Akik a politikusok bőrébe bújnak

A neve sosem jelenik meg az általa megírt szöveg után, a fizetését pedig azért kapja, hogy ismert politikusok bőrébe bújjon. Csöndben és diszkréten dolgozik, de azért nem kell annyira titkolóznia, mint egy gyóntató papnak, hiszen a megbízói helyette is pletykálkodnak. Az [origo] által megkérdezett - vezető politikusoknak is dolgozó - szellemírók szerint alig akad olyan politikus Magyarországon, aki minden szövegét maga fogalmazná. Ennek okai eltérőek: lustaság, hozzá nem értés vagy butaság. Bemutatjuk az unalomig ismert propagandaszövegek mögött álló iparosokat.

"Embere válogatja, ki miért íratja meg mással a szövegeit: értelmesebb embereknél az időhiány, a kevésbé értelmeseknél az ismerethiány, esetleg a lustaság állhat a háttérben. Illetve ami talán tipikusabb, az nem is az ismeret, hanem a kifejezőkészség hiánya. Nem minden politikus ír jól, sőt" - mondja Péter. Nem sokban tér el tőle Pál véleménye, aki szerint a politikusok könnyen ellustulnak: "rettentő kényelmes, hogy nem kell gondolkozniuk". Mint mondja, sok "meglepően buta" politikussal találkozott már.

Péter és Pál ghostwriterek, azaz szellemírók: éveken át ismert és kevésbé ismert politikusok nevében írnak és írtak szövegeket. Munkájuk bizalmas jellege miatt azt kérték, hogy ne írjuk le a valódi nevüket, sem pedig a céget, amelynek megbízásából a bérírói munkát végzik. Elsősorban beszédeket és publicisztikákat írnak, de gyakran kváziszakszövegek megfogalmazását is rájuk bízzák. Utóbbiak közül például jogi, szociológiai vagy közgazdasági témákat mélyebben tárgyaló szövegeket, olyasmit viszont már nem, ami tudományosan jegyzett folyóiratban jelenne meg. Komplett memoárokat nem írtak, bár biztosak benne - és ezt ismert politológusok is elismerték már -, hogy valaki azokon is elvégzi a végső simításokat.

Illusztráció

A fentebb felsorolt feladatok mindegyikével találkozott már, visszaemlékezést viszont még Attila sem írt (kérésére az ő esetében is álnevet használunk, a szerk.), aki egy kommunikációs ügynökség munkatársa. Fő profiljukba hagyományos PR, közösségi médiamenedzsment, rendezvényszervezés tartozik; de eleget tesznek közéleti felkéréseknek is.

Egy profi bárkinek képes dolgozni

Az elmúlt évtizedben sok olyan ügynökség jött létre, amely tanácsadással, kommunikációval és PR-ral foglalkozik, ezek egy része kifejezetten a politikai ügyfelekre koncentrál. Mivel a sok cég sokféle ügyfélkört lefed, az általunk megkérdezettek szerint egy szellemíró jellemzően egyetlen politikai irányba dolgozik. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy egy profi ne tudná könnyedén megcsinálni ugyanazt a munkát bármely, véletlenszerűen kiválasztott pártnak: "A politikai törésvonalak nagyon csekély különbséget jelentenek szakmai szempontból: ugyanarról az ügyről simán meg lehet írni öt különböző sajtóközleményt az öt parlamenti párt stílusában és üzeneteivel. A lényeg az, hogy az adott párt által sulykolt 3-4 üzenet ügyesen bele legyen szőve a szövegbe" - mondja Pál. "Nincs akkora stílusbeli eltérés a politikusok között, a modern politika nyelve meglepően szegényes és bürokratikus" - teszi hozzá.

Fontos az előzmények ismerete

Már csak azért is jobb hűségesnek maradni egy bizonyos politikushoz vagy irányhoz, mert így a szellemíró a saját életét is megkönnyíti: egy idő után a kisujjából rázza ki a hívószavakat, a fő üzeneteket és azok közlési módját. Pál szerint mindenképp szerencsés, ha az ember ismeri az ügyfél retorikai készségeit, és nem ad mondjuk egy fiatal baloldali szájába bibliai-archaizáló szófordulatokat.

