Ahol még pihenni sincs idő - beszámoló a Primavera fesztiválról

Mayhem
Vágólapra másolva!
Bár kevés az igazi nagy sztár, a Primavera Sound fesztiválra százezernél is többen járnak minden évben. A világ egyik legsűrűbb és legerősebb programmal rendelkező fesztiválján az idén az alábbiakat láttuk és hallottuk.
Vágólapra másolva!

A barcelonai Primavera Sound nem véletlenül az egyik legjobb hírű zenei fesztivál Európában: a szervezők minden évben kényesen ügyelnek rá, hogy egyrészt a legfelkapottabb, legaktuálisabb, ugyanakkor kritikailag is elismert előadók lépjenek fel, másrészt a rocktörténet kevésbé evidens legendái is helyet kapjanak a névsorban (idén például Marianne Faithfull vagy a Big Star). Mindezt úgy, hogy a Primavera hangsúlyozottan alternatív zenei fesztivál, ahol nagyon populáris neveket ugyan hiába keresnénk a fellépők között, mégis vannak bárhol húzónévnek számító fellépők - az idén például a háromórás monstre koncertet adó The Cure vagy a Franz Ferdinand, és ide tartozott volna Björk is, ha nem kellett volna egészségi okok miatt lemondania a fellépését.

Tudni kell azonban azt is, hogy a Primavera távolról sincs ráutalva a nagy nevekre, nincs akkora különbség a színpadok mérete között - a kvázi nagyszínpadként működő San Miguel színpad előtt sem férnek el sokkal többen, mint mondjuk a Mini vagy a Ray-Ban színpadokon, pedig ezeken már korántsem stadionokat töltögető zenekarok játszottak. A szponzoroktól kölcsönvett színpadnevekből látszik, hogy a sör- és napszemüvegmárkák mellett megjelent egy autógyártó cég is a főtámogatók között, miközben saját színpada volt a fesztivál zenei kínálatát nagymértékben befolyásoló Pitchforknak, továbbá a hasonló profilú ATP fesztiválnak és a Vice magazinnak. Az egyszerre hat plusz egy kisebb színpadon zajló koncertek között pedig szokás szerint nagyon nehéz dönteni sokszor, így most is számos nagy név maradt ki, miközben különösen az első napon annyira erős volt a program, hogy még pihenésre sem nagyon maradt idő két koncert között, pedig a tengerpartra kitett nyugágyak az idő múltával egyre csábítóbban hívogattak.

Még nem nőttek fel a nagyszínpadhoz

Teljesen normális evolúció egy zenekar számára, hogy először kis klubokban, színpadokon játszik kis közönség előtt, és innét növi ki magát komolyabb, arénákba vagy nagyobb színpadokra való produkcióvá. Az idők folyamán számos indie zenekar is bizonyította, hogy képes lehet a kis klubok és a stadionok közti szakadék átugrására, ám az újabb nemzedéknek ez már nem megy ennyire könnyen. Az idei Primavera idei kiemelt fellépői között alig volt olyan zenekar, amely az elmúlt négy-öt évben vált volna ismertté, miközben emlékezhetünk rá, hogy az eggyel korábbi generáció vezető zenekarai egy-két év alatt kinőtték a kis színpadokat, és magabiztosan játszottak tízezrek előtt a Strokestól a Franz Ferdinandig.

Most láttam nagy helyszínen játszani egy sereg újabb zenekart, és közülük semelyik sem tudott meggyőzni arról, hogy feltétlenül ekkora színpadon volna a helyük: az xx-re például hiába voltak rengetegen kíváncsiak, végig az volt az érzésem, hogy a trió továbbra is intim, introvertált hangulatú koncertje sokkal jobban működne kis, zárt térben. És hosszú távon sajnos még mindig nem tud lekötni - egyelőre nem látom, hogy ezen a rövidesen megjelenő második album változtatni tud-e majd, pedig játszottak tempósabb új számokat is.

A Wavves ellenben épp átmeneti szakaszban van: a korábban botrányos koncerteket adó, mindent leszaró Nathan Williams együttese ezúttal már egy civilizált rockzenekar benyomását keltette, ráadásul ott van benne egy szakállas, villásgitáros Stephen Pope is, aki már-már parodisztikus jelleget kölcsönöz a zenekarnak. Amúgy a Wavves nem volt rossz: főként a két évvel ezelőtti King Of The Beach lemezről játszott lendületes rockdalokat, amelyek jól meg is szólaltak, csak valahogy a zenekar elveszett a Mini színpad előtti hatalmas téren - igen, a Wavves még mindig egy lepukkant kis kaliforniai klubba való, és kész.

