. Épp ezért úgy érzem, hogy a Kanagawa koncerten nyer igazán értelmet. Akkor létrejön egy olyan visszacsatolás a hallgatóval, ami talán értelmesebben működik ennél a zenénél, mint egy otthonülős hallgatói visszacsatolás.

A kötött szabályok és a korlátok fontosak számodra?

Rendkívüli módon. Én nagyon szeretem, amikor vannak erős technikai vagy koncepcióbeli korlátok. Tegyük fel, azt mondom, hogy most írok öt számot, de egyik sem lehet húsz másodpercnél hosszabb. Ezek a határok segítenek kiserkenteni az ötleteket.