A dal végén földre zuhan. M83 az A38-on

M83 koncert, A38 hajó, zene
Vágólapra másolva!
A hétfő esti koncertet 2012 legnagyobb felhőszakadása előzte meg, én ezt azonban kifejezetten jó előjelnek vettem egy M83-fellépés előtt, és szerencsére a nézőszám sem csappant meg a cudar időjárás miatt. "Na és az év koncertje volt?" - várt az üzenet otthon a koncert után. Nem, de ne szaladjunk ennyire előre.
Vágólapra másolva!

Az estét, csakúgy, mint Zola Jesus fellépése előtt, a Belle Belle nyitotta, akinek előadására továbbra is igazak a két hónappal ezelőtt megfogalmazott szép gondolatok, de némi építő szándékú megjegyzéssel azért mégis szolgálnék. Egyrészt, ha - nagyon helyesen - bevállaljuk a nagy közönséggel járó fellépéseket, akkor igenis oda kell figyelni a színpadi jelenlétre, urambocsá az előadói karizmára. Nem várom, hogy az egyértelmű hatásként megjelölhető Jean Michel Jarre-szerű giccses nagyzolás felé induljon el a produkció, de azért mégsem egy dj fellépésről beszélünk. A vetítés sokat segít, de azért nem helyettesít mindent. Megoldás lehetne, és csodák csodája, ez egyszer jót tenne egy magyar előadónak, ha az ének jobban előtérbe kerülne és hangsúlyosabb szerepet játszana. A másik hiányosság a dobok elenyésző jelenléte. Az atmoszférikus szintiszőnyegek hömpölygése a hálószobában hallgatva utaztató élmény, azonban koncertközegben egyszerűen elveszik az ember; figyelme a bárpult felé kalandozik el, és a fellépés egy fókuszálatlan masszaként marad meg az emlékezetben. Lehet, hogy ebben a gondolatban némi személyes igény is közrejátszik, de ahogy megfigyeltem, a közönség is akkor kapcsolódott vissza a Belle Belle világába, amikor némi ütem keveredett az amúgy remekül megszólaló dalok sűrűjébe. B-

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Az M83 a Hurry Up, We're Dreaming lemez (kritikánk) turnéja során harmadik európai állomásként érintette Budapestet. A lemez rádiós - eladásokban is mérhető - sikere egy teljesen másik ligába repítette az előadót. Szerencsére ez valamennyire begyűrűzött Magyarországra is. A Saturdays = Youth viszonylagos ismertsége ellenére sem hiszem, hogy akárcsak 2010-ben is ilyen könnyen megtöltötte volna az A38 hajó gyomrát a közönség, mint tegnap. Ez a másik liga természetesen követelt áldozatokat, hiszen az M83 zenéje elég sokat változott az elmúlt egy évtizedben. Ugyanakkor bizonyos szempontból változatlan maradt: akik ma Oroszlánkirály-popként jellemzik Anthony Gonzalez dalait, azok elfelejtik, hogy a patetikusság, a gejl romantika korábban is hozzátartozott az M83 cipőbámuló zenéjéhez.

Az első lemez óta (egy kivétellel) ugyanazokat a John Hughes-i fura lányokat és srácokat idézi meg, ugyanúgy a tinédzser- és a gyerekkorba visszavágyódó nosztalgia szövi át a dalokat. Az egy kivétel Dead Cities, Red Seas & Lost Ghosts, amely olyannyira nem illik bele már a koncepcióba, hogy sajnálatosan egy szám sem hangzik el róla az este folyamán. Pedig még 2001-es bemutatkozó albumról is felcsendül a shoegaze himnusz Sitting, amelyet - bár egy kicsit Simian Mobile Disco-s gellert kap a végén - nagyon jóleső érzés élőben hallani. Az említett változás leginkább abban fogható meg, hogy - talán Nicolas Fromageau kiválása, talán az öregedés okán - az alapjáraton is monumentális igényű dalok mögül kikoptak az olyan negatív érzelmek, mint a düh, félelem, szorongás. Így válik teljesen karcmentessé a koncerten másodikként előadott a Teen Angst is. Ha azonban elfogadjuk - és miért ne tennénk - , hogy nemcsak a gospel adhat irónia és sötétség nélküli eufóriát a zenében, akkor funkcionálisan megtalálhatjuk az M83 helyét is.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

A koncert az új lemez első dalával, az Intróval indít. Ha befogadjuk ezt a megváltozott zenekart, akkor ledfalak ezüstös fényének segítségével már a kezdésnél is megidéződhet a végzős bulikról szóló amerikai filmek hangulata. Persze Zola Jesus minden ürességet kitöltő hangja hiányzik, ezt kár tagadni, de a hétfői fásultság, amely a közönségen is érezhető picit, ha lassan is, de múlik a dal vége fele; és a koncert első harmadának végén, a We Own The Sky-jal törik meg igazából. Itt derül ki számomra, hogy bár az új lemez kapcsán Anthony Gonzalez ambiciózussága nagyjából a Wembley Stadiont célozza, mégis itt, a 600-700 férőhelyes, intimebb közegben működik a produkció igazán. A néhány koncertfelvételen hallható hamiskásságnak, erőtlen éneknek nyoma sincs, ezúttal élőben is minden a helyén.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Anthony Gonzalezt, az immáron állandó kísérő zenésznek és alkotó tagnak számító Morgan Kibby mellett egy dobos és egy - leginkább Mika és Ed Mcfarlane szerelemgyermekének beillő - basszusgitáros kíséri a koncerteken. Fura kettősség uralja az előadásukat: egyrészt Gonzalez részéről tényleg teljesen minimális az interakció a közönséggel, ugyanakkor a színpadon állandó a dinamika. Nem is akármilyen: az AOR és egyéb nyolcvanas évekbeli stadionzenék olyan manírjai jelennek meg, mint a dobszerkó körbeállása a gitárokkal, földre zuhanás a dal végén, együtt riffelés stb. Ezek a nyolcvanas években csúcsra járatott, a kilencvenes években kigúnyolt és megvetett pillanatok ma is viccesnek hatnak, de a szánkra toluló mosoly nem gúnyos. Ez ugyanolyan fiatalkori emlékekből táplálkozó szerep és színház, mint amikor Beck zuhan össze James Brown-i spárgába.

Fotó: Pályi Zsófia [origo]

Az említett zenészeken túlmenően természetesen egy szaxofonos is velük tartott: a Wait hátradőlő csendességével és Steve McQueen felvezető-jellegével előkészített Midnight City teljesen magától értetődően a koncert csúcspontja. Egyrészt ez a tavalyi év legemlékezetesebb popdala. Másrészt, amíg a Cut Copy testvérdalnak mondható Hearts On Fire-jében még csak finomkodva, ízlésesen került a szám lezárásához a szaxofon, addig a Midnight City esetében, élőben is pofátlanul elementáris módon okoz eufóriát a hangszerszóló. A koncert hátralévő részében alapvetően az M83 instrumentális oldala domborodik ki. Innen a Skin Of The Night jelenti a legnagyobb magaslatot és a koncert a Couleursszel zárul a ráadásban. Pár dal elmaradása miatt hiányérzetem volt, ennek ellenére csak egy csipetnyi szombat hiányzott volna egy NAGY koncerthez. Viszont soha rosszabbat hétfő este, meg úgy általában sem. B+