A Wild Beasts az utolsó napon játszott a szintén nem kicsi Ray-Ban színpadon, ahol a finoman kibomló, melankolikus alapokra áriázó Hayden Thorpe mindent megtett, hogy izgalmassá varázsolja a koncertet - még a jubileumát ünneplő Erzsébet királynőnek is beszólt. Ettől függetlenül az élőben női billentyűssel kiegészülő Wild Beasts ugyan korrektül és magabiztosan lejátssza az utóbbi két albuma ismertebb számait, de a dalok kódrendszerét élőben sem könnyű megfejteni - nem hiszem éppen ezért, hogy lett volna a közönségben olyan, aki most először hallva szeretett volna bele ebbe a brit zenekarba.

Felnőttek a nagyszínpadhoz

A Franz Ferdinand már 2005-ben a Szigeten is bizonyította, hogy képes igazi arénatöltő zenekarként szórakoztatni, és azóta a paletta tovább színesedett - noha azokat a magasságokat nem tudta elérni a skót együttes. Most három év szünet után végre várható a negyedik album, melyről négy számot el is játszottak, illetve eljátszották Donna Summer I Feel Love című klasszikusát, amelyet ügyesen összeolvasztottak a saját Can't Stop Feeling című slágerükkel, és még a KLF What Time Is Love?-ja is bekerült a végén. Talán ez volt a koncert legizgalmasabb része, egyébként én most láttam a zenekart hatodszorra, úgyhogy sok meglepetést nem okozhatott. Viszont az új számok alapján az őszre várható lemezen a jelek szerint nem akarnak különösebben kísérletezni másfajta hangzással, nem lesz most mocskos pop - ezek jó Franz Ferdinand-számoknak tűnnek, és gond nélkül beillettek a leginkább az első lemez dalaiból álló programba.

Fotó: Dani Canto

A Rapture-t viszont először láttam élőben, és nem a legszerencsésebb időpontban: a koncertjein újra négytagúvá bővülő New York-i zenekar hajnali negyed 3-kor lépett a színpadra, de mégis sikerült felpörgetnie az előző napi sűrű program kiváltotta apatikus fáradtságomból. A húzós, funkos-diszkós alapokat punkos lendülettel és extatikus előadásmóddal vegyítő Rapture betöltötte a San Miguel színpadot, egymás után sorjáztak a slágerek, a betonbiztos ritmusszekció mindenkit táncra ingerelt, és még a sokszor fejhangon üvöltöző, borzas Luke Jenner sem volt idegesítő, pedig azért ő igencsak kéri a pofont. Az is kiderült, hogy a kisebb visszhangot kapó tavalyi album, az In The Grace Of Your Love dalai is megállják a helyüket élőben, noha a Miss You-nál mintha kicsit elcsúsztak volna a zenészek egymástól, de ez nem nagyon zavart senkit. Főleg, hogy akkor már túl voltunk a kultikus House Of Jealous Lovers-en, melyet már pont ideje volt élőben is hallani. Egy szó, mint száz: Rapture-t a Szigetre!

A Beach House az egyetlen újabb zenekar az általam látottak közül, amely megugrotta ezt a szintet sikerrel, és nagyon jó koncertet adott a Mini színpadon, ugyancsak sok ember előtt. Ahogy az új lemez is tanúsítja, Victoria Legrand és Alex Scally duója már végképp dreampopnagyágyúvá vált, amely egy dobossal megtámogatva könnyedén játszották egymás után a légies, nagyívű és sokszor nagyon szép dalaikat, komolyabb csúcspontok vagy mélypontok nélkül, mégis teljes egészet alkotott a produkció, ahogyan azt kell.

A Justice fellépése előtt kár lenne tagadni, hogy komoly előítéletek voltak bennem, és még azt sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy a francia duó a kétezres évek Prodigyjeként örökre 2007-ben ragad majd. A tavalyi, rockosabb második lemez ugyan nem erre látszott utalni, de más az élő fellépés, amikor könnyű elmenni a hatásvadászat irányába. Nos, a Justice-nak mégis sikerült egy olyan produkcióval előállnia, amely azt mutatta, hogy a duó képes releváns maradni 2012-ben is, pedig még megszólalt a We Are Your Friends is. És persze mindezt óriási tömeg előtt.

