Szerelmes nők gitárral - Warpaint-interjú és koncertbeszámoló

A négy lányból álló Warpaint mesélt a hirtelen jött sikerről, rókáról és mókusokról; aztán szép, őszinte koncertet adott.

Nem nagyon lehet olvasni arról, mit is jelent valójában a nevetek, tudnátok erről kicsit mesélni?

Ez egy rövid, de erőteljes szó, amivel szerettünk volna mély érzelmeket kifejezni. Nem erőszakról vagy vérről akartunk vele beszélni, sokkal inkább az érzések erejéről, mozgalmasságáról, amikről éneklünk. Szerettük volna kihasználni a dalszövegeink és a név között rejlő ellentétet, ezzel is fokozni a hatást, a szó erejét. Az emberek képzeletére szeretnénk hatni.

Theresa, te és Emily gyerekkorotok óta barátok vagytok, régebb óta, mint hogy együtt zenélnétek, vagy megalakult volna a zenekar. Mi volt rátok olyan hatással, hogy úgy döntöttetek, csináltok egy bandát és dalokat írtok együtt?

Mindketten fiatal korunk óta zenélünk, és hamar rájöttünk, hogy hasonlóan gondolkodunk a zenélésről, dalszerzésről. Természetesnek tűnt, hogy csinálunk egy zenekart. Olyasmi érzés volt, mint amikor hazamegy az ember. Nem kellett rajta gondolkodni, jött magától.

Miután a The Fool megjelent, hirtelen kaptatok nagy nyilvánosságot, rengeteg pozitív kritika született a lemezről [a Quart írása itt olvasható]. Milyen hatással volt ez rátok, mi változott meg az életetekben?

Az, hogy jókat írnak a zenénkről, még nem jelenti azt, hogy jó is. Az igazi visszajelzés az volt, amit a koncerteken kaptunk. Nagyon kedves volt velünk mindenki, az emberek szerették a zenénket. Ez a valódi igazolása annak, hogy van értelme csinálni. Büszkék vagyunk rá, és egyben át is alakított mindent. Nem valódi értelemben vett munkaként tekintünk rá, de legalább olyan kimerítő. Minden este 100%-ot kell nyújtanunk, fel kell készülnünk, és ehhez az kell, hogy valójában ismerjük magunkat. Szerencsések vagyunk, hogy ezt csinálhatjuk, de egyben nagyon keményen tisztában is kell lennünk azzal, kik is vagyunk valójában.

Játszotok egy új számot mostanában. Mikorra várható a következő anyagotok, illetve milyen irányba tart majd?

Pontosan olyan lesz, mint a The Fool, a címe is az lesz, hogy Fool2 (nevetnek).

Nem, nyugi nem. Néhány dal már teljesen készen van, és a többivel is jól haladunk. Ősszel fogjuk felvenni, és várhatóan a következő év elején fog megjelenni, nagyon várjuk már mi is.

Viszonylag kevés remix készül a dalaitokból, kiemelkedő pedig talán az az egy volt, ami a Fool extra verzióján megjelent a Neon Lightstól. Mi ennek az oka?

Ezen még nem is gondolkodtunk, mi nem fektettünk rá különösebb hangsúlyt. Készült az az egy, amit te is említettél, ezen kívül ismerünk még párat, mint a Blackbird Blackbird, vagy a Javelin által újragondolt dalok, de mi nem kértünk fel külön senkit. Talán bonyolultabb a zenénk annál, mint hogy jó remixeket lehessen belőle készíteni, vagy egyszerűen csak nem találták meg azokat a pontokat, ahonnan el lehetne kezdeni.

Ha fel kellene kérnetek producereket, hogy készítsenek nektek remixet, kik lennének azok?

Jó kérdés, Aphex Twint biztosan.

Ha kapnátok egy mailt, mondjuk egy fiatal magyar producertől, hogy szeretné elkérni a sávokat, és remixet csinálni egy dalotokból, belemennétek?

Simán! Egyáltalán nem zárkózunk el a remixek elől, csak nem fektettünk rá hangsúlyt. Ha jönne egy srác, és újra szeretné gondolni valamelyik dalunkat, mi is kíváncsiak lennénk, mit hoz ki belőle!

Gyors, rövid kérdések:

Theresa Wayman (gitár, ének):

Táncolnál az ördöggel egy erdő közepén, egy sötét éjjelen?

