Nappal harc, éjjel buli. Tudósítás a Benicassim Fesztiválról

Benicassim egy unalmas spanyol tengerparti kisváros, ahol közös nevezőre tud kerülni a nyaralás és a fesztiválozás. Beszámoló az idei fesztiválról.

Egy unalmas üdülőváros

A Benicassim Fesztivál tulajdonképpen egy nem kiemelkedő angliai fesztivál hozzáigazítása egy tök unalmas, tucatszámra fellelhető spanyolországi üdülőváros környezetéhez, ezzel vonzóvá téve mindkettőt. Sőt meg vagyok róla győződve, hogy az amúgy is felkapott és zsúfolt Mallorca sem lenne ennyire megfelelő helyszín minderre, ahogy mondjuk a Primavera Fesztivál szupersűrű programjához sem tud hozzátenni sokat az amúgy nagyon is izgi város, Barcelona. A nem egészen 20 ezer állandó lakossal rendelkező Benicassim Barcelona és Valencia között, a Costa del Azaharon található. Van több homokos tengerpartja, amik éppen úgy folynak össze, ahogy a part menti hotelek, nyaralók végtelen sora és végső soron a környék valahány hasonló kisvárosa. A szállodák mögött egészen a kopár hegyek tövéig beépített részen pedig a főleg idegenforgalomból élő helyiek sosem lepukkant, de nem is kirívóan jómódú, inkább tisztességes otthonai helyezkednek el. Mintha csak minden arra várt volna, hogy jöjjön, történjen valami, aminek helyet adhat Benicassim, és ami cserébe elviszi a hírét a nagyvilágba. Kicsit úgy, ahogy Cannes-ra is nehéz úgy gondolni, hogy a filmfesztivál ne jusson eszünkbe. Mindennél többet elmond erről, hogy Benicassim kevés szobrainak egyike éppen egy fesztiválozó lányt mintáz, amint a fesztiválhét egyik fontos csomópontjánál támaszkodik.

A fesztiválparadicsom

A ma már 50 ezer embert vonzó fesztivált először 1995-ben rendezték meg Benicassim sportcsarnokában, 8000 ember előtt. Ez rögtön annyira jól sikerült, hogy következő évre már olyan headliner sort tudtak összehozni, ami ma is megállná a helyét: Stone Roses, Jesus And Mary Chain, Chemical Brothers voltak ekkor a húzónevek. Pár év elteltével aztán a fesztivál átköltözött a mai helyszínére, a város mögötti kies hegyek által körülölelt részre. Én már itt voltam először a fesztiválon 2007-ben. Azóta annyi változott, hogy a nagyszínpad melletti két fontosabb helyszínt, a nagysátort és a FIBClubot is szabadtéri színpaddá alakították, így a befogadóképességük a sokszorosára nőtt és területüket csak a másik helyszínek zaja jelöli ki, így a korábbi nagysátor amolyan második nagyszínpadként tud működni.

Az, hogy mindössze három helyszín van a fesztiválon (leszámítva az kisebb helyeket, ahol helyi dj-k csinálnak valamit, vagy nem tudom), mutatja, hogy inkább praktikusan próbálják megszervezni a fesztivált. Nem feltétlen a bárki számára tökéletes névsorral próbálnak hengerelni, hanem olyan csomagot nyújtanak, amiben benne van a tökéletes élmény: három nap nyaralás grátisz kempinggel, aztán csütörtöktől napközben tengerpart, este alapozás a koncerthelyszín előtti téren, vagy valami indie rockzenekarral bent (Antlers, School Of Seven Bells), utána lehet választani két headliner közül, akár mindkettőt (Stone Roses, Noel Gallagher), vagy nézni a kisszínpadon egy feltörekvő zenekart (Django Django, Katy B), éjjel pedig elektro van a legsuttyóbb és a ravaszabb fajtából egyaránt (Chase & Status, Todd Terje) - kinek hogy tartja kedve. De azért mindenki valami hasonlót, sokkal egységesebb, hivatkozhatóbb élményt kap, mint egy 6-8 színpados fesztiváltól.