Metál és rock

A Primaverától és a fesztivált benépesítő hipszterektől alapvetően semelyik stílus sem áll távolabb, mint a metál, ám idén a fesztivál is bizonyította, hogy bekerült a stílus az indie kánonba is: ráadásul nemcsak a hipszter black metál képviselői (Liturgy, Wolves In The Throne Room) léptek fel, hanem legendás együttesek is, amelyek fontos részt vállaltak valamelyik metálközeli stílus kifejlődésében, mint a Napalm Death vagy a Godflesh. Sőt, fellépett a norvég black metál legendás zenekara, a Mayhem is, soraiban a magyar Csihar Attilával. Én sose tudtam mit kezdeni a black metállal, éppen ezért a Mayhem fellépését sem volnék képes elhelyezni a jó-rossz skálán: adott némi "pogány", B kategóriás horrorfilmes díszlet, egy maszkos énekes, aki mintha parancsszavakat kiabálna a könyörtelen gitárzúzás közepette, és ez így megy megállás nélkül - inkább paródiának tűnik, és ebben a környezetben (tengerpart, divatosan öltözött fiatalok, pálmafák) végképp nehéz hová tenni az egészet, a közönség általam látott része is leginkább csak tanácstalanul mosolygott.

Fotó: Eric Pamies

Viszont meglepően erős jelenléttel bírt idén a klasszikus rock, legalábbis én több olyan koncertet is láttam, amely megállta volna a helyét '73-ban az Ifjúsági Parkban is, ugyanakkor kifejezetten frissnek és modernnek hatott. Az austini White Denimről többször is jókat írtunk már itt a Quarton, én most láttam őket élőben, és tényleg élmény volt: a négytagú zenekar gyakorlatilag megállás nélkül zenélt, egyik szám belefolyt a másikba, és a számok többségében nem is nagyon emlékszem énekre. Hiába is játszott kifejezetten technikás rockzenét a zenekar, mégsem ment el öncélú dzsemmelésbe, hanem egy nagyon is megszerkesztett program keretében zenéltek mind a négyen önfeledten.

Az idei év egyik legjobban fogadott rocklemezét készítő brooklyni The Men már felállásában is hirdeti, hogy három közönségrétegnek is képes megfelelni: a kockásinges, klasszikus indierocker, a szép hajú hipszter és a loboncos rocker is megtalálható a zenekarban, amely ennek megfelelően egyszerre lendületes, punkos és nagyon hangos rockzene, amely ugyanakkor visszaeredeztethető egészen a hatvanas évekig is. Ráadásul a gitárosok közül is mindig valamelyik másik énekelt, úgyhogy még csak egysíkú sem volt a koncert - arról pedig igazán nem ők tehettek, hogy az ének lehetett volna hangosabb.

Végül a Japandroids ugyan kicsit merészebb a maga gitár-dob felállásával, de a duónak sikerült kitöltenie a színpadot, és elképesztő energiával követték egymást a hardcore-os indíttatású számok. Sose lelkesedtem különösebben a Japandroidsért, de mégis ott maradtam végignézni a koncertet, mert Brian King és a dobos David Prowse olyan szuggesztíven nyomták a számaikat, hogy nem lehetett csak úgy eljönni onnét. Úgyhogy amikor King felszólította a közönséget, hogyha nyugodtan köszönjenek oda nekik, ha látják őket a következő napokban a városban, elhatároztam, hogy én is így teszek majd. (Az más kérdés, hogy végül nem láttam őket sehol.)

Koncertek napsütésben

A fesztivál első komolyabb fellépője a tavalyi év egyik legemlékezetesebb poplemezét készítő Baxter Dury volt, aki fél 7 körül, napsütésben lépett a San Miguel színpadra, ahol négytagú kísérőzenekarával nagyon kedves fickó benyomását keltette, akivel azonban elbántak a körülmények. Már ő maga is mondta két szám között, hogy az utazás során elvesztettek két gitárt és egy hangmérnököt, de aztán már ő is csak nevetni tudott, amikor egyik számot gitár nélkül kellett végigjátszani, és a gitáros leginkább a színpad végében szenvedett valami kábellel. Ezt leszámítva jó hangulatú koncert volt, a lemezen nagyszerű slágerszámok, mint az Isabel vagy a fesztivál reklámját is aláfestő Claire itt is működtek, a második részben pedig lassabb számok következtek, melyeknél Dury is odaült a zongorához, és az egésznek volt valami laza kerti parti jellege, ennél nem kell több.