Nehéz kérdés, elsőre biztos félnék, de azt hiszem, belemennék!

Csináltál-e már valahol dj-szettet?

Összesen eddig egyszer, otthon a házunkban, ahol a barátok és rokonok voltak. Nem volt semmi ütemre keverés, csak egymás után pakoltam számokat, de nagyon élveztem.

Stella Mozgawa (dob, ének):

Mi a kedvenc állatod?

Az hiszem, a róka.

Milyen állattá változnál, ha választhatnál?

Lehetne ez is a róka, de tegnap pár napja, mikor a Pohoda Fesztiválon voltunk, azt álmodtam, hogy egy mókus vagyok, de emberi aggyal, és úgy ugrálok a fák meg az emberek között, szóval a válaszom legyen: mókus.

Jenny Lee Lindberg (basszus, ének):

Van-e víziód, missziód, koncepciód az életedre?

Igen, azt hiszem... Szeretném élvezni az életemet, amennyire csak lehet, azt hiszem, ezt így hívják.

Kedvenc gyümölcs?

Hú, hirtelen nem is tudom, legyen talán az eper.

A Warpaint tagjai még rajzoltak is a kérésünkre

A Warpaint fellépése köré vasárnap este komplett minifesztivál szerveződött. Az A38 teraszán négy magyar zenekar lépett fel. A Sad Kolibries barátságos twee-poppal tette elviselhetővé a hőséget; úgy néz ki, megtalálták a hangjukat, érdemes rájuk figyelni. A Mayberian Sanskülotts megérdemelten komoly nyilvánosságot kapott az elmúlt időszakban (legutóbbi, letölthető lemezükről itt írtunk), megszaporodtak a fellépéseik. Látszott ez a jól felépített, de bájából semmit sem vesztő, a tetőteraszon is hálószobát építő koncertjükből. A Ritmiklift prog-rockos zenéje nem illett igazán a sorba. A tetőterasz sorozatát Kristóf Norbert zenekarral megtámogatott koncertje zárta: üdítő meglepetés volt, határozottan jó iránynak tűnik ez a felállás. A hajó belsejében az osztrák Contrails nyitott. Pontos, precíz, Arcade Fire jellegű, friss folk-elemekkel telepakolt indie-rock, egyetlen dolog hiányzott belőle: a dög. Mintha a labda és a gyűrű között lenne egy kötött pálya: szépen dobsz, pontot ér, biztosan be is megy, de hamar elillan az ember öröme.

A Warpaint fellépését sokan várták, közel teltháznak játszottak. Nemcsak a lemezen hallható zene keltett várakozást - rafinált basszustémák, energikus váltások, koszos és sok effekttel megbolondított gitártémák, hatásos dallamok és átgondolt szövegek -, hanem az is, hogy folyamatosan változtatják a koncertprogramot, az estéről estére máshogyan szólalnak meg a dalaik.

A zenekarnak egyből négy frontembere van; egyenként is veszélyesek, simán lesöpörnek a föld színéről egy közepesnél valamivel nagyobb tornádót, de négyen együtt karon ragadnak, megigéznek, és térdre kényszerítenek bármilyen élőlényt. Nagyjából így tudom elképzelni, mikor egy klasszikus girlgroup betér Dél-Kaliforniában egy csehóba, iszik egyet Dylan és Nico asztalánál, írnak gyorsan egy lemezt, amit King Tubby kever, majd a Factory adja ki.

A Warpaint jött, közel engedett magához, majd elfutott előlünk; hagyta, hogy utolérjük, jobban megismerjük, és ne felejtsük el sosem. Tette mindezt trendek, búgó-zajos gitárok vagy cirkuláló szintetizátorok nélkül, nem követve, inkább alkotva azt a bizonyos divatot. Egy bő órányi intim popzenét kaptunk, annak a leginkább pozitív és minden káros hatástól mentes értelmében. Őszinte embereket kaptunk, őszinte érzelmekkel. Szerelmes nőket gitárral, akik elmondták, mi jár a fejükben éppen, hagyták, hogy befogadjuk; majd az Elephants extázisával megmutatták, kik is valójában. Pár perces levonulás után Emily egy szál gitárral elénk állt, megváltotta a világot, és bebiztosította, hogy jó ideig ne menjen ki a fejünkből: Don't you call anybody else baby.