Szemben mondjuk a Hajógyárira bezárt Sziget Fesztivállal, a FIB (Festival Internacional de Benicassim) területe az egész kisvárosra kiterjed, és teljesen magára formálja a helyszínt. A boltok előtt fesztiválozók reggeliznek, a régi bástya tövében fesztiválozók keresik az árnyékot, a bárok teraszain is ők isszák a sokszor budapesti árakon mért sört. És ami talán a legmeglepőbb a fesztiválon: nagyon olcsó tud lenni. A boltok ár-érték viszonyban a magyarországiak szintjén vannak, az alkohol pedig olcsóbb, mint itthon. A kassza mellé kihúzott raklapnyi kommersz vodka üvege 4 Euró, a kisdobozos sör a nevetséges 25 centnél kezdődik, és már 50-től van Heineken is. Egy tetszőleges méretű hűtőtáska és a mindenhol kapható jégkocka segítségével ezek simán betelepíthetőek a kempingbe, de némi felárral a helyi fiataloktól is megvásárolhatók, akik a fesztivál környékén árulnak behűtött italokat; vizet, kólát, sört, de én még mojitót is ittam egy zugkoktélbárban - harmad áron, mint amennyibe bent került.

Amúgy évről évre tapasztalható, hogy a rendfenntartó szervek egyre erőteljesebben próbálják távol tartani az italárusokat és a drogdílereket a fesztiváltól. 2007-ben és 2008-ban a fesztivál és a kemping közütt még összefüggő sort képeztek a haszon reményében a környékről ideszivárgó, kilátástalan helyzetű fiatalok, akiktől bármit meg lehetett venni. Volt, aki háromméteres hússütő pulttal jött ki, más pólókat árult; egyszer láttam, hogy két perc alatt vagy 500 eurónyi MDMA-t szórt szét egy díler; azt a durva vágásokkal csúfított arcú, sejtelmes lányt se felejtem el, akitől valami furi rövidet vettünk. Kétségtelenül megvolt a romantikája, hogy a hely másik, sötét arcaként itt voltak azok is, akiknek sose volt és talán nem is lesz pénze bejutni a fesztiválra, főleg, hogy amúgy tök kedvesek voltak mindig - de azért a fesztivál jövőjére nézve fenyegetést is jelentett, hogy egy rosszhírű kétes összejövetellé züllik az egész.

Valószínűleg egy oda-vissza játék vezetett oda, hogy a FIB zenei arculata olyan lett, amilyen. Igazából Európa bármelyik országából könnyen megközelíthető a fesztivál Valencián, Barcelonán, esetleg Madridon keresztül repülővel és vonattal, de vannak fesztiváljáratok is, valamint az egyik évben az autóbérlés is jó választásnak tudott bizonyulni számunkra. Annak, hogy valahogy az angol fiatalok kedvelt fesztiválja lett a FIB, inkább kulturális, mint anyagi okai lehetnek; egyrészt nekik kapóra jött egy olyan helyszín, ahol végre nem esik az eső megállás nélkül, másrészt pedig az angol kultúrában jellemzően kevésbé van meg az elit és a populáris közti szembenállás, mint mondjuk Magyarországon is, inkább egy általános jobb ízlés jellemző rájuk. Egy Antlersszel nem igazán foglalkoznak, ha rossz időpontban van, viszont egy Stone Roses ugyanolyan alap nekik, mint az, hogy kívülről fújják Jessie J vagy Dizzee Rascal dalait, és tudják, ki az a Maya Jane Coles. Igaz, ezzel kicsit olyan lett a fesztivál, mint a magyar fiataloknak azok a bolgár nyaralások, ahol a suli dj-je tolja esténként, de azért ez mégis csak egy másik szint.

Nappal harc

Hiába tolták el a fesztivál szervezői az első koncertek időpontját fél ötről hat órára, a világosban, tehát fél tíz előtt fellépő zenekarok koncertjei sajnos kínos erőlködésbe fulladtak a legtöbb esetben. Első este, a korai időponthoz képest számára kedvező, a hegyek mögül beúszó sötét felhők árnyékában játszhatott az idén Budapestet is megjárt Zola Jesus, aki sajnos nem igazán élt a lehetőséggel, hogy a még tök üres és borús fesztiválon kevés embernek valami olyan megkapót csináljon, amit azok aztán mesélhetnek a strandról érkezőknek. Félszívvel letolt kötelező volt az énekesnő műsora, aminek csak annyi előnye volt az A38-as koncerthez képest, hogy a demoralizáló közönyben nem gesztikulálta túl magát a fekete zenészei közt egyetlen fehérruhásként kelletlenkedő énekesnő. Másnap a nagyszínpadot a tűző napon nyitó, számomra ismeretlen Disappears koncertjére mentem el jobb híján. A garázsrock, poszt-punk és a Sonic Youth-féle zajos rockzene közti határvidéken mozgó chicagói zenekar minden lelkesedése ellenére se tudott mit kezdeni a hétórai napsütéssel és a nagyszínpad előtti maréknyi emberrel. Mondjuk annyira dalaik sem igazán voltak, csak kiszámítható vagányság és a forróságban vibráló hangerő.