Az ügyfél korábbi megszólalásait, az előzményeket is jól kell ismerni - állítja Attila. "Sokszor személyek esetében az is fontos, hogy milyen szófordulatok jönnek természetesen az illető szájára. Például egy kisebb közösségben ordító lehet egy ismert személy írott szövegéről, hogy nem a saját szavait használja valaki. A beszédek esetében pedig komolyan rontja az előadhatóságot és a kiváltott hatást is, ha nem illik a szöveg a beszélőhöz."

Olyan eset is előfordulhat, hogy "a politikusnak nincs nagyon stílusa, és a nézetei is képlékenyek egy ügyben" - mondja Péter. Ilyenkor még nagyobb szerepet kap a szellemíró felkészültsége. Viszont még ez sem követeli meg, hogy az álszerző és a megrendelő tényleges, napi kapcsolatban álljon: "Van olyan, hogy konkrét elvárásokkal érkezik az ügyfél, de akkor is az a jellemzőbb, hogy ha nem tetszik, visszadobja, és nem az, hogy tevékenyen részt venne az alkotás folyamatában" - magyarázza Péter.

Céges szinten az ideális munkafolyamat Attila szerint az, ha az ügyféllel zajló konzultáció során először a követendő irányokat, az anyag sarokpontjait, üzeneteit határozzák meg. "Ezután jön a babramunka, a formátumnak, szituációnak és terjedelmi korlátoknak megfelelő, retorikailag jól működő szöveg megírása. Ezt egy újabb egyeztetés követi, amikor a szöveg stílusát finomhangoljuk, tehát az ügyfél észrevételeinek megfelelően módosítunk szófordulatokat, kifejezéseket" - mondja.

Megvan tehát a feladat; a szellemíró megkapja a megrendelőt, az üzenetet, a célt, a közeget, amelybe a szöveget szánták, és nekilát írni. Miután a szövege végére pontot tesz, jobbára nem egyenesen a politikus mailboxába küldi a kész szöveget. Először a főnöke olvassa - ha ügynökségnél dolgozik -, aztán vagy a politikus, vagy annak a sajtósa vagy kabinetfőnöke - attól függően, hogy az illető a politikai hierarchia mely pontján áll. Aztán hamarosan hallja vagy viszontlátja a szövegét - egy ismert(ebb) ember szájából vagy aláírásával.

Örök anonimitásra ítélve

Az [origo] által megkérdezett három szellemíró egyikét sem frusztrálta soha, hogy a neve nélkül jelenik meg a szellemi terméke. "Ez alkalmazott irodalom, munka. Akit ez zavar, legfeljebb ír mást a saját nevén, ahol önmaga lehet. A munkafeladatokban viszont épp az a lényeg, hogy az író kilépjen a saját szerepéből, és felvegye valaki másét" - magyarázza Attila.

Péternek sem esett még soha nehezére megválni egy interpellációtól vagy politikai publicisztikától. "Nekem inkább annak az izgalma jó érzés, hogy a szöveg kikerül a kezem közül, és önálló életre kel. Ha van egy-egy jobban sikerült írás, arra sokáig emlékezik az ember, és örömmel lapozza fel az újságban."

Képünk illusztráció

A politikusok iszonyú pletykások

Bizalmi állásról van szó, ezért a politikusok nem cserélgetik olyan sűrűn a szövegíróikat, mint a szavazógombokon a kezüket. A szellemírók pedig csöndben dolgoznak. Ennek ellenére a szakma szereplői rendszerint tudnak egymásról, és az ismert és a kevésbé ismert politológusokról is tudják, hogy ki kinek ír - még ha nyilvánosan senki sem beszél erről. Sőt még a magyar politikai retorikában - bal- és jobboldalon egyaránt - meggyökerezett, az unalomig ismételt szavakról és fogalmakról is tudni vélik, melyiket ki találta ki. Hiába hangzott el először egy híres politikus szájából az utána évekig a pártkatonák által mantrázott szó, a szellemírók mosolyogva nevezik meg, melyik háttérember nyelvi leleményét dicséri a kifejezés.

