A fém gyámoltalan lovagjai - metálnap a Szigeten

Mit vett fel a metálvilág legjobb csaja? Ki a keményebb, Ákos vagy a Dimmu Borgir? A Sziget metálnapja olyan, mint egy állatsimogató. Beszámoló.

Mondjuk ki, rég volt olyan kellemetlen érzés Magyarországon a kemény muzsikák szerelmesének lenni, mint amikor napvilágra került a Sziget immár külön napra gettósított idei metálfelhozatala, amely ráadásul egy tíz évvel ezelőtti, kisebb metálfesztiválon is egy az egyben elképzelhető lett volna. Na nem mintha a nagyszínpad-kompatibilis metálzenében amúgy olyan sok történt volna az elmúlt öt-tíz évben - illetve ami mégis, az inkább jobb is, hogy kimaradt (rátok gondolunk, Avenged Sevenfold, Lamb Of God). De míg tavaly például régebb óta és szélesebb körben releváns, nagy produkciókat (Judas Priest, Deftones, Motörhead) sikerült elhozni ebből a körből, addig idén úgy tűnik, a szervezők egyszerűen csak találomra ráböktek néhány névre egy 2003-as Headbanger pólókatalógusban. Ezek az előadók egyrészt sosem tartoztak a stílus első vonalába, másrészt kivétel nélkül legalább tíz évvel ezelőtti sikereikből élnek, harmadrészt pedig hát, zeneileg sosem voltak különösebben érdekesek és vállalhatóak. Szociokulturális helyzetükről pedig inkább nem mondanánk semmit - mivel kannásbort vedelő, negyven fokban acélbetétes bakancsba és bőrgatyába izzadó ossianosokon élcelődni legalább annyira 2002, mint amennyire kannásbort vedelő, negyven fokban acélbetétes bakancsba és bőrgatyába izzadó ossianosnak lenni 1986.

A Hammerfall a kilencvenes évek végén berobbanó, bizonyos körökben körülbelül a kétezres évek közepéig eléggé népszerű ún. true metal vagy power metal hullám emblematikus csapata, ami felvizezetten galloppozó, lebutított Iron Maiden-hagyományőrzést jelent általában - az igaz fém templomos lovagjai, a szegecses bőrdzsekiben büszkén motorozó lázadók közösségi érzését hangsúlyozó, himnikus dalokkal. Így aztán kissé szomorúvá, szívszorítóan gyámoltalanná tette az egész produkciót, hogy ezekre a tömegmozgosítónak szánt dalokra csak közönyösen részeg, rövid hajú külföldi fesztiválozókat láthattunk néhol beindulni, de inkább csak unottan körbe-körbe járkálni, igaz metálharcost szinte egyet se. A dalokban rengeteg a sword, fight, conquer és glory, de hiába, akik annak idején a gimis sulirádióba rakosgatták őket, ma már Belgiumban Erasmusoznak és öltönyben pózolnak a Facebook-profilképükön. Ha L. Ron Hubbard a Blaha Lujza téri aluljáróban fekve, kopott zebracsíkos zakóban kántálva kezdené el terjeszteni igéjét, megmosolyognátok és szánalomból dobnátok egy ötvenest a kalapjába, ti mocskos állatok? C-

A Lacuna Coilt könnyen körbe lehet írni: olyan, mint az Evanescence, csak egy kicsit lebutítva. (Még ha egyébként a gótikus metálként indult olasz zenekar már bőven aktív volt a Fallen című Evanescence-sikerlemez megjelenése előtt is.) Az olasz zenekar a numetál egyik fájdalmas maradéka, beleülős riffekkel, slágeresnek nevezhető énektémákkal és unalmas sablonokra megírt számokkal. Ketten énekelnek, viszont a férfi énekest és egyben együttesalapítót, Andrea Ferrót még a legelvakultabb rajongók is kidobnák a zenekarból. Nem világos, hogy a Lacuna Coil mit keresett ezen a fesztiválon, és nem világos az sem, hogy miért létezik még mindig, amikor szinte az összes kortársuk feloszlott, vagy iszonyatosan kínos, lásd a hamarosan fellépő Kornt.

Illetve az együttes létezésének valami értelmet mégis csak ad, hogy az úgynevezett metálvilág egyik legjobb csaja az énekesnő. Cristina Scabbia elvileg csodálatosan tud énekelni is, majdnem egy tucat zenekarba meghívták vendégénekesnek; viszont a szigetes fellépésen ebből semmi nem derült ki, ugyanis valamiért elmérték a basszust. Szinte végig csak a Kornra emlékeztető basszuscsattogást lehetett hallani, kevéske dobbal - és Ferrót, akinek már a beszédhangja sem kellemes. Pedig a Lacuna Coil nyilvánvalóan Scabbiából él, elég megnézni a klipeket.

És mit csinál a metálvilág legjobb csaja a színpadon? Az égvilágon semmit, terpeszállásban rázza a fejét és fellép a kontrolládákra. Scabbia nemrég lett negyvenéves, a Slipknot egyik gitárosával kavar és a Facebook adatlapja alapján egy cukorfalat. Egy testre tapadó fekete nadrágban lépett fel, viszont a felsőjét úgy választotta meg, hogy mindenki sajnálatára kitakarta a fenekét. A mellettem álló férfi mindenesetre megjegyezte, hogy azért szívesen odapaskolna egyszer, aztán várná az érkező pofonokat. Az isten áldja például Madonnát, amiért ötven fölött is lazán megadja a rajongóinak a meghitt faszverést egy-egy villantásával. D

Aztán jött a legendásnak nevezhető Dimmu Borgir, aminek egykor sikerült őszinte szimfonikus cirkuszt csinálni a kamu black metálból. Leginkább talán ez a koncert mozgatta meg az embereket, néhány őszinte metálkatona mintha csak miattuk érkezett volna a fesztiválra. Viszont hiába szaladtak a fürge ujjak a gitárokon, duplázott a dobos, és hörgött az énekes, rövid csatangolás után meglepő volt a felismerés, hogy Ákos például direktebb és sokkal keményebb. Az este végére se szűnt meg az érzés, hogy a metálnap olyan, mintha valami állatsimogatóba érkezne az ember. Itt vannak ezek a cukimuki zenekarok, és a tömeg tök szívesen bolondozik velük. D

A Dimmu Borgir roppant látványos koncertjéről készült képeink megtekinthetők itt.