Harmadik nap a Schools Of Seven Bells is elvérzett egy idősávval később. Náluk nem is igazán éreztem, hogy mitől lehettek felkapottak korábban, inkább csak a My Bloody Valentine sokadik visszhangjának tűntek két kedves énekesnővel és egy zord gitárossráccal, akiknek a bájosságát illetve coolságát ugyan nem olvasztotta le a nap, de annyira uncsi volt az egész, hogy egy percet se áldoztam volna fel értük Robyn Hitchcockból. A napharc hősei végül a plusz egy gitárossal kiegészülő Antlersös srácok lettek, akik ugyan csak a nem túl erős harmadik lemezükről játszottak, kihagyva a Hospice két fontos blogslágerét, a Beart és a Two-t, amik sokat dobhattak volna a szép pillanatokkal is rendelkező, de meglehetősen unalmas, rendszeridegenként ható műsoron. Viszont amikor két minidráma közt a nappal szemben álló, csuromvizes énekes bocsánatkérő szerénységgel, félénk hangon annyit mondott, hogy: muy caliente, akkor azzal engem is megnyert az angolok hiányában először láthatóvá váló spanyol hipszter-közönség mellett. Bármilyen is lett ez az új lemez, azért az Antlersben még simán benne van egy a Hospice-t is felülmúló darab. Remélem legalábbis.

Éjjel buli

A fesztiválon is érződött az elektronikus zenék térhódítása: míg korábban volt olyan, hogy mondjuk Siouxsie éjjel kettőkor játszott a nagyszínpadhoz mérten iszonyú kevés embernek, most éjszakára már csak ilyen David Guetta-féle party-óriásokat vetnek be, és ez be is jött.

Amíg a korai idősávba jutó zenekarok vereségre voltak ítélve, addig a jobb időpontot kapó fellépőknek színpadtól függetlenül nyert ügyük volt. Szinte hihetetlen volt látni, hogy itthon az embereket a Dürer Kert megtöltésével elcsodálkoztató Horrors úgy táncoltatta meg a Skying légies dalaival a nagyszínpad szépszámú közönségét, mintha egy tánczenekar volna. Már a kezdő Mirror's Image első dobtaktusaira megmozdult a közönség, a belépő basszusgitárnál már extázis volt, onnantól pedig, ahogy a szintifátyol ráhullott a közönségre, senki se szabadult a bulitól. A fehér hullámos vonalakkal díszített vászon a zenekar mögött mintha arra utalt volna, hogy a Joy Division zaklatott Unknown Pleasuresével indult vonal már teljesen gáncstalan popzeneként tud úgy működni, hogy közben az egész melankóliája érintetlenül marad.

Szintén első este a betegség miatt lemondott Florence And The Machine headlineri pozíciójáért szállt harcba a legendás De La Soul, akik már egy még nagyobb, teljesen felpörgetett közönséget adtak át az Example-nek (pont ugyanez volt a sorrend a Balaton Soundon is). Az angol rapper-énekes koncertje olyan volt, mint egy modernizált Pendulum. A rap-metál alapok helyett indie rock volt, néha kicsit reggae felé eltolva, a drum and basses elszabadulások helyett pedig az épp divatos, vastag basszussal sulykoló 4/4-es klubos betétek őrjítették meg az erre nagyon is fogékony közönséget. Bár a nagyon egyforma és ugyanolyan hatásmechanizmusra épülő dalokat nem tudtam megkülönböztetni, mégis mindegyik úgy szólt, mintha a világ legnagyobb slágere lenne. Example pedig azt csinált a közönséggel, akár a fesztivál házirendjét is áthágva, amit akart: leguggoltatott mindenkit, hogy majd amikor kell, egyszerre robbanjon a tánctér; kérte, hogy most mindenki emelje fel a telefonját, majd a fiúkat szólította fel, hogy vegyék a lányokat a nyakukba és így tovább. Bár a célnak tökéletesen megfelelt ez a zene, de kicsit az volt már az érzésem, hogy itt bármi szól, buli lesz. Ezt egy ideig élveztem, de már Dizzee Rascalon is kezdett kicsit elegem lenni az agyatlan ugrálásból, uccsó nap a néger táncoslánnyal fellépő Totally Enormous Extinct Dinosaurst pedig tíz perc után ott kellett hagynom, annyira nyomasztott már ez a pumpálás.