Erről viszont hivatalosan nem szívesen beszélnek. "A szövegírót ugyanolyan titoktartási szabályok kötelezik, mint egy gyóntatópapot vagy egy orvost. Vannak dolgok, amikről nem beszélünk. A copywritingot nem feltűnési viszketegségben szenvedőknek találták ki" - mondja Attila. Pál sem verte soha nagy dobra a munkáját, de egy-két valóban bizalmas ügytől eltekintve nem is görcsölt a titkolózáson. Igazából nem is volt miért: "A politikusok iszonyú pletykások, a legtöbb titkot ők maguk fecsegik ki" - mondja.

Sokan vannak

Hogy mennyien vállalnak Magyarországon politikai jellegű szövegírást (is), nem tudják. Attila szerint abból ki lehet indulni, hogy nagyon kevés politikus használ saját szövegeket. Péter szerint tágabb értelemben vett szellemírói szolgáltatást - beszédírás, szövegpanelek - minden politikus igénybe vesz, "aki mondjuk eggyel fontosabb ember a mezei parlamenti képviselőnél - szóval valószínűleg nagyon sokan. Mondjuk mással irat egy neve alatt megjelenő publicisztikát." Szerinte az is jó támpont lehet, ha az ember megnézi, hogy hány olyan intézmény van, amelyik ilyen szövegeket ki tud termelni magából, összeadja a cégek létszámát és azt elosztja hárommal vagy néggyel.

A beszédíratás intézménye amúgy nem huszonegyedik századi jelenség, a modern politikával egyidős. Az európai középkorban is működött a bérírásnak egy formája: a kancelláriákon a király nevében állítottak elő okleveleket, de nem valószínű, hogy azok többségére az uralkodó ráemelte kegyes tekintetét. A középkorban nem is görcsöltek sokat azon, ki a valódi szerző, a formaságok tették hitelessé a szövegeket.

Árulkodó, ha nem nézel ki belőle nagy szellemi teljesítményt

És vajon egy szakmabeli meg tudja mondani egy politikus által jegyzett szövegről, hogy ő maga-e a szerző vagy más? Péter szerint a legárulkodóbb jel az, "ha olyan ember szövegét olvasod, akiből nem nézel ki ekkora szellemi teljesítményt". Pál kilencven százalékban meg tudná mondani, ha nem az adott politikus írta a szöveget, sőt vele az is előfordult, hogy a nyelvhasználatról felismerte a valódi szerzőt, aki civilben tanszékvezető egyetemi tanár. Nem kell tehát a tökéletességre törekedni: "Árulkodó lehet a túlcsiszoltság, túlrendezettség, a saját szófordulatok hiánya, a nagy tudatossággal elhelyezett retorikai eszközök" - folytatja Pál.

Arra pedig még a legelfoglaltabb politikusnak is szorítania kell egy kis időt, hogy egy beszéd előtt néhányszor átfussa a szövegét, mivel Attila szerint a parlamentben "a döcögős felolvasás és rossz hangsúlyozás" árulkodó lehet. Ugyanakkor szerinte egy szövegíró lecserélése nem feltétlenül észrevehető. "Ha az utód veszi a fáradtságot, és alaposan utánanéz a korábbi megszólalásoknak, írásoknak, akkor a stílus utánozható - persze ha nem eleve az irányváltás volt a személycsere célja."

És az irodalom?
Cikkünkben a szépirodalmi bérírásról is szerettünk volna szólni, de az irodalmi színtér sokkal titkolózóbbnak tűnt, mint a politikai. Több kiadóval beszéltünk, amelyek képviselői elmondták, hogy ismerik a jelenséget, de a hozzájuk tartozó szerzők, szerkesztők vagy fordítók között természetesen nincs olyan, aki bérírással foglalkozna. Az egyetlen értékelhető választ az egyik kiadótól kaptuk, amelynek képviselője bevallotta, hogy pár fordítójuk dolgozik álnéven, de csak "gazdasági" okokból. Egy olyan irodalmi szellemíróval beszéltünk, akinek a neve - ha a borítón nem is - legalább a köszönetnyilvánításban szerepelt, ő azt mondta, hogy aki megírja a szépirodalmi művet, az nem szívesen beszél a jelenségről, akinek pedig a nevében írják, az pláne nem. Ő több olyan embert ismer Magyarországon, aki hiúsági kérdést csinál abból, hogy legyen egy könyve, de nem tud írni, aki meg tud, az élvezi a pillanatnyi pénz örömét, aztán nem beszél róla.