A tinédzserekből álló dán Iceage 2011-ben a semmiből került a legnépszerűbb új zenekarok közé: posztpunkos ihletettségű, zabolátlan és vad zenéjük sok rajongót hozott, és nekem is a kedvenc 2011-es lemezeim közé tartozott a New Brigade. Itt először nekik is technikai problémákkal kellett megküzdeniük (a Pitchfork színpadon nem egyedüliként), de utána is láthatóan nehezen bírtak megbirkózni azzal, hogy közvetlenül a tengerparton, naplementében, egy udvariasan ácsorgó közönséget kell meggyőzniük. A tagok leginkább elnyűttnek tűnnek, a gitáros lenőtt haja is arról árulkodik, hogy fodrászhoz is régen jutottak el. Az énekes Elias Bender Ronnenfelt - a fekete farmerjébe tűrt szürke pólójában - leginkább egy gonosz Moog Tonyóra emlékeztet, ahogy igyekszik nagyon szúrósan nézni, amin csak nevetni lehetett. Kár, hogy a dalokra alig lehetett élőben ráismerni, csak az energia maradt meg a lemezről.

A Primaverában az is jó, hogy nem csak a fesztivál területén vannak koncertek: szombat délután például a város közepén egy festői parkban lépett fel a Bleached, melyben két szőke kaliforniai lány, Jessica és Jennifer Clavin viszik a prímet, kiegészülve egy basszgitáros lánnyal és egy dobos pasival. A Bleached kellemes, csajos pop-punkja és a csodaszép környezet pedig a fesztivál egyik legjobb hangulatú eseményét eredményezik, pedig a közönség fele az árnyékban ücsörög - ilyen melegben ennél nem is igen várhatunk többet.

Jó volt még

Amikor eldöntöttem, hogy elmegyek az idei Primaverára is, még nem tudtam, hogy a Saint Etienne fel fog lépni a Szigeten is, úgyhogy komoly szerepe volt abban a korszakalkotó brit elektronikus poptriónak, hogy elrepültem Barcelonába. Az idén hét év után új albumot megjelentető Saint Etienne Björk kiesése miatt került át a San Miguel színpadra, ahová nem tudott akkora közönséget vonzani ugyan, mint a többi húzónév, mégis örülök, hogy itt láthattam őket, mert a Szigeten ki tudja, mi lesz a Party Aréna sátorba zsúfolódva. A még negyvenen felül is attraktív, szőke énekesnő, Sarah Cracknell boában és ezüstszínű ruhában énekelt, Bob Stanley és Pete Wiggs a szintetizátoraik mögött ácsorogtak hátul, és kísérte még őket egy vokalista nő és egy gitáros is.

Fotó: Eric Pamies

A műsor az új lemez jobb dalaira és az elmúlt két évtized slágereire korlátozódott, úgyhogy volt minden, a valóban motorikus Like A Motorwaytől kezdve egészen az eurodiszkós He's On The Phone-ig, a Good Thing című dalt pedig "Pedrónak", vagyis Almódovárnak ajánlották, aki szerepeltette a számot a Volver című 2006-os filmjében. A Saint Etienne-t mindig indie pop és hasonló fura címkékkel szokták ellátni, pedig csak egy sima popzenekar, hiába írnak a tagok esszéket a hatvanas évek barokk popjáról. És élőben is kiderült, hogy egy nagyon jó popzenekar: a Szigeten újra látnom kell.

Egy igazán aktuális előadó, a kanadai Grimes is nagyon jó show-t csinált, pedig nem kísérte senki, csak néhány táncos, akit ő hívott a színpadra a közönségből. A Visions lemez légies, visszafogott elektropopja ismeretében volt olyan félelmem, hogy élőben ez kicsit vékony lesz, de nem kellett ettől félni: az első pillanattól kezdve jó hangulatú, igazi buli volt ez a koncert, ahol Grimes kedvesen szertelen kislányos lénye végig érvényesülni tudott. És tényleg, ez a jövőben csak jobb lehet.

Bármennyire is tetszett, végig nem tudtam nézni, hiszen tavaly csak pár számot láttam a Field Music koncertjének elejéből a Deerhunter miatt, most pedig úgy illett, hogy befejezzem a tavaly megkezdett munkát, ezért a Brewis fivérek koncertjének második felére pont odaértem. A két testvér váltogatta egymást a gitárnál illetve a dobok mögött, két kísérőzenésszel kiegészülve, és fegyelmezett, már-már progrockosan ötletes, ugyanakkor végig feszes számaik hallatán már nem is vérzett annyira a szívem, amiért otthagytam Grimest. Hát még, amikor eljátszották legjobb számukat, a Them That Do Nothing-ot, mely az egész fesztivál egyik legjobb élménye volt. Rengeteg minden van besűrítve a Primavera három napjába, sokból olyan keveset láttam, hogy nem is lenne értelme írni róluk, de mindig az ilyen apró élmények után érzi azt az ember, hogy igen, ezért megérte kiutazni.