Fiatal előadók a fesztiválon

Az Oasis örökösének, a brit rockzene megmentőjének is kikiáltott Vaccines meglehetősen korán, fél 10-kor kezdett, amikor is én olyan láttam, amilyet eddig csak a Detroit Rock City című filmben: perceken át futva érkeztek az emberek a koncertre. Mondjuk azért a Kiss tényleg jó, de legalábbis érdekes zenekar volt, a Vaccines ezzel szemben pedig rettenetesen középszerű, dalaiban, kiállásában egyaránt - koncerten se győztek meg ennek ellenkezőjéről. Három számot hallgattam csak végig, mert meg szerettem volna nézni a fesztivál fő iránymutató lapjának, az NME-nek az egyik kedvenc új amerikai rockzenekarát, a Howlert. A fiatalos, flegmán karcos indie rockot játszó kaliforniai négyes első lemeze ugyan nem volt kiemelkedő, de mégis egy olyan zenekar benyomását keltette, akikből később lehet valami és az is simán elképzelhető volt, hogy egy energikus, szórakoztató koncertet adjanak. Jól is indult a dolog, az első két-három szám elég erőteljes, szerethető volt; de idővel elkezdett befásulni a szettjük a sok nem túl eltérő daltól, és ezen az se segített, hogy vicceskedő párbeszédekkel próbálták meg feldobni a hangulatot.

A fesztivál előtt egy nagy félelmem volt, mégpedig az, hogy a Django Django koncertje lesz a legjobb, tehát nem történik semmi meglepetés, hanem az év egyik legjobb lemezét hozó, a hírek szerint élőben is elsöprő zenekar hozza a papírformát. Az a helyzet, hogy így is történt, de mégse bánom. Az élőben sokkal masszívabb, erőteljesebb ritmusszekcióval dolgozó skót zenekar kicsit olyan volt, mintha a Franz Ferdinandnak az ez évtizedi megfelelője lenne, akik az öltöny helyett farmer rövidnadrágban vannak (mint én is éppen), és a maguk idejének egyik legjobb, táncolható gitárzenéjét tolják. A lemezen csavarosnak tűnő dalok misztériuma itt egyértelműségükbe tevődik át, a jól kimért játékhangszerek pedig spontán játéknak tűnnek fel; ami viszont közös bennük, hogy miként a lemezről, úgy élőben is sugárzik az egészből, hogy mennyire élvezik csinálni.

A fesztivál egyik legkellemesebb csalódása a BBC Sound of 2011 szavazásának a nyertese Jessie J lett, aki időközben készített egy nem túl jó kritikákat kapó, de rettenetesen népszerű lemezt. Kicsit olyan volt ez a koncert, mintha Magyarországon az egyik tehetségkutatóban sikerült volna összerakni egy olyan produkciót, ami a fiatalok többségének teljesen bejön. A profi zenészekkel, néger vokalistával fellépő, néha énekhangját feleslegesen fitogtató Jessie J egy korrekt koncertet adott a nagyszínpadon. Ráadásul hozzá fűződik a fesztivál egyik legkedvesebb pillanata, amikor is felhívott a színpadra egy duci szemüveges lányt, akivel közösen énekelte el a Price Taget - na jó, meg másik 30.000 emberrel, ahogy a többi számát is.

A közelmúltban Magyarországon is fellépő előadók közül Dizzee Rascal valószínűtlenül sok ember előtt adott egy jól induló, majd a technikai problémák miatti kényszerleállás után kicsit megfeneklő koncertet a végén egy teljesen elidétlenkedett, elrontott Bonkersszel. Katy B szintén egy erős kezdést hülyéskedett el a vége fele közeledve, de Dizzee nem túl érdekes új dalaival szemben ő két tök jó új számot is játszott, amelyek a popos dubstep helyett inkább slágeres UK house felé húznak, és amúgy is sokkal hangulatosabb bulit csinált a partihajhász kollégájánál. A Szigeten katasztrofálisan szóló Crystal Castles pedig a fesztivál számomra egyetlen rosszul megszólaló fellépője lett. A basszus itt azért állatul szólt, de a szintik és főleg Alice Glass hangja úgy tűnt, mintha alul lett volna keverve, hogy ne sértsen - pedig az lenne a lényegük, hogy a buli vége felé szétroncsoljanak mindent és mindenkit. Először azt hittem, hogy csak nekem van problémám az egésszel, de bő 10 perc után elég sokan otthagyták a nagyszínpadon ricsajozó duót és a felesleges koncertdobosukat.

Legendás előadók a fesztiválon

Mint már szó volt róla, a FIB nem igazán versenyezhet az olyan fesztiválok felhozatalával, mint a Glastonbury vagy a Primavera, és ebben még a helyszín is korlátozza a szervezőket, hiszen most is már a terület befogadóképességének a határán lehetnek. Ennek ellenére évről-évre azért becsúszik egy-egy olyan zenekar, ami miatt nem lehet meg nem említeni a fesztivált. Idén a két ilyen a tíz év után összeálló és Európában mindössze három koncertet adó At The Drive-In illetve a hasonló fesztiválokon ritkán fellépő Bob Dylan voltak. Sajnos utólag mindez csak annyit jelent nekem, hogy elmondhatom, hogy láttam őket élőben. AZ ATDI koncertje úgy tűnt számomra, mint ha egy jövőbeli stadionrockzenekar lenne egy olyan megvalósult utópiában, ahol a kicsavart dalszerkezetek és a vad ritmusváltások már ugyanúgy elfogadottak, mint a közösen énekelhető refrének vagy a nagy ívű, szép gitárszólók. Én nem csak arra vártam, hogy a zenekar végre újra prezentálja a dalait élőben, hanem hogy kapjak valamit abból az érzésből, amiről a korabeli koncertbeszámolók áradoztak. Ehelyett volt egy tisztességes koncert, lendületes slágerekkel, balladaként ható lassúkkal, amik alatt - a pletykák szerint a szcientológiai egyházzal kokettáló - énekes egyszer ugyan felfeküdt a hanghalra, de inkább csak egy teaforralóból öntögetett valami italt a jézusos bögréjébe, és azt szürcsölgette. Nem értem, hogy mi értelme volt mindennek félgőzzel: a turné rövid ahhoz, hogy pénzt keressenek vele; valamint van egy nagyon népszerű, jól működő zenekaruk (Mars Volta), ahova még passzol is ez az attitűd.

Bob Dylan szintén csalódás volt, de tőle amúgy sem vártam sokat. Nyilván nálam avatottabb rajongók el tudnák mondani, hogy mi abban a nagyszerű, hogy kimért dzsesszes alapokra dünnyög rá az öreg bácsivá töpörödött legenda. Így minden korszakának a dalai ugyanolyannak tűnnek, amit még az is tovább tompított, hogy a kivetítőn is ugyanaz a totál ment végig. Nekem kicsit olyan volt, mintha elveszett volna félúton a Tom Waits-féle katarzisokba kavarodó dörmögés és Leonard Cohen finom, érzelmes motyogása között Dylan, a hangját az évek során elvesztő, és magát anélkül újrapozicionálni próbáló vén művész.

Az At The Drive-In után már fogalmazgattam azt a tételt, hogy azok a zenekarok inkább sose álljanak össze, akiknél a lendület fontos eleme volt a zenéjüknek, de erre hamar rá is cáfolt a Buzzcocks, ami egy roppant lendületes koncertet adott, előidézve ezzel a fesztivál talán egyetlen pogóját. Robyn Hitchcock pedig azt mutatta meg Bob Dylan ellenében, hogy miként lehet fenntartani azt az érzést, hogy az embernek még mindig helye van a színpadon. Az angol különc pöttyös ingben és pöttyös gitárral lépett színpadra a Venus 3 névre keresztelt, lerobbant fizimiskájú, amúgy remek zenészekből álló kísérőzenekara társaságában - akik mintha csak éppen azt akarták volna körvonalazni, hogy Hitchcock mekkora figura. A Howler bénázós poénkodásával szemben itt az első perctől kezdve nyilvánvaló volt, hogy egy remek humorérzékkel megáldott ember áll a színpadon. Hitchcock végig ilyen angol-spanyol kevert nyelven vezette fel a számokat, kritizálta a színpadra kikészített, időközben langyossá váló vizet (siempre ... hmm ... caliente), közben pedig eljátszott tíz szerethető dalt. A lendületes kezdés után lassúk jöttek, köztük a koncert tetőpontja, a Beautiful Queen, majd a koncert végére ismét a táncosabb dalok következtek. Tényleg semmi forradalmi nem volt benne, és nem is egy bulikompatibilis műsor volt, inkább csak annak bizonyítása, hogy az olyan szerethető figuráknak, mint Hitchcock, mindig helyük lesz a színpadon.

Utolsó este csak egy barátom sms-ének köszönhetően hagytam ott Todd Terje szuper szettjét, és mentem át megnézni a New Ordert, amitől nagyjából annyit vártam az általam megtekintett két random koncertvideó alapján, mint Bob Dylantől; hogy fél óra után nyugodt szívvel jöhetek vissza Todd Terje-re. Ezzel szemben az Ian Curtis 56. szülinapjára eső koncerten olyan zenészeket láttam, akik meglett koruk ellenére olyan lelkesedéssel adták elő dalaikat, mintha csak 25 évesek lennének. A boldog-szomorú számoknak egyértelműen a derűsebb oldala került előtérbe, az énekes pedig, ha alkalma volt rá, még táncolgatott is. Ugyanígy a közönség se az iskolai ünnepségek kötelező kelletlenségével hallgatta végig a koncertet, mint mondjuk Bob Dylan esetében, hanem örült a daloknak, ismerte a szövegeket és táncolt végig. Ez után nekem sem az volt az érzésem, hogy akkor kipipáltam még egy legendát, hanem az, hogy mekkora királyság, hogy láthattam a fesztiválszezon egyik legszuperebb zenekarát.

A fesztivál egyértelmű sztárzenekara a nemrégiben összeállt Stone Roses volt, ami augusztusban majd érkezik a Szigetre is. Talán a citromlogós póló volt az egyetlen olyan zenekaros ruhadarab a fesztiválon, amit tömegesen hordtak az emberek, és amikor a nyitó I Wanna Be Adored refrénjét közösen ordította a nagyszínpad előtti zsúfolt tér, akkor már egyértelmű volt számomra, hogy mennyire is alap zenekar ez az angoloknak. A szigetes koncerten hezitálóknak annyit elmondanék, hogy a zenekar jó formában van, összeszedettek, magabiztosak és látszólag élvezik a zenélést. A koncert felénél sajnos átmentem én, hülye Dizzee Rascalra, de Szigeten szeretném majd végignézni a műsorukat.

A FIB 2012 trendjei

Általánosságban elmondható, hogy a fesztiválnak idén nem igazán voltak idegesítő divatjai. A rengeteg, amúgy tök jól mutató Stone Roses póló mellett csak a helyi négerek által minden sarkon árusított, nyilván kamu Ray-Banek domináltak. Mindenki beérte az egész napos strandolással, és senki sem erőltette este a feeling kedvéért éjszaka a bikinit, ugyanígy nem voltak feleslegesen túlsminkelt lányok, és a szigetes franciák mezítlábas nomádsága nem volt jellemző; mondjuk hülye is lenne bárki a forró aszfalton tapicskolni. Szerencsére az idétlen jelmezek is elmaradtak; csak néhány banánt láttam tántorogni, és tényleg inkább az egyszerű, jó ízlésű öltözködés volt általános: fiúkon farmerrövidnadrág valami nem béna pólóval, lányoknál pedig zarás top forrónadrággá kurtított derékfarmerrel. Talán csak a spanyol hipszterek lazíthattak volna egy keveset a kötelező egyenruhájukon a hangulat kedvéért.

Szintén elmaradt a fesztiválkoncertek két nagyon idegesítő kísérőeleme; a zászlólengetés és a folyamatos telefonos archiválás. Utóbbira akkor jöttem rá, amikor Example kérésére alig volt valaki, aki elő akart, tudott bányászni egy telefont, hogy felemelje az este bulikirályának a kedvéért. Ami még nagyon meglepő volt, hogy az alvás mellett a legnépszerűbb strandos elfoglaltság az olvasás volt. Legtöbben a A szürke ötven árnyalatát olvasták, már könyvekből csak egy-egy példányokat láttam fesztiválozóknál. Úgy tűnt, a rendőrök mellett a fesztiválozóknak is elege van az állítólag egyre rosszabb minőségű anyagot terjesztő dílerekből. A fesztivál közeléből kiszoruló dílerekre a városban már csak elutasítás várt, és korábbi törzshelyükről, a fesztivál mögötti hegyoldalról helyettük már a kis nyugira vágyó fesztiválozók nézik amolyan páholyból a koncerteket. És tényleg, innen fentről, egy mojitót szürcsölgetve még Noel Gallagher Oasis-lightja is jó élményként vonul be az emlékek közé.